Az óriás

   Mint lidérces látomás, mint nyomasztó szorongás, úgy gubbaszt némán a fekete óriás a világ peremén. Eltörpül az alatta elnyújtózó táj, jelentéktelenné válnak hegyek, tengerek. A monstrum, mint félelmetes vízió üli meg a holdfényes panorámát. Időnként lustán vakar tarkóján, majd sóhajt, tekintete megpihen a csillagos égbolton. Nem is sejti, hangtalan jelenléte milyen hatást gyakorol az emberekre.

Mi ez?

Honnan jött?

Mit akar?

Ezernyi ki nem mondott kérdés tölti meg a világra ereszkedett csendet. Elég haszontalan gondolatok ezek, mert választ nem kaphatnak rájuk (kitől is kaphatnának?), s az óriást sem űzik el. Ahhoz olyan marcona hős kellene aki egymaga, ökle egyetlen csapásával képes leteríteni ellenfelét. A közelben azonban egy ifjú sem akad, aki akárcsak látszatra el tudná hitetni magáról, hogy ha nem is egy, de több csapással képes lenne e lovagi tettre.

Na de ha egy teljes horda próbálkozna vele? Tűzzel, vassal? Telekiabálva a csendet, túlharsogva tulajdon félelmüket? Vajon ha egy seregnyi ordítozó ember törne rá, megijedne? Aligha. Valószínűleg fel sem érne hozzá hangjuk, észre sem venné a tenyere méretű tömeget.

Hát mi más lehetőség marad? Ajánljanak fel neki ajándékot a távozásért cserébe? Mire lehet szüksége? Ételre? A föld összes juhnyája vagy tehéncsordája mindössze reggelire lenne elegendő számára. Ruhára? Készítettek valaha annyi anyagot, melyből ekkora öltözékre telik? S ha igen, ki varrja meg? Az ehhez értő hölgyek keze jelenleg úgy remeg, hogy az asztalra sem tudnának ráütni, elvétenék a mozdulatlan célt. Meg hát nem is biztos, hogy az óriás igényt tart efféle lekenyerezésre.

Könyörögjenek neki? Nem, ezt ugyanaz akadályozza, mint az ijesztgetést: képtelenség lenne felhívni figyelmét. Mintha hangyák próbálnák észrevetetni magukat az aggal, aki gondolataiba mélyedve nem hall, nem lát semmit környezetéből. Ilyenkor a valóság alvás, s az adott gondolat benne az álom. Ahhoz a bizonyos ködös állapothoz hasonló, amikor az ember már nem alszik, de még nincs is igazán ébren, amikor még csak homályosan dereng számára ami körülötte történik. Inkább arra koncentrál ami benne, lelkében végbemegy, mely a szemtől felszabadulva, hatalmas erővel röppen el a földről és száll időt, teret nem ismerve. Ilyenkor többet álmodunk, mint három éjszaka alatt.

Nem, az óriás marad. Költözzenek az emberek? De ki képes egyik pillanatról a másikra elhagyni otthonát, megélhetésének színterét? Meg aztán hova is mennének? Az irdatlan lény éppen hogy arrébb helyezkedik, s máris a világ másik felét érinti. Nem, nincs menekvés.

Menekvés, de mi elől?

A behemót időközben eltűnt. Már nincs addigi helyén, a világ peremén. Ez a váratlan hiány legalább annyira megrendíti az embereket, mint megjelenése.

De valóban megjelent?

Valóban itt volt, vagy mindössze hallucináció volt, melyet valami groteszk humor folytán minden személy egyszerre, egyformán látni vélt? Ki tudja. Elvégre éjszaka van. Az az időszak, amikor elmosódnak a határok. A sötétségben összemosódik ég és föld, tegnap és ma, múlt és jelen, lét és nemlét, mozgás és mozdulatlanság. A gondolatok is úgy viselkednek, mintha semminek sem lenne értelme.

Nem bízhatunk éjszakai gondolatainkban! A sötétség erősebbnek mutatja ellenségünket, nagyobbnak, megoldhatatlannak gondjainkat, elérhetetlennek céljainkat. Nem szép tőle, de hát végül is nem tehetünk ellene semmit, az emberen az érzelmei uralkodnak, azok pedig ki vannak téve a környezetnek. Nevetséges, mennyire képes befolyásolni aznapi kedvünket például az időjárás.

De a legerősebb akkor is az éjszaka. Hiszen lám, még arra is képes, hogy ugyanazt a nyugtalanító káprázatot egész falvakra, városokra kiterjessze és ekképpen riogassa az embereket, messzire űzve álmaikat.

Ne bízzatok az éjszakában! Csak a reggelben, a kikeletben, a fényben! Csak az mutatja meg a dolgok valódi arcát úgy, ahogyan azok ténylegesen léteznek: tele színnel, lehetőséggel, élettel.

Ebben higgyetek!

Author: Horváth Vanessza

"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable