Napjainkban az ingázás egy különleges létforma, amelyet csak az ismerhet igazán, aki már maga is volt ingázó.
Sokféle ok miatt utazhatunk nap, mint nap egy adott helyre, de ezek közül talán a két leggyakoribb eset: ha nincs helyben az iskolánk, illetve, ha nincs helyben a munkahelyünk.
Ha vidékről utazunk be egy nagyobb városba, akkor bejárósok vagyunk, ha nagyvárosból utazunk ki vidékre, akkor kijárósok. Akármelyikre is kényszerülünk, számtalan kalandban lehet részünk egy-egy utazás során, nem beszélve arról, hogy rengeteg emberrel találkozhatunk ilyenkor.
Mint mindennek, az ingázó életnek is megvannak a maga szépségei és nehézségei.
Először is kezdődik azzal, hogy reggel az ember nem alhat addig, ameddig szeretne, de még csak öt perccel tovább sem, mert ha a készülődésben ki van számítva minden pillanata, akkor az az öt perc bőven elég arra, hogy lekésse a (szerencsétlenségére) ilyenkor mindig időben érkező járművet.
Aztán, utazása során mindig ki van szolgáltatva az időjárás viszontagságainak ugyanúgy, mint a nem kívánatos emberek társaságának, mert egy tömegközlekedési eszközön néha elkerülhetetlen, hogy ilyenekkel is összeakad. No, arról pedig már ne is beszéljünk, amikor maga a jármű hibásodik meg, és az éppen időpontra igyekvő utas képtelen időben megérkezni az adott helyre.
Ráadásul ezek a vonaton, buszon vagy egyéb tömegközlekedési eszközön. töltött percek értékes órákat, napokat, éveket rabolnak el az életünkből, amit esetleg hasznosabb elfoglaltságokra is fordíthatnánk, ha a lakóhelyünkön dolgoznánk vagy járnánk iskolába.
Persze kis hazánkban sokan kényszerülünk erre az életformára, amely a nehézségei ellenére sem annyira elviselhetetlen, mint amennyire első ránézésre tűnik, és napi utazásunk során számos kalandban is részünk lehet.
Ha visszatekintek az elmúlt harminchét évre, amit ingázással töltöttem, akkor számomra természetesen a téli utazással kapcsolatos kalandok maradtak a legemlékezetesebbek.
Ezek közül is kiemelkedik egy olyan viszontagságos út, amikor két órába telt eljutnom a tőlünk húsz kilométerre található munkahelyemre, ahol aztán…
No, de kezdjük inkább az elején!
Normál körülmények között ez a távolság még autóbusszal is csak félóra esetleg harmincöt perc alatt megtehető, de azon a bizonyos hóviharos reggelen mindez jóval hosszabb ideig tartott.
Már kezdődött azzal, hogy a térdig érő hóban, alig tudtam valahogy kievickélni a buszmegállóig, ahol azt hittem, rajtam kívül nem is lesz más őrült, aki elindul ilyen időben dolgozni. Meglepetésemre azonban elég sokan ácsorogtak ott, és megnyugodva pillantottam meg néhány kollégámat is a munkába igyekvők között. Titokban kicsit még örültem is, hogy legalább nem leszek egyedül a várakozásban.
Egy óra elteltével, amikor már mindenünket átjárta a hideg, és minden porcikánk fájt, kitelefonáltunk a suliba, hogy már két buszjárat is kimaradt, mit csináljunk. Akkor már csak mi, pedagógusok álltuk a sarat, akarom mondani a havat, a többiek rég feladva a küzdelmet hazamentek.
- Tartsatok ki! Hátha lesz valami járat! – jött a nem várt válasz, holott mi abban reménykedtünk, hogy ezek után talán visszatérhetünk majd az otthonunkba, és egy forró teával végre felmelegíthetjük a hidegben elgémberedett tagjainkat. – Az igazgatónő is most érkezett meg – kaptuk még a további tájékoztatást, amivel azt akarták nekünk igazolni, hogy igen is, a rendkívüli havazás ellenére is el lehet jutni a sulihoz.
Csak éppen azt az egy tényt nem árulták el, hogy kedves főnökünk nem autóbusszal, hanem saját gépkocsival érkezett meg a szomszéd faluból. Persze, így könnyű!
No, mindegy, nem tehettünk mást, mint tovább vártunk, és végül közel másfél óra késéssel bedöcögött egy járat, amelyen alig lézengett pár utas rajtunk kívül. Felszálltunk a belül jégvirágos buszra, amelynek nem volt fűtése, de ennek ellenére is boldogok voltunk, hogy végre védett helyre kerültünk, és ha lassan is, de haladtunk úti célunk felé. Persze ez a kis öröm sem tarthatott soká…
Amikor a faluba érkeztünk, újabb kellemetlenség ért bennünket, holott azt hittük, ennél rosszabb már nem is történhet. A sofőr közölte velünk, hogy nem tud elvinni bennünket az iskolai megállóig, mert ott nem tud visszafordulni, tehát letesz bennünket a kereszteződésnél, ő pedig rákanyarodik a hetes főútra, és visszamegy, amilyen gyorsan csak lehet, a városba.
Kiszálltunk tehát, pár száz méterre a sulitól, és ha nem tudtam volna, hogy hol vagyunk, azt hittem volna, hogy valahol Szibériában járunk.
A sűrű havazástól, amit a feltámadó szél vadul az arcunkba csapott, szinte alig lehetett látni, a járdát meg sem találtuk, mert elnyelte a hó, így az úttesten haladva próbáltunk utat törni magunknak, de csak nagyon lassan jutottunk előre.
Tízperces küzdelmes gyaloglás után végre megérkeztünk az iskola parkolójához, és mit láttunk? Az épületből kirohanó kollégákat, akik pánikszerűen szálltak kocsiba, és hagyták el a helyszínt. Egyikük odaszólt nekünk is:
- Telefonáltak a volántól, hogy már nem indítanak több járatot, mert újabb nagy havazás várható, így az igazgató nő úgy döntött, hogy ma elmarad a tanítás. Hazaküldte a gyerekeket és minket is, sőt, már ő maga is hazament. Kár volt leszállnotok a buszról, visszamehettetek volna vele!
Igen, valóban kár volt leszállni…csak sajnos, nekünk elfelejtettek szólni, hogy mégse menjünk ki, így újabb kétórás küzdelem várt ránk, hogy végül kocsival és a szomszéd városban egy utolsó buszjáratot elcsípve leszállhassunk ott, ahonnan reggel el sem kellett volna indulnunk.
Author: Bencze Margit
Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......
