A házak omladozó falai között sötét árnyak húzódtak meg, ahogy a nap utolsó sugarai eltűntek a horizont mögött. A város egyes részei elhagyatottak voltak, mintha az idő elfelejtette volna ezeket a helyeket. A roskadozó épületek és a macskaköves utcák csendjét csak néha törte meg egy-egy kósza autó hangja. Az évek óta dúló háború és szegénység tette a várost ilyen kísértetivé. A gazdagabb negyedek lakói elmenekültek, házaikat üresen hagyva, és a város központja is hamar elnéptelenedett. Csak a legszegényebbek maradtak, akiknek nem volt hová menniük.
Máté kikukucskált az egyik omladozó fal mögül, majd végigsietett a szűk sikátoron. Alig volt tizenkét éves, de már megtanulta, hogy ebben a világban a túléléshez gyorsnak és ébernek kell lenni. Az utcák ridegek és kíméletlenek voltak, és senki sem figyelt a kissebbekre, akik a város peremén tengődtek.
Máté vékony kabátjával próbálta magát melegen tartani, miközben a hideg szél az arcába csapott. Az idő egyre hidegebbé vált, ahogy a tél közeledett. A szemetesek körül kóbor kutyák szaglásztak, a földön szétszórt hulladék között keresgélve. Máté is gyakran csatlakozott hozzájuk, bár nem kutyafalkaként, hanem egyedül, reménykedve, hogy talál valami ehetőt.
Az egyik utcai lámpa alatt egy hajléktalan nő ült. Haja kócosan omlott a vállára, arca barázdált volt az évek szenvedéseitől. Máté egy pillanatra megállt, és nézte a nőt, aki egy régi babát szorongatott magához. A baba piszkos és szakadt volt, de a nő szemében valami furcsa ragyogás tükröződött, mintha az a játék jelentette volna az egyetlen kapcsolatot egy régi, boldogabb világgal.
– Szervusz, kisfiú – emelte rá sötétbarna tekintetét a nő, hangja rekedten csengett. – Mit keresel itt egyedül?
– Csak túlélni próbálok – felelte Máté, és továbbindult. Tudta, hogy az efféle kérdések mögött gyakran veszély rejtőzik. Az emberek itt nem segíteni akarnak, csak saját sorsukba temetkeznek.
Az egyik régi, elhagyatott épület mellett megállt, és óvatosan belesett az ajtónyíláson. Az épület egykor egy iskola volt, de most csak romos falak és por fedte padok maradtak. Máté gyakran bújt meg itt, amikor menedékre volt szüksége. Az egyik sarokban egy régi, rozsdás fémkályha állt, mellette néhány koszos, szakadt régi újságpapírral és fával. Máté összeszedett néhány papírt, és begyújtott, hogy egy kis meleget nyerjen.
Ahogy a tűz fénye lassan bevilágította a teret, Máté elővett egy régi könyvet, amit az utcán talált. A könyv lapjai szakadtak voltak, de a betűk még olvashatók. „Az emberiség nagy kérdései” – állt a borítón. Máté nem értette teljesen, miről szól a könyv, de valami megfogta benne. Az oldalak tele voltak filozófiai gondolatokkal, kérdésekkel az életről és a halálról, a szegénységről és a gazdagságról.
– Miért van az, hogy egyeseknek mindenük megvan, míg másoknak semmijük? – olvasta hangosan. A kérdés visszhangzott az üres teremben, mintha a falak is választ keresnének.
Egyre mélyebbre merült a könyvben, amikor hirtelen hangokat hallott kintről. Gyorsan eloltotta a tüzet, és az egyik ablakhoz sietett. Az utcán egy csapat fiatal férfi jelent meg, harsányan nevetve és hangoskodva. Elegáns ruháik és fényesre suvickolt cipőik éles kontrasztot alkottak a környezettel. Az egyikük kezében egy palackot tartott, amit időnként nagyot húzva nyújtott a többiek felé.
– Nézd ezt a helyet! – kiáltotta az egyikük. – Olyan, mint egy kísértetház!
A többiek nevetése betöltötte az éjszakát, de Máté számára ez a nevetés nem volt más, mint a társadalom kíméletlen tükröződése. Az emberek, akik mindent megtehettek volna, hogy jobbá tegyék a világot, inkább nevettek a romokon, amiket maguk mögött hagytak.
Máté csendben figyelte őket, és egy pillanatra elgondolkodott. Vajon ezek az emberek valaha is megértik, mit jelent valójában a szegénység? Hogy milyen érzés, amikor az embernek nincs mása, csak egy régi könyv és a kályha melege egy hideg éjszakán?
Ahogy a férfiak továbbhaladtak, Máté visszament a sarokba, és újra elővette a könyvet. A tűz melege nélkül is olvasott tovább, a lapok sorai között keresve a választ. Az éjszaka lassan múlt, és Máté tudta, hogy holnap újabb küzdelmek várnak rá. De a könyv, az a régi, szakadt könyv, valami reményt adott neki. Talán nem is a válaszok voltak fontosak, hanem az, hogy kérdéseket tegyen fel. Hogy gondolkodjon. Hogy ne adja fel.
Az utcákon a szél tovább süvített, és a város tovább álmodott a saját sötét álmairól. Máté, az elfeledett gyermek, a könyv lapjai közé temetkezve találta meg a saját világát, ahol a szegénység és a gazdagság közötti szakadék nem volt más, mint egy újabb kérdés, amit fel kellett tennie.
Ahogy a könyv utolsó oldalaihoz ért, egy különös érzés kerítette hatalmába. A szavak a lapon mintha elhomályosultak volna, és a könyv egyre nehezebbé vált. Máté keze megmerevedett, ahogy próbálta tartani. A szavak a fejében kavarogtak, egyre kuszábbak és zavarosabbak lettek.
Egy árnyék mozdult meg a terem sötétjében. Máté szíve hevesen vert, amikor megpróbált felállni, de a lábai mintha nem engedelmeskedtek volna. A könyv lassan kicsúszott az ujjai közül, és a földre zuhant. A lapjai szétszóródtak, mintha a szél kapta volna fel őket.
Az árnyék közelebb húzódott, és egy alak formálódott ki belőle. Egy magas, sötét köpenyes férfi állt Máté előtt, arcát mélyen elrejtve a kapucni alatt.
– Ki vagy te? – suttogta Máté remegve.
A férfi nem válaszolt, csak előrelépett, és a könyv felé nyúlt. Ahogy megérintette, a könyv lapjai mintha életre keltek volna, és a sötétségbe húzódtak. Máté nem tudta levenni a szemét a férfiról, aki most már teljesen előtte állt.
– Miért olvastad ezt a könyvet? – kérdezte a férfi hideg hangon.
– Csak válaszokat kerestem – suttogta Máté. – Miért van ennyi szenvedés és szegénység?
A férfi halványan elmosolyodott, és közelebb hajolt.
– A válaszok nem mindig hozzák el a megnyugvást. Néha csak még több kérdést szülnek. És néha… elhozzák a sötétséget.
Máté érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén. A férfi keze lassan Máté vállára nehezedett, és egy pillanatra mintha minden fény eltűnt volna körülöttük.
– Most már te is tudod, milyen érzés – suttogta a férfi. – Az elfeledett gyermekek sorsa, a sötétségbe taszított lelkek.
Máté szemei lassan lecsukódtak, és az utolsó gondolat, ami átfutott az agyán, az volt, hogy talán soha nem kellett volna feltennie azokat a kérdéseket.
A város tovább álmodott a saját sötét álmairól, és az elfeledett gyermek története eggyé vált az árnyékokkal. Máté már nem volt többé. Csak egy újabb kérdés maradt utána a sötétségben.
Author: H. Fajth Evelin
A nevem H. Fajth Evelin - író vagyok, szövegíró, honlapszerkesztő, blogger, anya, feleség és nő. Családommal Budapest mellett, egy nagyvárosban élünk. Két tündéri kislány édesanyja vagyok, így sokszor a munka, magánélet és az írás között egyensúlyozom, akárcsak egy kötéltáncos. Mindannyiunknak vannak céljaik, vágyaik, én pedig azon dolgozom, hogy megvalósítsam őket! Gyerekkorom óta élvezem, hogy a fantáziám olyan menedéket nyújt, ahol új világokat teremthetek és ismerhetek meg, különleges személyekkel, lényekkel találkozhatok és beszélgethetek. Isten adott egy fantasztikus lehetőséget, amivel élni szeretnék: úgy formálom a szavakat, hogy olvasóim számára egy érdekes és különleges világba kalauzoljam őket, amivel rá tudnak csodálkozni a mindenségre. Temérdek felfedezni való vár még ránk, ideje megmutatni! Kedvenc idézetem: Sok ember van odakint, aki azt mondja Neked, hogy nem tudod megcsinálni. Amit ilyenkor tenned kell az, hogy megfordulsz, és azt mondod: “figyelj csak”. - Layna Beachley Eddigi megjelenéseim: H. Fajth Evelin: A pokol édenkertje (történelmi-krimi) - regény Antológia megjelenések: Holdtitok: A titokzatos idegen - lélektani novella A mazsolás kuglóf titka: Emlékfoszlányok a múltból - lélektani novella Erdei pad: Isten vajon mindenkit szeret? - lélektani novella Megérzés: Kettétört álmok - lélektani novella Lakótelepi hófehér: Égig érő meszelők - lélektani novella Hétmérföldes mesék: Az Elveszett Játékok Birodalma és a Mindent látó...