Elbúcsúztunk a nyártól és a parttól:
A máskor víz alá rejtett zátonyoktól,
A csillámló peremű kavicspadoktól,
A főnixként születő apró szigetektől.
Mert áradnak az évszakot faló folyók:
Ma eltűnnek sorra a szellős szigetek,
Vállukba húzzák nyakukat a zátonyok,
A parti utak ösvényként halódnak.
A szél, mi nyakam csókolta, levelet tép:
Nem szárít többé semmit, ami épp,
Az öröklét percei, íme mind töredékek,
Emlékekből élünk mint, a roskatag vének.
Kavicságyunk irigyelte volna a folyam?
Hol oly mohón öleltünk minden szellőt,
És a Naptól csentünk lángoló csókokat?
Talán csak párnát igazít, új nyárra ágyaz.
De oly soká hajózhatunk ki újra a nyárba!
És addig vakon tapogatjuk az Őszi szeleket,
Mert ki tudja, melyik hoz szívünkbe meleget,
Hogy átvészeljük a zordon hideg telet.
Pedig a kavicstakarós zátonyok a talp alatt,
Rögös utat nyújtottak a meztelen lábaknak,
És bár utunk néha volt fájdalmas táncunk,
Mert kemény kövek húzták a talp alá valót,
De a világért sem adtuk volna ezt a táncot,
Hisz úgy éreztük, hogy megforgatjuk a Napot
És mi csaphatjuk a szelet a déli szélnek,
Míg sajgó lábunk csókolgatják a hűs habok.
Aztán vízbe merültünk, mint régi éjszakába,
És hagytuk hadd sodorjon, a sodró áradat,
Messzi szerelem szele, pihénket így hajtotta,
Megállni nem tudtunk, és nem is akartunk.
Sodródtunk , de tudtuk merre fut a partunk,
És hová jutunk, mikor a vízből kilábolunk.
Mint csúszdázó kisfiúk, újra és újra akartuk.
A nagy körforgásba, mind bekapcsolódtunk.
Hát ezért emlegetjük ennyit a nyári partot,
És ezért fogadkozunk, hogy újra visszatérünk
A távoli nyárba új, evezős utakat álmodunk,
Ámos fejünk alá, áradó folyónk most készít párnát.
S. F.
2024.09.10-11.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július