Elkapnám az időnek fonalát,
Magamhoz húznám, megsimogatnám.
Megkérném, legyen kedves és jó hozzám,
Engedjen már az időben visszább.
Csak körbenézek picit odaát.
Emléket szedni, és begyűjteni
Csak nem bűn vagy hiba talán? Habár,
Mégjobban szeretnék ott maradni.
Az idő fonala bölcs és konok.
Kijátszani az élet forgását
Ezidáig se igazán hagyott.
Csak int, hogy a jegyem már elkopott.
De szívből feltörő, mély bánatom
Meghathatta őt mégis valahogy,
És elkezdett mesélni azokról,
Miket jártában-keltében hallott.
Közben még szomorúbb lett az arca.
Fejét rosszallóan csak forgatta.
És nagyon mélyet, fájót sóhajtott.
Szava halk lett, fáradt, vontatott:
„Az idő ifjúnak lényegtelen.
Az eltávozónak még nem elég.
A bűnösnek jóvátehetetlen.
A szenvedőnek meg nem elég szép.
Adhatnék magamból én bármennyit,
Az embernek mindegy. Ez mind kevés.
Még a mindenség sem lenne elég,
Hogy helyrehozhassa a hibáit.”
Megütköztem bús szavain, és hogy
Szerinte ily hálátlanok vagyunk.
Egy belső hangot követve legott
Összekaptam pár védő mondatot:
Igazad van te bölcs, te vén idő,
Feddhetetlenek kicsit sem vagyunk,
De minél többet kapunk belőled,
…Időnkből annál többet tanulunk.
Légy elnéző, megbocsátó velünk,
És bölcs, mint ahogy eddig is voltál!
Ne ítélkezz túl gyorsan felettünk,
Hiszen mindenki követ el hibát!
Elengedtem az idő fonalát-
Ma már elég, ami van. Ami vár.
A bölcs ember elfogadja sorsát.
Ne legyen ellensége a világ.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
