Találkozás egy régi kollegával

Keddenként korábban mentem dolgozni. A nulladik órában Julival foglalkoztam, aki bejutott az országos döntőbe. Nem találtunk délután közös időpontot ezért vállaltuk a mindkettőnknek megterhelő reggeli találkozásokat. Nem voltam hozzászokva a kora reggeli közlekedéshez. Csodálkozva tapasztaltam, hogy ez mennyivel jobb, mivel jóval kisebb a forgalom. Azon az ominózus kedden is már jó tíz perccel korábban bent voltam. Épp letettem a kabátomat a tanári szobában, amikor Kata, az igazgatónőnk megszólított.

­ – De jó, hogy itt vagy Zoltán! Kérlek, gyere be hozzám pár percre! ­ – mondta és jelezte, hogy üljek le.

­ – Miről lenne szó? ­- kérdeztem gyanútlanul.

­ Misi tegnap délután bent volt nálam és közölte, hogy az első félévet még lezárja nálunk, de utána elmegy tőlünk ­ mondta Kata. Még jó, hogy ültem, annyira váratlanul ért a hír. Misinek mindannyian nagyon örültünk, amikor szeptember elején szinte beesett az iskolába azzal, hogy magyart szeretne tanítani. Épp elment egyik kolleganőnk, Marika, mivel kiderült, hogy veszélyeztetett terhes. Ott álltunk egy csomó ellátatlan órával. És azokat mind Misinek adtuk.

­ – Nekem nem is szólt -­ válaszoltam szinte sértődötten.

– ­ Veled is beszélni fog. De tegnap már nem voltál itt, amikor nekem szólt.

­ Most nekem mennem kell Julival foglalkozni, de elmondom a többieknek és majd gondolkozunk a megoldáson ­ válaszoltam, majd elköszöntünk. Teljesen magam alatt voltam, alig tudtam egész nap figyelni az óráimon. Szerencsére két osztályban is beszámolók voltak. Az egyik szünetben Misi is odajött, de nem is beszéltem vele, csak jeleztem neki, hogy már tudok a szándékáról. Annyira fel voltam dúlva, hogy képtelen voltam beszélgetni vele. A még hátralévő hetekben sem beszélgettünk. Mint később kiderült, ezt nagyon rosszul tettem. De akkor úgy éreztem, hogy becsapott minket.

Amikor Misi átvette az osztályokat sokat beszélgettünk. Meglátogattuk egymás óráit. Megmutattam neki több versemet is. Úgy éreztem, hogy jó barátságba tudnánk kerülni. Majd úgy egy jó hónap múlva elkezdett panaszkodni, hogy nagyon fárasztó számára a tanári munka. Próbáltam tanácsokat adni neki. Legfőképpen azt ajánlottam, hogy ne legyen túlzottan maximalista saját magával szemben. A diákoktól túl sok beadandó munkát kért, mely mindkét fél számára fárasztó volt.

Elérkezett a félév vége, melyet iskolánkban egy záró értekezlet szokott követni. És itt robbant a bomba! Az értekezletet mindig az „egyéb felvetésekkel” szoktuk zárni. Misi ekkor jelentkezett, hogy szólni kíván. Uram isten, mit akar mondani? ­ tettem fel a kérdést és ahogy visszaemlékszem még most is a hideg futkos a hátamon. Még most is hallom, ahogy remegő hangon elkezdte mondani, hogy szerinte egy kezdő tanár számára nem lehetne rögtön akkora terhet tenni, mint amivel neki kellett akkor megbirkózni. Sok és sokféle órát kapott. A szerinte túlzott terhelése egészségügyi problémákat okozott nála.

Misit hallgatva teljesen leizzadtam, szinte a rosszullét környékezett. Mégis úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom. Elmondtam, hogy már kész volt a tantárgyfelosztás. Egy az egyben a Marikára szabott órákat kapta meg. Eszünkbe sem jutott, hogy azon bármit változtassunk. Pedig utólag visszagondolva kellett volna. Például az érettségiző osztályt semmiképpen nem lett volna szabad odaadnunk. Náluk különösen kellemetlen volt a félévközi tanárváltás. Szerencsére egy olyan kolleganő kapta meg őket, aki az osztály egyik felének franciát tanított.

Két évvel később, számomra teljesen váratlanul, találkoztam Misivel egy versenyen, amelyen tíz iskola színjátszó csoportjai mérték össze tudásukat. A Valentin nap témájához kapcsolódóan kellett egy tíz perces színi előadást bemutatni. Az lehetett saját fejlesztésű, vagy bármilyen már ismert mű, vagy annak egy részletének adaptációja. Misi is és én is a Rómeó és Júliából hoztunk egy részletet. Szerencsére nem ugyanazt.

Amint beléptem a művelődési központba rögtön észrevettem Misit. Ettől kicsit megemelkedett a pulzusom. Ő is látott. Csak biccentettünk egymásnak, hiszen mindketten a diákjainkkal foltunk elfoglalva. Majd elkezdődtek a bemutatók. Be kell valljam, alig tudtam odafigyelni a többi iskola diákjaira. A végén úgy éreztem, hogy az enyémek elég jól szerepeltek, hozták azt, amit elvártam tőlük. Fegyelmezetten betartották a közösen kialakított formákat. Csak éreztem, hogy Misi csapata is jól szerepelt. Amíg az eredményhirdetésre vártunk mindketten a saját diákjaink gyűrűjében álltunk a folyosón. Végül elég hamar megszületett a döntés, amiből csak arra emlékszem, hogy a két csapat kapta megosztva az 1-2. helyezést. A művelődési ház kis fogadást rendezett a résztvevők számára, amelyen egymás mellé sodródtunk. Gratuláltunk egymásnak, majd beszédbe elegyedtünk.

­ – Gratulálok a sikeretekhez! ­- kezdtem én a beszélgetést. -­ De te nem a kiadódnál dolgozol? Mégis tanítasz?

­ – A kiadónál vagyok, csak óraadóként tanítok. Egy 10-es osztályom van és a színjátszó csoportot vezetem. Épp nyugdíjba ment az a kolleganő, aki eddig foglalkozott a diákokkal ­- válaszolt Misi és látszott rajta, hogy mennyire boldog. -­ Veletek mi van?

­ – Hát nem volt könnyű, amikor elmentél. Nehéz volt elosztani az órákat, de megoldottuk. Majd szeptemberben sikerült felvennünk egy új kollegát, aki korábban iskolánk tanulója volt.

­ – Akkor azért neki könnyebb lehetett beilleszkedés.

­ – Igen, persze. De be kell valljam, a te esetedből tanultunk. Mindannyian igyekeztünk jobban figyelni, hogy tanítványunkból lett új kollegánkat ne terheljük túl rögtön az első tanévében.

A munkaközösség tagjai már mind negyven, sőt ötven év felettiek voltunk, elfelejtettük már a pályakezdés nehézségeit. Szinte már rutinból tanítottunk. Ugyan mindig igyekeztünk innovatívnak lenni, de az mégis jóval kisebb pluszt jelentett, mint hirtelen belecsöppenni a tanításba. Majd hirtelen megszólalt Misi telefonja. Odébb akartam menni, de jelezte, hogy maradjak. Marci hívta, aki két éve érettségizett és abba az osztályba járt, amelyet Misi tanított.

­ – Kihangosíthatlak? Zoltán bácsi áll itt mellettem.

­ – Persze. Na, hogy sikerült az előadás?

­ – Képzeld, megosztott 1-2. helyezést értünk el a két iskola diákjaival. Veled mi újság a CERN-ben? Felfedeztetek új elemi részecskéket?

– ­ Azt nem, de sokat tanultunk, különösen a detektorokról. Most a CMS-nél vagyok. Tudod ez Franciaországban van, inkább innen hívlak, mint Svájcból.

­-  Vannak új verseid? ­ kérdezte Zoltán. ­ Emlékszem az iskolaújságban sokszor megjelen egy-egy költeményed.

­-  Persze, írok most is verseket. Szívesen küldök oda is, ha tanár úr kéri. Az Alpok csodálatos. Ez sok inspirációt ad a versíráshoz is.

­-  Kár, hogy nem magyar szakra mentél. De Joli, kiváló fizikatanárunk, megszerettette veled természettudományt.

­ – A kettő nem zárja ki egymást. Lehet valaki fizikus és közben költő is.

Mint kiderült, Marci és Misi azóta is jóban vannak. Marci verseit Misi kiadója is megjelenteti. Végül barátsággal váltunk el. Sőt, Misi kérte, hogy amennyiben írok verseket, küldjem el a kiadójának. Azóta kettő már meg is jelent.

Author: Radnóti Katalin

Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/