|
én az énhez, hang a hanghoz, szó a szóhoz, láng a lánghoz, szem a szemhez, kéz a kézhez, ujj az ujjhoz, fej a fejhez, haj a hajhoz, arc az archoz, kar a karhoz, bőr a bőrhöz, fül a fülhöz, orr az orrhoz, száj a szájhoz, nyelv a nyelvhez, csók a csókhoz, nyak a nyakhoz, mell a mellhez, szív a szívhez, test a testhez öl az ölhöz, comb a combhoz, térd a térdhez, láb a lábhoz, szerv a szervhez, mag a maghoz, sejt a sejthez, has a hashoz, hát a háthoz,
|
epizód indul
majd
epizód vége
|
hát a háttól, has a hastól, sejt a sejttől, mag a magtól, szerv a szervtől, láb a lábtól, térd a térdtől, comb a combtól, öl az öltől, test a testtől, szív a szívtől, mell a melltől, nyak a nyaktól, csók a csóktól, nyelv a nyelvtől, száj a szájtól, orr az orrtól, fül a fültől, bőr a bőrtől, kar a kartól, arc az arctól, haj a hajtól, fej a fejtől, ujj az ujjtól, kéz a kéztől, szem a szemtől, láng a lángtól, szó a szótól, hang a hangtól, én az éntől.
|
2024.10.02. (68 évesen)
illusztráció: https://www.canva.com/p/templates/EAFJA6urlrA-pink-neon-talk-show-twitch-logo/#
(szerkesztve)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „te+én… (szinopszis)” különleges, formai és gondolati játékra épülő lírai miniatűr, amely egy erotikus történet filmszerű szinopszisaként és egy emberi kapcsolat érzelmi-testi krónikájaként egyaránt értelmezhető.
A szöveg két, egymással tükörképszerűen szemben álló egysége a közeledés és az eltávolodás folyamatát a nyelvtani viszonyok következetes megfordításával jeleníti meg. Az első rész két ember egymáshoz közeledésének, kapcsolódásának fokozatos kibontakozása: a hangtól, szótól és lángtól mint érzelmi stációktól indulva, az érzékszervek és a testi érintkezés állomásain keresztül jut el az intim egyesülésig. A szópárok sorrendje így egyfajta érzéki dramaturgiát követ, amelyben a lelki rezonancia, a vonzalom és a testiség fokozatosan egymásba fonódik. A „bőr”, „száj”, „csók”, „mell”, „szív”, „test”, „öl”, „szerv”, „mag” és „sejt” képi-fogalmi láncolata a kapcsolati intimitás egyre mélyebb rétegeit tárja fel.
Az erotikus töltés érzékelhető, de nem válik direkt vagy naturális ábrázolássá; inkább finom, játékos, helyenként biológiai asszociációkkal gazdagított érzékiség jellemzi. A „mag” és a „sejt” különösen érdekes jelentésbővülést hoz: a testi egyesülés mellett az élet keletkezésének és folytonosságának képzetét is felidézi.
Az „epizód indul” felütés, majd az „epizód vége” fordulat ugyanakkor filmnyelvi vágásként működik: az intim jelenet időbeli keretet kap, miközben a történet részletei helyett azok dramaturgiai sűrítményét mutatja.
A „szinopszis” címadás ebben az értelmezésben különösen beszédes, hiszen a szöveg egy képzeletbeli film erotikus cselekményét is felvázolhatja, amelynek főszereplői a személyiségrajz nélküli, mégis egyetemes érvényű „te” és „én”.
A második egység visszafelé haladó szókapcsolatai ugyanazokat a testi és érzelmi állomásokat immár a különválás irányába rendezik: a kapcsolódást kifejező „-hoz/-hez” ragokat az eltávolodás „-tól/-től” ragjai váltják fel. Ez a nyelvtani ellenpontozás a mű legjelentősebb formai leleménye, hiszen a változatlan szókészlet az irányváltással teljesen más érzelmi tartalmat nyer.
A felsorolás monotonitásának határán mozgó, mégis lüktető ritmusa, az ismétlések és a hangzásbeli párhuzamok sajátos, szinte litániaszerű dallamot teremtenek. A szöveg érzelmi hatását a szavak irányváltása is erősíti: a közeledés egyesítő mozgását a különválás fokozatosan felbontó folyamata követi.
A tipográfiai elrendezés, a hosszú, egymásba kapcsolódó szósorok és az „epizód” körüli térbeli szünet a folyamatosság, majd a megszakítás érzetét erősítik.
A mű érzelmi hullámgörbéje a kezdeti egymásrahangolódástól a testi-lelki egyesülés csúcspontján át az elpihenő különállásig vezet. Moralizáló szándék nélkül mutat rá az intimitás időlegességére és az emberi kapcsolatok kettősségére: az egymáshoz tartozás élménye és az önálló létezés határai egyszerre vannak jelen.
A szöveg végső élettapasztalati konklúziója így túlmutat egy elképzelt erotikus epizódon: a testi közelség, a legteljesebbnek megélt egyesülés sem szünteti meg végérvényesen a két ember egójának különállását. A címben szereplő összeadásjel ezért nem csupán két személy találkozásának jelölője, hanem egy időleges közös létezés képlete is, amelynek története a közeledéstől az eltávolodásig, a „te+én”-től az ismét különálló én -ekig tart.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...

10 Responses
szem, láng, szó, hang teremtett: így kezdődött el „a világ közepe(i)” 🙂 üdvözlettel: Zoé
kedves Zoé,
mindig meglep, hogy miután egy-egy érzésem, érzetem, érzelmem betűkbe fogalmazódik, más emberben (Emberben) milyen tartalmat, „rezonanciát” is ébreszt. igazán akkor értem meg – szembesülök azzal, hogy a leírt szavak – sorok – mondatok jelentenek – jelenthetnek, és mit is jelentenek – jelenthetnek másoknak, amikor visszajelzés érkezik. mert hogy írás közben (nálam) az a szempont, hogy majd ki mit vesz ki, hall át, érez meg írásaimból, fel sem merül – hiszen (legalább is mostanában, cca. 1975. szeptembere óta) alapvetően magamnak írok. még szoknom kell ezt a ki- és visszatükröződő/sugárzó világot…
persze, olvasóként is hasonló a helyzet: az az írás érint meg, amelynek írója magához (is) mer őszinte lenni. mert hogy ez nem kis feladat…
üdvözlettel: Gábor
Kedves Gábor, az, hogy egy írás kiben mit, mikor, hogyan rezegtet meg, sok mindentől függ. A rezonancia kérdése elég érdekes dolog: „mert csak azt érezheted, ami már benned is rezeg” (idézve /Benned is/ című írásomból).
Próbáljuk leadni, átadni/felvenni, megérteni az információt, amely sokszor félreérthető, ha nem elég fókuszált az adó vagy a vevő „rendszere”. Kihozni az igényt a másikból (ha nincs meg), hogy lehetőség szerint mindig őszintén kommunikáljon (magával és másokkal), tényleg nagy feladat…, ha ez alapállapot, nem kell hozzá semmi… (önmaga kell és kész.) üdvözlettel: Zoé
kép a képből, szó a hangból, szín a szóhoz, hang a jóhoz
szív a szívhez, kéz a kézhez, arc az archoz, erő a harchoz
szem a széphez, a fül zenéhez – mind közelebb a reményhez!
(szerintem össsze is lehet keverni, inspiráló volt, köszönöm!)
kedves Éva, köszönöm szépen az értő kedves szavakat. kicsit kiegészítve a Zoénak írtakat: ez az írás eredetileg két sorból (négy szóból) állt. egészen addig, míg be nem fejeztem, mert azután, mint egy burjánzó sejt, elkezdett forrni, forrni, csak forrni és fejlődni, s lett belőle egy furcsa, „szoft-erotikus” valami. aztán, másnap elindult a visszafelé-történet születése, de mikor a végéig jutott a dolog, le kellett állítanom magam: belém hasított (szó szerint) a felismerés: szívem szerint estig írtam volna a szópárokat, szinte kiszámolhatatlan variációban (érettségi feladatnak is elmenne), és mindnek lett volna (lenne) valamilyen konkrét, vagy elvont értelme… egy szó mint száz, alighanem ez az „önspiráció”… köszönöm szépen!
Kedves Gábor, annyira jó, hogy kapunk ízelítőt abból is, hogy hogyan született a vers. Itt szó szerint, a versben is és a vers keletkezésében és fejlődésében ugyanaz történik: magzat fejlődik, (a verskezdemény is el kezdett burjánzani), szó szerint a forma igazodott a tartalomhoz. Még sok ilyen „öninspirációt” kívánok a továbbiakban. 🙂 üdvözlettel: Zoé
és viszont! Gábor
Jól fog az „öninspiráció”, de még jobban az „Ön inspiráció”-ja (most muszály magázódnom), ugyanis a „csobbanó vizicsend”-nek, az én versembe/Hangoló/ is sikerült érzésbelileg belecsobbania (a csend átkarolás pedig egy másik versemből /Erő/ jött át) 🙂 köszönöm: Zoé
ráadásul kicsit látnoki módon (a fáradt-lebbenő kendőmosoly lágy savát 1975.10.20.-án fújták rám „megint” … (ja, és a kazinczyzés „önspiráció” volt 😉 )
öninspiráció-vá alakult közben 🙂 (ha van kritika és önkritika is, akkor ez is lehet. lehet?)