A ‘ Szem’

Kitti a halovány hajnali derengésben az ablak előtt állt, álomtól ittas homlokát a párás üveghez nyomva, szemügyre vette a tétován ébredező világot. Valamelyik szomszédjánál egy kevély kiskakas harsány ébresztőt kukorékolt gazdájának. Félig nyitott szemmel szemlélte a kinti világot s bár úgy érezte, körül öleli még az ágy puha, dédelgető melegsége, már érzékelte a valóság minden apró rezzenését. Hallani vélte a fű harsanó növekedését, érezte a bágyadt napsugarak óvatos erősödését, de leginkább a távozó éjszaka halk suhanását és a mindent körül ölelő csend lüktetését.

Háttal állt a szobának, mégis érezte, a SZEM figyeli őt. Figyeli, és hallani csúfondáros kérdését: ,, Te meg mit csinálsz, miféle csodát vársz, mit akarsz felfedezni?”  Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy lássa Őt, vagy inkább érezze, ahogyan uralkodik mindenen, az egész szobán, s bárhová húzódik is előle, folyton rajta csüng gunyoros, figyelő tekintete.

Fura egy festmény, az már szent igaz! Egészen olyan, mintha önálló életet élne. Még most is frissen él benne az az emlékezetes nap, mikor Istvánka az egyik keleti útjáról hazatérve elővarázsolta a poggyászából. Ő meghökkenve szemlélte a meglehetősen bizarr látványt nyújtó képet, enyhe csalódottságot érzett, mert mást remélt, valami csodás szárit vagy ékszert az Ezeregy éjszaka meséiből. Ám nem adott hangot csalódottságának, egy picinyke fintort sem vágott a fura meglepetés miatt, figyelmesen hallgatta kedvese lelkendezését. Istvánka pedig az igazi öröm egyre lelkesedő hangján ecsetelte kalandjait és azt, milyen szerencse, hogy ráakadt erre a csodára, hogy meg tudta venni hosszas alkudozás és könyörgés árán. Az ottaniak sehogy sem akartak megválni tőle, makacsul ragaszkodtak hozzá, mert szerintük a hálószobájukban az ágyuk felett középen feszítő festmény a ház valamennyi lakóját óvja minden bajtól, betegségtől. Bár ebben nem hitt Istvánka, valami mégis arra ösztökélte, muszáj megszereznie.

Angyali türelemmel hallgatta oly rég látott párját, a meleg duruzsolás a szívéig hatolt, de a szavak nem jutottak el az értelméig, mert fogva tartotta valami megmagyarázhatatlan, emberi szemmel nem látható vonzerő, ami a festményből áradt, s átölelt mindent. A hatalmas, tágra nyitott, melegbarna szem szinte uralta a vásznat, s a körötte sorjázó aprócska, más-más színű pontocskák- mintha csak csúfolódnának vele- liliputi emberkéket formáztak. Idegenkedett még a gondolatától is, hogy a szobájukat leigázza a Szem. Próbálta meggyőzni párját ész érvekkel: ,,Nem illik a hálószobájukba! Tegyék inkább máshova!”  Erőtlen tiltakozása süket fülekre talált, ami meglehetősen szokatlan volt számára. Istvánka nem fogadott el semmilyen érvet. Nem volt apelláta, a kép felkerült az ágyuk fölé, a hálószobába.

Esténként bár kihunytak a fények, sötétség lepte el a szobát, de a Szem, életre kelt. Valósággal világított az éj áthatolhatatlannak hit sötétjében is. Szinte feléledt, még nagyobbnak látszott, mintha csak az éjjeli fénytelenség táplálná. Eleinte páni félelem szorította össze a szívét, rémálmok gyötörték, reggelente összetörve ébredt, de sosem merte elmondani.  Attól félt, kineveti őt a szíve csücske, napokon át ugratni fogja emiatt. Jobb a békesség. Így aztán a festmény maradt a helyén. Magát igyekezett hát meggyőzni.

Ez csak egy kép! Nem lehet élő! Beképzelem az egészet! Csak egy buta festmény! Nincs hatalma felettem! Egy kép, amit valami naiv festő megálmodott és megalkotott! Senkinek sem árthat! Majd csak megszokom a látványát! ,,Megszokod! Megszokod!”– sulykolta naponta, s egy idő után már maga is hitt benne. A hosszas győzködés meghozta a gyümölcsét, elfogadta, a kép az életükhöz tartozik, védi őket.

Eltűnődött. Mitől változott meg a véleménye? Eszébe jutott számtalan apró epizód az életében, amikor veszély fenyegette, de valami csoda folytán megmenekült. Például megcsúszott a jeges járdán, mert elfelejtette előző nap leseperni az egész napos esőáradat maradványát. A szürke ég nyomasztólag hatott rá, már nem volt kedve folytatni a napot. Legyintett egyet, majd holnap elintézem. Vágyott az erős karok lágy, meleg ölelésére, biztonságára. Kizárni a lüktető világot, s élvezni az együttlét minden apró meghitt pillanatát. Az éjjeli fagyról mit sem tudott, gyanútlanul lépett ki a kapun, és akkor… Zsupsz,! – megcsúszott. Valami láthatatlan erő mégis megtartotta, megóvta, szinte felemelte. Még most is beleborzong mi lehetett volna a vége a kalandnak.

Az elmúlt héten nagytakarítást csinált. Duruzsolt szorgalmasan a porszívó, tvisztet járt a felmosó, és a tollseprű is fürge táncba kezdett. Miközben a port törölte a keretről, elgondolkodott, mit is akart az ismeretlen festő mondani ezzel a hatalmas, beszédes szemmel. A szem a lélek tükre. Igaz lehet, mert Istvánka ha örült, boldog volt, a szeme, azúrkéken ragyogott. Ha elmélázott, zöldbe hajlott az imádott szempár. Ha vitáztak, s a vége haragszomrád lett, beszürkült, mint a viharos tenger. Majd elcsitultak a hullámok, a nap felragyogott, házuk ismét boldogságról dalolt, s Istvánka szemei csillogó gyémántokká változtak.

Igen, a szeme! Belenézett, s ha derűs ég nevetett rá, a boldogságtól ő is repült. Ha felhők borították, szavak nélkül is tudta, valami rossz történt. Bár a szíve nyugtalankodott, megvárta, míg magától megnyílik. Türelmesen hallgatta a panaszáradatot, s igyekezett figyelmesebb lenni vele. Egy idő után elég volt a szemeibe nézni, s már tudta, hányadán állnak.

Még mindig az ablakból figyelte, odakinn miként ébredezik a világ. A fények felerősödtek, a madarak víg evoéval fogadták az első napsugarakat. Az utca életre kelt, megjelentek az első munkába igyekvők. A kutyák elkezdték éber szundikálásukat. A macskák is hazasomfordáltak az éjjeli egérlesről. Kezdődött egy reményteli új nap. Lágy szellő vitte az élet himnuszát.

Árnyékként osont el a szomszéd bácsi az ablakuk alatt. Lépteit puha papucsba csomagolta. Fiatalok még, hadd aludjanak! Őt már a hajnali derengés kidobja az ágyból. Hiába, a korral jár, meg mióta szegény Bözsi is…  Kora reggeli sétái vittek színt egyhangú, szomorú létébe, ezek oldották a nyomasztó magányt.

Kitti óvatosan félrelibbentette a függönyt, rámosolygott a bácsira. János bácsi észrevette a néma üdvözlést. Viszonozta is egy öreg, megfáradt ember mosolyával. Kittit melegség járta át, mintha nem várt ajándékot kapott volna. Egy mosoly, és szép lett a nap, gyönyörű a világ. Eszébe jutott kebelbeli barátnője, aki ha szomorú volt, csak átölelte megértően. Ettől könnyebb lett a szíve. Az eladónő, – aki monoton hangon kérdezte: – Mit adhatok?”- rámosolygott, s kedvesen kérte tőle a kenyeret. Jó volt látni, elillan a fásultság, helyébe derű lopakodik. Ettől pihekönnyűnek érezte ő is magát, s a napja is mesés lett. Egy aprócska gesztus: ,, Figyelek rád.’’– és…

Rápillantott az utált, szeretett festményre. Lám a Szem is mosolyog, s az apró, tarka pontok vidám táncba kezdtek. Az egész kép gyémántként ragyogott. Már értette.

Author: Gurzó Györgyné

A nevem Gurzó Györgyné, született Laczkó Hajnalka Ágnes. A békési szülőotthonban láttam meg a napvilágot 1958. március 7-én, kései, már nem is várt gyermekként, a szüleim nagy örömére. Édesapám telekkönyvi előadó volt, az édesanyám a családunkról gondoskodott. Büszke vagyok erdélyi gyökereimre, székely származásomra, hiszen az anyukám Temesváron, az apukám Brassón született. A mentalitásuk, életfelfogásuk bennem is ott van. Az irodalmi érdeklődésemet az édesanyámnak köszönhetem, aki már 5 évesen beíratott a helyi könyvtárba. Ezt csak megerősítették kiváló magyar tanáraim. Az írogatást még gimnazista koromban kezdtem el, mint annyian. Ezek még csak olyan kezdemények voltak csupán. Komolyabban, csak 1995- ben kezdtem el írni, a helyi újságba (Békési Újság), mely nem fizetett munkát jelent, valamennyien lokálpatriotizmusból írjuk. Eleinte csak alkalmanként, majd rendszeresen írtam cikkeket a város életéről. Jelenleg is a lap munkatársa vagyok önálló rovattal, melyben a helyieknek mutatom be interjúkban a köztünk élő embereket. A szépirodalom szeretetét máig megőriztem és jobbára a lap Kalendáriumában jelentek meg verseim, novelláim, 2006-tól napjainkig. . A civil foglalkozásom 40 éven át a pedagógusi hivatás volt, melyből több, mint 39 évet ugyanazon iskolában töltöttem le. Bár tanítói végzettséggel rendelkezem, az utolsó néhány évben a felsőtagozaton volt rám szükség, így volt szerencsém több tárgyat is tanítani helyettesként, mint...