FEN(n) az őszi erdőben

Az ősz számos jeles ünnepnapot tartogat számunkra, bár közülük már jó néhányat el is töröltek vagy éppen más időpontba helyeztek át a rendszerváltás éveiben. Némelyik lassan már a feledés homályába is merült.

Ilyen volt többek között a Fegyveres Erők Napja is, amelyet minden év szeptember 29-én, az 1848-as győztes pákozdi csata évfordulóján ünnepeltünk meg.  Bár nem volt munkaszüneti nap, mi mégis szerettük, mert aznap nem volt tanítás az iskolában. Helyette úttörőcsapatunk a honvédséggel karöltve honvédelmi napot szervezett, ami a hetedik-nyolcadikasokra nézve általában akadályversenyt jelentett. Ilyenkor a falun túli erdőbe vettük az útirányt, és menet közben számos állomáson mérettettük meg magunkat a különböző elméleti és ügyességi feladatokban.

Meleg, napsütötte reggel volt azon a szeptember végi napon is, amikor kék melegítőmet és piros nyakkendőmet magamra öltve elindultam az iskola felé. Hátitáskámban nem csak szendvics és málnaszörp lapult, de három szem krumpli is, amelyet a pincénkben nagy gonddal válogattam össze. Természetesen a legnagyobbakat vittem magammal, no meg paprikát, paradicsomot is mellé, így a csomagomnak akkora súlya volt, hogy bizony megrogytam tőle.

De cseppet se bántam, hisz alig vártam már, hogy az iskolába érjek! Lelkes és izgatott voltam, lázba hozott a honvédelmi nap tervezett programja, melyben, abban az évben nem csak akadálypálya, de főzőverseny is szerepelt. Tudtam, ha az ügyességi feladatokban nem is, de főzésben mindenképpen esélyesek vagyunk a győzelemre, mert az én őrsömben volt az iskola legjobb szakácsa. Rózsa már ötödikes korától rendszeresen besegített odahaza a konyhában, sőt, időnként már önállóan el is készített néhány egyszerűbb ételt, amikor édesanyja késő estig dolgozott. Tehát a kisujjában volt a paprikás krumpli készítésének minden mozzanata, mert mivel is neveztünk volna be a főzőversenyre, ha nem a paprikás krumplival.

Előzőleg a hozzávalókat leosztottuk egymás között, hogy ki mit fog hozni. Részben azért, hogy mindenki beleadjon valamit a közösbe, aszerint, hogy kinek mit enged meg az éléskamrája, avagy a pénztárcája, részben pedig azért, hogy senkinek se legyen túlságosan nehéz az úti csomagja.

A suliudvaron a megadott időre össze is gyűltek a lelkes csapatok zászlóval, bográccsal és főznivalóval felszerelkezve. A rajunkban külön őrsbe tartoztak a fiúk és a lányok, és a vetélkedés már ősidők óta folyt közöttünk. A fiúk előző évben jól szerepeltek az akadálypályákon, így nem csoda, hogy ezen a reggelen is magabiztosak voltak:

• Kár is elindulnotok a versenyen, úgyis legyőzünk benneteket! – fogadott Gábor, az őrsvezető gúnyos mosollyal, aztán hogy még jobban elvegye a kedvünket a versengéstől, hozzátette: – Jóska, a szakácsunk egész héten gyakorolt, így már nem csak az akadály pályán, de a főzésben is jobbak leszünk!
• Azt majd meglátjuk! – vágtam vissza mérgesen, mert erre a fordulatra, mármint Jóska szakácsi képességeinek kiművelésére nem számítottam, és a győzelmet már a zsebünkben éreztem.

De aztán nem folytattuk tovább a vitát, mert a csapatzászló felvonásával kezdetét vette a honvédelmi nap. Ismertették a ránk váró állomások feladatait, majd a kezünkbe nyomtak egy térképet, amit a nagy gonddal elkészített menetlevelünkkel együtt magunkkal kellett vinni.

Öt perc eltéréssel indították útnak az őrsöket, mi, nyolcadikosok természetesen az utolsók között hagytuk el az iskola udvarát.

Őrsvezetőként csapatunk élére álltam, és a térkép alapján nagyon gyorsan rá is bukkantam az első állomásra, amely még éppen a falu szélén volt. Itt egyszerű feladat várt ránk: néhány katonadalt kellett megneveznünk és közülük egyet elénekelni. Vidáman eresztettük ki a hangunkat, és előadásunkra meg is kaptuk a maximális tíz pontot.

Ez annyira feldobott bennünket, hogy a továbbiakban már abba sem tudtuk hagyni az éneklést. Nótafánk egyre másra kezdte el az olyan dalokat, mint Föl, föl vitézek a csatára vagy Mint a mókus fenn a fán… Ekkor már a vasút mentén meneteltünk szabályos libasorban a szőlődombok tövében.

A nap biztatóan ragyogott a fejünk felett, a lankákon kékellő dús fürtök csábítóan mosolyogtak ránk. Az alma, körte és szilvafák meggörnyedtek a nagy teher alatt, mert abban az évben igazán bőven adott nekik gyümölcsöt a természet. A földút mentén, amerre haladtunk, még javában zöldellt a fű, és nyíltak az őszi virágok, de a patakon túl már néhány fa felöltötte színpompás ruháját, és a vörös, a sárga és bronz árnyalataiban tündökölt. A kukoricatáblák, amelyek szintén gazdag termést ígértek, már kissé megbarnulva integettek felénk.

A túra, amelyet a pákozdi hős katonák emlékére szerveztek, közel egy órás volt, és közben számos állomáson kellett helyt állnunk. Az elméleti ismereteinket ellenőrző teszt kitöltése könnyen és gyorsan ment, és az ügyességi feladatokban sem teljesítettünk rosszul.

• Szerintetek a gránátdobás vagy a célba lövés volt könnyebb? – kérdeztem a többiektől menet közben, amikor már belefáradtunk az éneklésbe.
• Áááá, a célba lövést ne is emlegesd – kiáltott fel Ági bosszúsan –, azok a puskák mind félre vittek! Egyetlen találatom se volt! Még szerencse, hogy a kúszás olyan jól sikerült, hogy legalább visszanyertünk valamit az elveszített pontokból a következő állomáson.

Ezzel aztán a többiek is egyetértettek, és amire idáig jutottunk, már el is érkeztünk az utolsó kihíváshoz, amelynek teljesítése első ránézésre ugyancsak lehetetlennek tűnt számunkra.

Át kellett kelnünk a patakon, melynek vize az előző heti kiadós esőzésnek köszönhetően bokáig érőből térdig érővé duzzadt. Nem volt túlságosan széles, de a felette kifeszített kötél nem hatott ránk motiválón, sőt, úgyis mondhatnám, inkább riasztott, mint lelkesített bennünket. Persze választhattuk volna a pár száz méterrel távolabb átívelő kis hidat is, de azzal értékes időt és tíz pontot veszítettünk volna. No, ezt semmiképpen nem engedhettük meg magunknak, tehát mászni kellett.

Mivel egész gyermekkoromat különböző fákon és köteleken csimpaszkodva töltöttem, így számomra ez nem jelentett különösebb nehézséget. Mint a csapat vezére egy kis bátorítást adva a megszeppent tagoknak elsőként dobtam fel magam a kötélre. Lajhármászásban, pár fogással könnyedén átjutottam a túlpartra, és ezt látva a többiek is szépen sorban átkeltek utánam. Már csak a szakácsunk, Rózsa volt hátra, akinek mondták, hogy a bográcsot hagyja csak nyugodtan ott, majd a táborhelyen visszakapjuk. De ő annyira ragaszkodott a főzés legfontosabb kellékéhez, hogyha nem is a fogában tartva, de legalábbis a fejébe húzva megpróbált vele átevickélni. Félúton azonban a bogrács önálló életre kelve másfelé vette az irányt, Rózsa utánakapott, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy egyensúlyát veszítve a patakba zuhanjon. Azon kívül, hogy tetőtől talpig csurom vizes lett, szerencsére komolyabb baja nem esett. Elázása a lehető legrosszabbkor jött, hirtelen azt sem tudtuk, mihez kezdjünk.

A fiúk azonban kivételesen jó fejek voltak! Szerencsétlenségünket látva felajánlották, hogy elázott szakácsunk nyugodtan megszárítkozhat a tűzüknél, sőt, még a közös főzés lehetőségét is felvetették.

Ezt örömmel fogadtuk el, mert Rózsát annyira elkeserítette az iménti kényszerfürdő, hogy esze ágában se volt az ételkészítésben részt venni.

A fiúk felállították tehát a maguk bográcsát, amely jóval nagyobb volt, a miénknél, majd előkerültek az alapanyagok is. Összeadtuk, amink volt, és elosztottuk a munkát.  A lányok krumplit hámoztak, hagymát tisztítottak, szalonnát, kolbászt szeleteltek, a fiúk közben fát gyűjtöttek és vizet hoztak a közeli forrásról. Aztán valahonnan előkerült egy focilabda, és már se láttak, se hallottak.

• Oldjátok meg nélkülem! – szólt oda Jóska is csak úgy kutyafuttában, majd otthagyva az előkészített terepet a többiek után iramodott.
• Most mi lesz?-néztek rám a lányok tanácstalanul, mert időközben a csuromvizes Rózsát katonai dzsippel visszavitték az iskolába, nehogy megfázzon, így tehát szakácsok nélkül maradtunk.
• Bízzátok csak rám! – ragadtam meg a fakanalat, és álltam a bogrács mellé, mint egy hadvezér. Igaz, addig még soha nem főztem semmit, de édesanyámnak segédkezve gyakran sertepertéltem a konyhánkban, tehát volt időm ellesni a legfontosabb lépéseket.
• Kezdjük a zsírral és a hagymával!- adtam ki az utasítást, aztán szépen sorban belekerült a többi hozzávaló is.
• Vigyázz, el ne sózd! Inkább többször kóstold meg!- figyelmeztettek a többiek, akik teljesen rám bízták magukat, és milyen jól tették!

Bő egy óra alatt el is készült az étel, amely tökéletes lett! Még magam is elcsodálkoztam, hogy milyen jól sikerült. Az utolsó falatig elfogyott minden a bográcsból, mert a fiúk közül néhányan többször is szedtek, miután a versenybizottság is megkóstolta az alkotásunkat.

A lakmározást számháború követte, majd az iskolába visszatérve tábortűzzel zártuk a napot.

Ott hirdették ki az akadályverseny és a főzőverseny eredményét is. Az előbbit fiúcsapatunk, az utóbbit pedig a mi rajunk nyerte. A főzésért járó díjat a többiek egybehangzó javaslata alapján én vehettem át.

Boldogan álltam a lemenő őszi nap és a parázsló tábortűz fényében, és miközben az arany fakanalat a magasba emeltem, arra gondoltam, hogy biztos a pákozdi hadvezérek is hasonlót érezhettek a csata után. A győzelem mámorát, a diadal édes ízét.

No, én persze a paprikás krumpliét is, amely a mai napig is a kedvenc ételem. Bár az óta sem tudtam olyan finoman elkészíteni, mint akkor és ott, az erdő mellett, azon a feledhetetlen szeptemberi délelőttön.

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......