Ahogy lehull a falevél a fáról,
Úgy esek én is ámulatba újból,
Gyönyörűséged csodálatos,
Ebben az évszakban minden erről szól.
Akár az őszi vidék, a táj maga,
A szépséged is ezerszínű csoda.
Képzeletet is felülmúló,
Világokon átívelő mágia.
Bárcsak én lehetnék az őszi szellő,
Gyengéd, és olyan lágyan elbűvölő.
Mely óvatosan hajadba kap,
És rögtön megnyugszik közelségedtől.
Vagy bárcsak lennék az őszi napsugár,
Melegítő, sárgán ragyogó fényár.
Mely simogatja angyal-arcod,
Majd békésen, és boldogan továbbáll.
A léted számomra isteni csoda,
De tudom, én nem érinthetlek soha.
Talán többé nem is láthatlak,
Mégis, mindörökké csodálni foglak.
Author: Skiba Károly
Bár mindig is szerettem olvasni és érdekelt az irodalom, soha nem gondoltam rá komolyabban hogy magam is írjak. Mígnem valaki olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem, a gondolataimat verses formában tudom a legjobban kifejezni. Hálás vagyok az Irodalmi Rádiónak, amiért megjelenhetnek az alkotásaim, köszönöm, hogy része lehetek az alkotóközösségnek.
2 Responses
Nagyon szép, meghitt, szerelmes sorok.
Tetszéssel és szeretettel: Rita
Köszönöm szépen! 🙂