Sötét már a temető,
hol magányosan lépkedek.
Oly sok emlék, feltörő,
de a hantok mégis fényesek.
Virág erdő, rengeteg,
s csak fénylenek a mécsesek,
és ti itt köröttem mind csendesek,
remélem sóhalyom még értitek.
Merengek itt emlékeken, múlton,
s félve lépek a jövőbe vezető úton.
Úgy maradnék, mennék közétek,
a csendetek szól vissza,
maradnom kell, még nem lehet,
hogy lenne még itt dolgom,
meglehet,
de itt maradni,
maradni itt, nem merek.
S most, hogy a sötét kézen fog,
barátaim ti csillagok,
még egy könnycseppet ejtek értetek,
mélyet sóhajtok az éjjbe,
s némán tovább lépkedek,
magányosan, itt köztetek.
Author: Vallyon Miklós
1975-ben születtem Szolnokon, Egy kis faluban nőttem fel, majd innen sodort az élet az ország szinte minden irányába. Egy időre külföld is részese volt az életemnek. Jelenleg is Szolnok mellett élek. Az irodalom, az írás, a versek mondhatni mindig körülöttem forogtak. A versek írása igazán a 90-es évek második felében indult nálam, majd valamiért ez a folyamat megszakadt. Az utóbbi években kezdtem újra írni, és írok szinte folyamatosan.
Egy válasz
Nehéz elveszíteni azokat, akiket nagyon szerettünk, legszívesebben utánuk mennénk, de – ha ez vígasz – egyszer eljön annak is az ideje.
Szomorú, szép sorok.
Szeretettel: Rita