Életre ítélve

Az a reggel is épp olyan volt, mint a többi. Szokása szerint elsőnek ébredt és macska léptekkel kiosont a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. A hajnal első sugarai már belopództak az ablakon, de az éj szürkesége uralkodott még a tájon. A baromfiudvarban harsány kukorékolással hirdette Pityu az új nap közeledtét, Matyi cica fáradtan surrant el az ablak alatt, jelezve vége az éjszakának, sikeres vadászatáról a szájából kilógó egér mesélt. Nesztelenül nyílt ki a hűtő ajtaja s hamarosan ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben. A serpenyőben sercegve pirult a szalonna, zubogó vízben főtt a tojás, kenyérszeletek sorjáztak a kiskosárban. Az asztalra varázsolta a tálcát, Jutka kedvenc tányérját, evőeszközöket, s a pöttyös bögre sem maradhatott el. Mellettük pihent az a bíbor rózsa, amit a kertben szedett le kora hajnalban, s illata vetélkedett az étel illatával.

A szoba felől halk mocorgást, édes nyújtózkodást, majd elnyomott kuncogást hallott. Felkapta hát a tálcát, és határozott léptekkel indult a hálószobába. Jutka huncut mosollyal a szája sarkában duruzsolta:

• Jó reggelt, tündérkém! Megelőzött az illatfelhő. Kidobott az ágy vagy…?

Letette a tálcát az éjjeliszekrényre, felrázta Jutka párnáját, hogy kényelmesebben tudjon ülni az ágyban, cuppanós puszit nyomott az arcára, szájára, s bár szívesen folytatta volna még a játékot, de Jutka egyre növekedő kacagása megállította.

• Nem az ágy volt kemény, a te édes álmodat nem akartam megbontani. Tudom, te is szereted, ha együtt kezdjük a napot egy reggeli mellett. A kedvenc rózsabokrodat is megloptam, hogy még szebb legyen az ébredésed.

A reggelizésnek megvolt a maga szertartása. Akkor sem zajlott ez másként. Egymás szájába dugdosták a falatokat, mert úgy minden finomabbá vált. Csak a vekker undok berregése szakította félbe enyelgésüket, mintegy figyelmeztetve, munkanap, ideje szedelőzködni. Hipp-hopp elkészültek és kéz a kézben vágtak neki a napnak. A buszmegállóban még egy gyors füttykoncert kísérte búcsúcsók, aztán ki-ki a maga útjára indult, szívében az este csodálatos ígéretével. Fütyörészve kanyarodott be a műhely ajtaján, mindent eláruló mosollyal nyugtázta a kollégák ugratását.

• Lám, lám! Csodákra képes a szerelem! De vajon meddig?

A délelőtt gyorsan elszaladt, egyik autó a másik után, de délután végtelen hosszúnak tűnt minden perc. Egyre-másra az órát leste a falon, szerette volna megsürgetni a mutatókat. Csak már este lenne! Csak már láthatná újra kedvesét! Álmodozását a telefonjából felcsendülő zene, a Love story szakította meg. Miközben felvette, titokban azt remélte Jutka édes hangját fogja hallani:

• Hiányoztál! Csak hallani akartam a hangodat, Józsi!

Helyette, Jutka főnökének csöppet sem meleg basszusa hallatszott:

• Halló! Szép József? Sajnálattal értesítem a felesége rosszul lett munkaközben és a mentők a Rókusba szállították. Tudomásom szerint semmi komoly, de náluk érdeklődjön az állapotáról.

Ezzel a szenvtelen hangon elmondott mondattal indult el minden a teljes összeomlás felé.

– Jelenleg kielégítő a felesége állapota, de benn tartjuk kivizsgálásra, mert az eszméletvesztésének bármi lehet az oka. Szeretnénk megelőzni a komoly bajt. Most menjen haza, mert alszik, majd holnap meglátogathatja. –mormolta az ügyeletes orvos fáradt közönnyel. Megadóan hazament hát, de az üres lakás látványa mellbe vágta. Lerogyott a fotelba, hallgatta zakatoló gondolatait és ott érte a másnap reggel első fénye is. Első útja a kórházba vezetett. Innen aztán úgy felgyorsultak az események, hogy fel sem tudta fogni ésszel. Egyik vizsgálat a másik után, és végül a rémisztő ítélet: agydaganat. Kezelések sora, látogatás, erőltetett mosolyok, a másik ne lássa a belül bujkáló kétségbeesést. Jutka napról napra kisebb lett s csupán a vak remény adott erőt az újabb és újabb csatához.

– Muszáj meggyógyulnom! Mi lesz veled nélkülem! Annyi mindent kell még együtt megélnünk!-suttogta erőtlenül egyre jobban a párnába süppedve.

Aztán döbbent némaság, együttérző pillantások fogadták egy nap a kórterembe lépve. A főorvos behívta a szobájába, s közölte vele, Jutka az éjjel csendben elaludt. Nem voltak fájdalmai, csak elaludt örökre. Fel sem fogta a hallottakat, csak az lüktetett egyre a fejében, elveszítette. Gépiesen érdeklődött mit kell most tennie, aztán hazaérve felhívta a rokonokat, barátokat, hogy értesítse őket. Béla azonnal hozzá sietett és segített neki mindenben, de az egész egy rossz álomnak tűnt végig. Aztán a temetés, a sok ’azt sem tudom kitől’ jövő részvétem, s haza. Haza? A csend dobolt a fülében, egyre csak azt üzenve, nincs Jutka, elveszett minden, összeomlott a világ. Megpróbálta tenni a dolgát, elment mindennap a munkahelyére, de onnan is hazaküldték.

• Menj haza, Józsi! Menj szabadságra, s mikor úgy érzed, készen állsz, akkor gyere vissza!

Megadóan hazabandukolt hát, s hetekig ki sem mozdult a szobából. Nem érdekelte semmi. Nem evett, csak mikor a hasa követelőzően felmordult. Nem borotválkozott, hiszen kinek is tenné. Egyre mélyebbre süllyedt a bánat bugyraiban. Egy nap aztán Béla, a legjobb barátja állított be és alaposan lehordta:

– Mit ücsörögsz folyton itthon? Még a telefont sem veszed fel! Egyáltalán, néztél te tükörbe mostanában? Szerinted Jutka örülne, ha ilyennek látna? Szedd már össze magad! Na, indíts a fürdőszobába, szedd rendbe magad és elsőre irány a park! Azzal magával cipelte a közeli ligetbe.

Szemét szinte szúrta a napfény, bántóan harsánynak hallott minden hangot, de menetelt a barátja oldalán, hogy megérkezve fáradtan rogyjon le egy padra a liget fái alatt. Zavarta a fű harsány zöldje, a madarak boldog csicsergése és a parkban futkározó gyerekek megszűnni nem akaró kacaja. Hát nem értik! Hát senki sem érzi milyen nagy az ő bánata! Már, már visszazuhant az apátiába, mikor egy hűvös, játéktól izzadt kezecske simult a tenyerébe nagy bizalommal. Hatalmas dióbarna szempár tekintett rá, mintha csak azt mondaná: Szeretlek! Még a gondozónő éles hangja sem parancsolta vissza a többi gyerek közé:

• Józsika! Gyere vissza! Hagyd a bácsit békén!

Mivel a kisfiú meg sem moccant, odasietett és bocsánat kérően magyarázta neki:

• Autista szegény gyermek. Nem akarják befogadni a többiek és nem kell senkinek, hiába próbálunk befogadó családot találni neki.

Érezte, valami megmozdult benne és a barna szemekbe tekintve tudta, van már miért élnie. Van valaki, akinek pont őrá van szüksége, aki értelmet adhat megüresedett létének. A dió szemekből áradó néma kérés a szívéig hatolt és olvadozni kezdett róla a jégpáncél, mit védekezésül növesztett rá. Régen elfelejtett melegség járta át minden porcikáját, a vér megindult az ereiben, újra élt. Rápillantott a némán is beszédes maszatos arcocskára. Érezte láthatatlan híd épül köztük, mely egy életre összeköti majd őket.  Életre lett ítélve, de cseppet sem bánta.  Kéz a kézben tették meg az első közös utat az intézményig, hogy soha többé ne engedjék el egymást.

Author: Gurzó Györgyné

A nevem Gurzó Györgyné, született Laczkó Hajnalka Ágnes. A békési szülőotthonban láttam meg a napvilágot 1958. március 7-én, kései, már nem is várt gyermekként, a szüleim nagy örömére. Édesapám telekkönyvi előadó volt, az édesanyám a családunkról gondoskodott. Büszke vagyok erdélyi gyökereimre, székely származásomra, hiszen az anyukám Temesváron, az apukám Brassón született. A mentalitásuk, életfelfogásuk bennem is ott van. Az irodalmi érdeklődésemet az édesanyámnak köszönhetem, aki már 5 évesen beíratott a helyi könyvtárba. Ezt csak megerősítették kiváló magyar tanáraim. Az írogatást még gimnazista koromban kezdtem el, mint annyian. Ezek még csak olyan kezdemények voltak csupán. Komolyabban, csak 1995- ben kezdtem el írni, a helyi újságba (Békési Újság), mely nem fizetett munkát jelent, valamennyien lokálpatriotizmusból írjuk. Eleinte csak alkalmanként, majd rendszeresen írtam cikkeket a város életéről. Jelenleg is a lap munkatársa vagyok önálló rovattal, melyben a helyieknek mutatom be interjúkban a köztünk élő embereket. A szépirodalom szeretetét máig megőriztem és jobbára a lap Kalendáriumában jelentek meg verseim, novelláim, 2006-tól napjainkig. . A civil foglalkozásom 40 éven át a pedagógusi hivatás volt, melyből több, mint 39 évet ugyanazon iskolában töltöttem le. Bár tanítói végzettséggel rendelkezem, az utolsó néhány évben a felsőtagozaton volt rám szükség, így volt szerencsém több tárgyat is tanítani helyettesként, mint...