Amikor nem kelt fel a nap

– Szevasz, Miklóska! – állt meg egy idősödő férfi a négyszemélyes asztalnál egymagában falatozó fiatalember előtt.

– Te vagy az, Imre bácsi? – A megszólított szeme elkerekedett a meglepetéstől, még a villát is elejtette a rászúrt falattal együtt.

– Teljes életnagyságban – ült ki valami furcsa vidámság a férfi arcára. – Leülhetek? – Meg sem várva az igenlő választ, az asztalra tette a kezében tartott tálcát egy frissen sült sajtos-paradicsomos pizzaszelettel, és letelepedett a Miklóssal szemközti székre. – Jól nézel ki – fürkészte összehúzott szemmel a fiatalembert.

– Te is, Imre bácsi. – Miklós elnézte a hatvan körüli férfit, aki a térdén lovagoltatta kisgyerek korában. Egészen másképp festett most, mint néhány éve az Astoriánál. Akkoriban már úgyszólván hajléktalannak számított, egy kopott bőrönddel járta a várost. Eleinte barátoknál vagy valamelyik magányos nőismerősénél húzta meg magát, végül mindenhol kitelt a becsülete, és az utcára szorult. Most azonban mintha kicserélték volna, ruhája tiszta volt, a haja rendezett.

– Anyukád jól van? – harapott bele a pizzaszeletbe Imre.

– Köszöni szépen, nagyon jól. Svájcba utazott a nővéréhez.

Miklós édesanyja, Mari és édesapja, Péter egy évfolyamra jártak az egyetemen. Imre a csoporttársuk volt. A lány egy ideig Imrével járt, de Péterhez ment feleségül. Imre nagyratörő álmokat kergetett, folyton a fellegekben járt, amolyan szabad, független léleknek tartotta magát. Igazából sosem volt rendes állása, nem állapodott meg egyetlen munkahelyen sem. Benyújtotta néhány találmányát a szabadalmi hivatalhoz, de visszadobták valamennyit. Péter viszont higgadt volt, megfontolt, sokkal inkább férjnek és apának való, mint Imre, aki egy másik lánnyal is összeszűrte a levet a csoportjukból, és ezzel végleg betette a kiskaput a Marival való kapcsolatának. Imre időnként meglátogatta a háromtagúvá bővült családot, és egyszer meg is jegyezte a gyermek Miklósnak: „Kis szerencsével akár én is lehettem volna az apád.”

Elbeszélgettek a múltról, a régi karácsonyestékről, amikor Miklós szülei meghívták magukhoz Imrét. Megestt rajta a szívük, tudták, hogy szabad lélek ide vagy oda, egyedül van, mint az ujjam… Váratlanul hangzott fel az SMS érkezését jelző pittyegés a férfi székére akasztott viseltes vászontarisznyából.

– Bocs, ezt muszáj megnéznem! – kapott elő Imre egy régebbi típusú, de még működőképes mobiltelefont a tarisznyából, és többször végigolvasta az üzenetet.

– A Csillagközi Föderációtól jött – fogta halkabbra a hangját –, pár nap múlva megkezdődik a tervezett földvédelmi akcióterv végrehajtása.

– Csillagközi micsoda? – Miklós azon morfondírozott magában, lám, mégis csak igaz a régi mondás, miszerint kutyából nem lesz szalonna. Hiába kupálódott ki Imre a lehetőségekhez mérten, úgy tűnik, még mindig gyakran nézeget a pohár fenekére.

– Csillagközi Föderáció. Így nevezik a különböző földönkívüli létformák szövetségbe tömörült képviselőit – fogott bele csillogó szemmel a magyarázatba a férfi. – A nálunk jóval fejlettebb társadalmi struktúrában élő, szellemi és lelki értelemben magasabb rendű lények, akik rég túlléptek azon a kezdetleges, harmadik dimenziós világon, amelyben mi évezredek óta veszteglünk, és nem csupán a negyedik, de az ötödik-hatodik dimenziót is elérték. A Föderáció vezetői régóta nyilvántartják a különleges küldetéssel leszületett földi csillagmagokat. Az olyanokat, mint én – tett hozzá még halkabban, szinte suttogva. – Az a tervük, hogy a földlakókat is felemeljék a magasabb dimenziókba, de ehhez először át kell kódolniuk az emberi DNS-t. Nekünk, csillagmagoknak az lesz a feladatunk, hogy segítsük embertársainkat ebben a robbanásszerű fejlődéssel járó átformálódásban. Már akit lehet – tette hozzá elgondolkodva –, hiszen nem mindenki lesz képes levetni a régi, háromdimenziós testét.

– Szóval te egy csillagmag vagy. Ki hitte volna! – ült ki Miklós arcára a gunyoros vigyor.

– Úgy bizony. – Imre homlokán kisimultak a ráncok. Büszkén feltartotta a fejét, mint aki tökéletesen tudatában van küldetése jelentőségének. Nagyot harapott a pizzaszeletből, a paradicsomszósz végigcsorgott az állán, nem győzte törölgetni a szalvétával.

Miklós még napokkal később is mosolygott magában, valahányszor eszébe jutott az Imrével való találkozás. Hetvenkét órára sötétbe borul a földgolyó teljes felülete, állította határozottan az egykori önjelölt feltaláló. A csillagköziek körbevonják a bolygó légkörét a védőpajzsukkal, ami nem engedi át a napsugarakat. A napkitörésektől akarják megvédeni a Földet, amelyek kíméletlenül elpusztítanának minden élőlényt. „Közvilágítás sem lesz – közölte Imre –, de ne ijedj meg, Miklóska, csak maradj otthon és figyeld az eseményeket! A csillagköziek a Föld több pontján leszállnak, és magukkal viszik a csillagmagokat az űrbázisukra, köztük engem is. Ott megkapjuk a szükséges kiképzést, aztán visszaküldenek bennünket, hogy megkezdjük küldetésünk teljesítését.”

Eljött a péntek este. Miklós az egész heti megfeszített munkától kifacsartan hajtotta álomra a fejét, de előtte még kikapcsolta az ébresztő funkciót a digitális rádiós órán, amely hétköznapokon pontban reggel hatkor kezdte harsogni a fülébe a híreket. Hosszú, pihentető alvás után nagyokat nyújtózott a kétszemélyes ágyban, melyet újabban egymaga foglalt el, amióta szakított a barátnőjével. Jó sokat alhatott, tíz-tizenkét órát. Vagy mégsem? Felült az ágyban és az ablakra tekintett, de még nem csillant be a szobába a napfény a redőny résein át.

– Fél kilenc – nézte a vörösen világító számokat az órán –, és még mindig nem világosodik? Ez meg hogy lehet?

Kikászálódott az ágyból, lesöpörve magáról a paplant. Felrángatta a redőnyt, és kinézett az ablakon. Fekete fellegként gomolygott odakint a sötétség, olyan sűrűn, hogy bele lehetett volna harapni. Az utcalámpák fénye tompán sejlett elő a felhőből, de egy pillanat múlva, egy láthatatlan karmester pálcájának ütésére elaludt mindegyik. Kattanás hallatszott az előszoba felől, az automata biztosítékok egymás után csapódtak le a kapcsolótáblán anélkül, hogy túlfeszültség keletkezett volna az elektromos rendszerben.

Miklós az éjjeliszekrényen tapogatózott a mobiltelefonját keresve.

– A francba! – morogta, miután leverte a rádiós órát, amelynek számlapja szintén elsötétedett. Csak abban reménykedhetett, hogy nem tört össze. Nagy nehezen megtalálta a telefont, bekapcsolta rajta a zseblámpa funkciót. Más nem is nagyon működött a készüléken, az időt sem mutatta, és a mobilhálózathoz sem csatlakozott.

Tartott egy régi elemes rádiót a spájzban, még a szüleié volt. Egy-két állomás zenét szolgáltatott, a többin csak recsegés hallatszott. Megpróbált felcsatlakozni az internetre a laptopján, de a böngésző egyetlen weboldalt sem tudott megnyitni.

Karórája számlapján követte az idő múlását, rendszeresen rávilágítva a telefonnal. Pontosan három napon át tartott a sötétség és a káosz. Időnként léptek surrantak az emeleten, valaki artikulálatlanul üvöltözve dörömbölt a bejárati ajtón. Miklós nekiveselkedett és az ajtó elé tolta a folyosón álló ruhásszekrényt. A harmadik nap vége felé különös dolog történt. Valahonnan fentről, a csillagtalan és holdtalan égboltról tornyos palotára emlékeztető, aranyfényben úszó objektum ereszkedett alá, és lassan elhaladt Miklós hálószobaablaka előtt. Lent a téren fegyelmezetten álldogáló emberek csoportja gyülekezett rendezett sorokban. Imrét is felismerni vélte közöttük, vállán a viseltes tarisznyával. Felemelt fejjel, átszellemülve figyelték az építményt, melynek ablakain keresztül fehéres-csillanó fény világította be az éj sötétjét.

A palota kapuja megnyílt, magas növésű, fehér ruhás lények léptek elő. Hajuk ezüstösen csillámlott, bőrükből ugyanaz a fehér fény áradt, mint a jármű ablakaiból. Barátságos mosollyal intettek a várakozóknak, akik egymás mögött tisztes távolságot tartva vonultak be a palotába, nők, férfiak a legváltozatosabb öltözékekben. Egyesek öltönybe, elegáns szövetkabátba, mások farmerdzsekibe bújtak. Nem néztek se jobbra, se balra, csak mentek előre. Imre pillantott hátra egyedül a kapuban állva, még mielőtt belépett volna. Felfelé nézett, Miklós ablakára, amíg el nem nyelte a palotából kiömlő fényesség. Miután az utolsó sorban álló is bement, becsukódott a kapu és visszahúzódott a fény az ablakokból. Az objektum lassan felemelkedett, és eltűnt a sötétségben, amely fokozatosan oszlott szét, ahogy a nap első sugarai megvilágították a teret.

Miklós a kétszemélyes ágyban ébredt. Kipihentnek érezte magát, mintha elfújták volna a hetek óta koloncként rátelepedő kialvatlanságot. Nyújtózkodás közben felidézett egy-két foszlányt a zűrzavaros álomból. Repülő palota, fénylények, még mit nem! Jól felültette ez az Imre!

Eltervezte az előtte álló napot. Bőségesen megreggelizik, iszik egy jó kávét, és az ágyból, pizsamában nézi a tévét. Az ablakra tévedt a tekintete, ekkor vette észre, hogy még mindig nem tört utat magának a fény a redőny résein át, pedig a digitális óra számlapja szerint fél kilenc is elmúlt.

Felhúzta a redőnyt, és kitekintett az ablakon. A sötétség fekete ködfelhőként gomolygott az ablakpárkányon, akár bele is haraphatott volna, olyan sűrűre hízott. Az utcalámpák mintegy varázsütésre kialudtak, a holdtalan, csillagtalan égen egyetlen aprócska fénypont sem pislákolt. Az előszoba felől több kattanást hallott, mint amikor lecsapódnak az automata biztosítékok a kapcsolótáblán. A digitális óra számlapja is kialudt, nem maradt más, csak a mindent elnyelő feketeség, kiszorítva a színeket és fényeket a harmadik dimenzióban rekedt földi világból.

Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...