Kirakatban

Kirakatban

 

Ő maga teremtett,

A nagyság, s a mindenség;

Mi vagyunk gyermekei,

S még sincs vele feleség.

Több tulajdonban is álltam,

Hosszú utat járt végig létem;

De amikor eladtak,

Soha nem beszéltem.

Bejártam a keletet,

De éltem sokáig nyugaton;

Múzsaváltások sorai,

„Ő az én tulajdonom.”

 

Most újabb gazdám van,

Ki még nem tudja hová tegyen;

Szerencsére nem lettem étel,

Hogy azonnal egyen.

Meg is van már helyem,

Már tudja hová fog tenni;

Tudja nagy gazdagság vár reá,

Hamar el fogok kelni.

Úgy, hogy tisztogat,

Mosdat, hogy fényesen pompázzak;

Lehet bármily zord is az idő,

Figyel rá, el soha ne ázzak.

 

Helyemet készíti most,

Én pedig csak figyelek;

S készítem magam arra,

Hogy rám szemeket vetnek.

Izgulok, és félek,

Mit fognak reám mondani;

De tudom, egyszer,

Meg fognak venni.

Tudom, gyönyörű lesz,

Nagy érték lesz birtokában;

Ha ágya mellett lesz helyem,

Legalább majd láthatom álmában.

 

De mi van,

Ha csak ideiglenesen leszek nála?

Mi van, ha kínozni fog?

Kés lesz a kezében, vagy párna?

Magam jobban örülnék,

Hogy ha nem;

Örök tulajdonában legyek,

Míg meg nem szűnik életem.

Ilyen egy fohász,

Ahogy csak egy tárgy rimánkodik;

Ki reméli, örök helyét,

Végre meglelik.

 

Még ketten-hárman állnak,

Rajtam kívül itt;

Nappal a Nap, és az eső,

Éjjel a Hold, és a lámpa vakít.

Sokan elmennek a bolt előtt,

De a gazdám mégsem én választom;

Már nem kérdezgetem a magasságot,

Az Ő, Ő lenne, végre Őt látom?

Nem… Ő is csak tovább ment,

Hogy rám sem nézett;

A tulajdonos talán,

Értem túl sokat kérhet.

 

Minden bizonnyal,

Túl drága, a nyakamban a cédula;

Vagy már egy életre,

El lettem rontva.

Úgy tűnik,

Hogy nincs egyelőre, reám alku;

Nincs, ki vinne innen,

Oly, ki gyönyörű, és igen nagy hatalmú.

De még állok itt,

A lámpa vakításában;

S remélem, egyszer megtetszem, s visznek,

S akkor soha többé, nem állok a kirakatban.

 

2015.03.05.