Alábbi írásom az Irodalmi Rádió alkotóközösségének A kémények lenge füstszalagjai című antológiájában jelent meg.
Volt egyszer egy fa…
Gabi emlékére
„Kidőlt egy fa Szekszárdon a Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár előtt. Az utat lezárták, amíg a tűzoltóság intézkedett. Mostanra véget ért az útzár…” Erről tudósított a TEOL-on 2018. szeptember 3-án megjelent hír. Mindössze hárman vagyunk, akiknek ez a szomorú esemény többet jelent, mint azt az idézett néhány mondat sugallja. Eggyel többen is lehetnénk, de pár nappal a fát megelőzve a legnagyobb tudású kolléganőnk, barátnőnk és szükség esetén pótanyánk örökre eltávozott közülünk.
Az említett fa, miként utcabeli társai, a rendszertani besorolás szerint a növények országába, a zárvatermők törzsébe, a valódi kétszikűek csoportjába, a kétszikűek osztályába, a rózsavirágúak rendjébe, a kenderfélék családjába, az ostorfa nemzetségbe tartozott. Természetesen neve is volt. Hivatalosan nyugati ostorfának-, tudományosan Celtis occidentalis L-nek nevezték. Néhány városlakó az összes helyi ostorfához hasonlóan egyszerűen csak madárcseresznye-fának hívta. Nekünk, a helytörténeti könyvtárosoknak az említett növény nem egy volt a sok közül, hanem ő volt az Ablak Előtt Álló Nagy Fa.
Emberek és Fa… néhány éve egymás életterébe kerültünk. Lassan eszméltünk rá, ő hozzánk tartozik, és mi őhozzá. Sok-sok órát töltöttünk együtt úgy, hogy csak a rosszul záródó, kissé korhadt első emeleti ablak választott el bennünket. Ösztönösen ránéztünk, mielőtt gondolatainkba mélyedtünk egy-egy szakmai probléma megoldása közben, mintha tőle vártuk volna a választ. Évszakonként ugyan változtak a levelei, és néha megnyesték az ágait is, mégis mindig rendületlenül állt a helyén. Állandóságot és nyugalmat sugározott felénk ebben az örökké lüktető, zajos világban. Féltettük az időjárás viszontagságaitól, a sérülésektől és a betegségektől és talán ő sem volt közömbös irántunk. Különös figyelemmel tekintettünk rá később is, amikor ritkábban találkoztunk vele, mert a korszerűbb munkakörülményeket biztosító szomszéd helyiségbe költöztünk. Felváltottak bennünket a helyi értékeket kutatók, így ők tölthettek el viszonylag több időt a Fa társaságában. Nem tudjuk, hogy ezek az olvasók egyszerű tényként, talán adottságként fogadták-e el a jelenlétét, vagy kitüntették-e az érdeklődésükkel, esetleg kíváncsiak voltak-e a történetére.
A mi fánk Széchenyi utcai élete 1903-ban kezdődött. A sors és Szekszárd elöljárósága jóvoltából, a száztizenöt évvel ezelőtti tavaszon, a kalocsai érseki uradalomból érkezett ide kilencvenkilenc társával együtt. Közhelynek hangzik, mégis érdemes átgondolni, hogy mennyi mindenről mesélhetett volna az értő fülű hallgatóknak, ha tud beszélni.
A Fa itt, a városközpontban már a puszta létével részese lehetett Szekszárd 20-21. századi történetének. Képtelenség felsorolni, hogy a különböző békés és békétlen korszakokban, a forradalmak, a háborúk, a rendszerváltozások idején kiket látott és miféle tapasztalatokat szerzett. Elképzelhetetlenül sokan mentek el mellette minden hétköznap és ünnepnap, viselve az éppen divatos, esetleg divatjamúlt, de mindenképpen az illetők társadalomban betöltött helyét tükröző öltözékét. Nézte az elhaladókat gyerek-, felnőtt- és öreg korukban. Találkozott ismeretlen és közismert személyekkel, akik gyalog lépkedtek a járdán, vagy a kornak megfelelő közlekedési eszközön utaztak a főúton. Hallotta is őket, ezért ismerte életüket, örömüket és bánatukat.
Sok ember észre sem vette a Fát, mert a szemükben „ez” olyan volt, mint a többi. A legtöbben ugyanúgy természetesnek tartották az ő látványát, mint a társaiét. Elégedettek voltak, amikor nagy melegben lombkoronájával árnyat adott nekik, és akkor is, amikor védte őket széltől, esőcseppektől, hótól, jégtől. Szívesen nézték, ahogy a madarak lakmároztak a terméséből. Felháborodtak, ha a bogyói megszerzése közben a gyerekek megsebesítették akár őt, akár a testvéreit. Dühösek lettek azokra a fiatalokra, akik ki tudja, mi okból – talán unalmuk, gonoszságuk, vagy virtusosságuk demonstrálása céljából – vandál módra megcsonkították vele együtt az egész fasort. A helyi lapokban megjelent írások szerint a szekszárdiak féltve figyelték az elkerülhetetlen gallyazásokat és ifjításokat. A növényismerő szakértők megnyugtató kijelentései sem tudták csillapítani a lakosság aggodalmát. Egy névtelen olvasó például rímesen üzent az illetékeseknek: „Veletek sír, zokog a lelkem, Széchenyi úti fák, kiket megcsonkoltak torzlelkű, barbár haramiák.” Hamarosan megérkezett a válasz is a Széchenyi utcai fák aláírással: „Ne temessetek minket, ti, emberek, hiszen élünk. Az élet él és élni akar. Nem látjátok, hogy hajtunk? Persze, sokára lesz olyan szép koronánk, mint volt, és a szeretetetek is jólesik, de ne temessetek minket, mert élünk!”
Igen…, sokan közülük még most is élnek. Sajnos ő, a mi Fánk, már nem lehet velünk. Utolsó napjaiban még hangos autók robogtak el mellette, emberek lépkedtek alatta, járdaépítők szépítették a törzse körüli környezetet. Zajlott az élet, ahogyan szokott. Talán az időjárás lett szélsőségesebb a korábbinál, ami nem sokkal a távozása előtt egy hatalmas viharban nyilvánult meg. Soha nem felejtem a percet, amikor a fa befejezte földi létét. Munkanap volt, mi reggeltől számítva kb. két órája dolgoztunk a helyünkön. Egyszer csak hatalmas puffanást, és szinte ugyanabban a pillanatban óriási fékcsikorgást hallottunk. Rögtön az ablakhoz szaladtunk. Láttuk a fát, amint élettelenül fekszik keresztben az úton. A forgalom hirtelen megdermedt és mély csent lett. Mintha a világ is megállt volna néhány másodpercre. Azután szép lassan újra indult az élet. A balesetet éppen csak elkerülő autósok megfordultak, és megkönnyebbült sóhajtással elmentek. A gyalogosok többsége is folytatta az útját. Néhány ottmaradó még mindig némán, mozdulatlanul állva próbálta felfogni a felfoghatatlant. A szemfülesebbek előkapták a mobiljukat, és ismerőseiknek elújságolták a hírt, vagy lefotózták az eseményt. A jól tájékozottak fennhangon tárgyalták meg a katasztrófa körülményeit, hogy a később érkezettek is megértsék, mi történt itt. Gyorsan megjöttek a hivatásos tűzoltók, akik gyakorlott mozdulatokkal feldarabolták, majd elszállították a forgalom akadályát. Munkájukat csak a gyökerek helye felől érkező, eleinte könnycseppként szivárgó, később már erősen zubogó víz nehezítette meg, amit csőtörés okozott. A vízvezeték-szerelők másfél órán belül kicserélték a törött csövet. Néhány nap elteltével a fa helyén már jellegtelen, apró talajtakaró növények díszelegtek.
Mostanában is az ablak felé pillantok először, amikor belépek a kutató-szobába. A panoráma sokat változott. Közelebb került a modern építészet stílusjegyeit magán viselő szemközti irodaház, melynek üvegtábláin vakítóan tükröződik a délelőtti napfény. Ezt a látványt néha megtöri egy távolabbi fa ága, ami kizárólag szeles időben szokott integetni az idebentről szemlélődőnek.
Az élet és halál örök körforgását nem tudjuk befolyásolni, a világ is folyamatosan változik, manapság egyre gyorsabban. Lehet, hogy a talajtakaró növények helyén ismét lesz egy fa, talán még többet is láthat a városi mindennapokból, mint elődje. Viszont az már egy másik fa lesz, egy másik legenda, ami azzal kezdődne, hogy 2018. szeptember 3-án kidőlt egy fa Szekszárdon a Tolna Megyei Illyés Gyula Könyvtár előtt, pár nappal azután, hogy legnagyobb tudású kolléganőnk örökre eltávozott.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” c. pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió szerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.