A MÜLHEIMI SZEÁNSZ

(Megtörtént események alapján)

I

Duisburg, Németország, 1932 decembere

A duisburgi bíróság termébe halvány fény szűrődött be, amely szintén jelen akart lenni a nem mindennapi esetet megvitató tárgyaláson. Max Kropp egy kemény fa széken ült, arcán rezignált, komor kifejezéssel. Alacsony termetű, erős csontozatú, középkorú férfi volt, kinek karcos vonásai egyszerre tükrözték nehéz életét és mély, rejtélyes szorongását. Vasmukásként nap mint nap keményen dolgozott, hogy biztosítsa családja megélhetését.

Kropp tekintete most alázatosan a padlóra meredt, mintha a benne zajló belső harcot próbálná elrejteni a világ elől. A kihallgatást vezető bíró egy kopaszodó, szúrós tekintetű, zömök férfi volt, aki mindvégig éles tekintettel nézett rá, miközben körmeivel az asztal lapját kopogtatta.

– Szóval, Kropp úr – kezdte –, mesélje el, mi történt a szóban forgó éjszakán!

Kropp szégyenkezve felnézett, majd lassan, óvatosan megnyitotta az ajkait. Reszketeg hangon így szólt:

– Ott… nem tudom, hogy… valami más is jelen volt.

– Ezt fejtse ki részletesebben! – utasította a bíró.

A megrémült férfi vagy egy percig hallgatott, szemei közben zavartan ide-oda rebbentek. Miután összeszedte a gondolatait, ismét megszólalt, ám ezúttal sokkal értelmesebben. Vagy öt percig beszélt, igyekezett mindenről a lehető legpontosabban beszámolni.

– Tehát amint az imént hallhatta, bíró úr, nagyon durva dolgok mentek akkor végbe – fejezte be.

A tárgyalótermen halk morajlás futott végig, mintha egy távoli vihar zaja szűrődött volna be. Miközben az emberek összesúgtak, pillantásaik éles szilánkokként vetődtek Kropp felé, kinek arca hosszú idő után rezzenéstelen lett, még a zavaros figyelem középpontjában is.

– Ön valóban azt várja tőlem, hogy ezt higgyem is el? – vonta fel a szemöldökét a bíró, miközben előredőlt ültében.

– Többen is voltak velem akkor a házban, így számos tanú tudja igazolni az állításomat.

Max Kropp szemei előtt ekkor ismét lepergett azon rejtélyes éjszaka, amely miatt bíróság elé állították. Újból átélte azokat a borzalmakat, melyeket mielőbb elfeledni kívánt…

 

II

Mülheim, öt hónappal korábban

Miután az égető napkorong lebukott a horizont mögé, a tikkasztó nyári hőség fokozatosan tovaszállt. A Észak-Rajna-Vesztfáliában található Mülheim a Ruhr folyó partján helyezkedik el, ahol Németország egyik legnagyobb ipari központja bontakozott ki. Az éj leple lassan, szinte már vonakodva ereszkedett le a városra, és az égbolton ragyogó csillagok fénye is felettébb ridegnek bizonyult. A levegőben valami baljóslatú lebegett, amit nem lehetett megmagyarázni.

A Bergstrasse 92 szám alatt lévő, hegyoldalban megbújó kis ház nyomasztó csendbe burkolózott. Max Kropp, aki családjával együtt már évek óta az egyik pincelakásban lakott, most izgatottan járkált fel-alá a legtágasabb szobában. Kropp neje, Amelie, egy fotelban ült a sarokban és a férjét nézte. A szűkszavú asszony megfáradt arcát egyszerű kontyba kötött szőkés haja keretezte. Mindig sötét színű, viseltes ruhát hordott, amit éjszakánként maga foltozott. A gyerekeknek meghagyta, hogy ne merészeljenek kijönni a szobájukból, bár sejtette, hogy a kíváncsiságuk leselkedésre sarkalja majd őket. Mert valóban különös dolog volt készülőben.

Nemsokára sorra érkeztek a vendégek, melyeknek száma csaknem száz főre hágott. Az embertömeg alig fért el a házikóban. A többségük meggyőződéses spiritiszta volt, akik Németország minden tájékáról sereglettek össze, csak azért, hogy részt vehessenek a Kropp által meghirdetett monstre szeánszon.

A Kroppék által bérelt bergstrassei ingatlan már hónapok óta a szellemvadászok érdeklődésének központjában állt. Ugyanis nemcsak Mülheimben, hanem a város határain túl is elterjedt, hogy az elátkozott házat bizonyos időközönként kísértetek látogatják, és ekkor különös dolgokat művelnek. Az emberek elmondása szerint a furcsa zajok mellett a tárgyak szó szerint életre kelnek. Egyszer állítólag a bezárt sütőkemencéből vasalók repültek ki, és indultak légi útra a konyhában. De megtörtént, hogy főzőkanalak, üstök, konyhaedények, tányérok és evőeszközök sorakoztak fel egymás mellett a levegőben, majd hullottak nagy csörömpöléssel a padlóra. A babonás egyének természetesen hittek a rémhistóriában, most azonban a jelenlévő fanatikus spiritiszták is látni kívánták az alvilági lényeket.

Mindent előkészítettek a szeánszhoz. Max Kropp a szoba közepén elhelyezett öreg faasztalnál állt, melyet kopott terítő borított; egyetlen gyertya pislákolt rajta, furcsa, groteszk árnyakat vetve a falakra és az arcokra. A résztvevők körbeállták, és feszülten várták, hogy a szertartás elkezdődjön. Amelie továbbra is a fotelban ülve figyelt.

– Szellemek – csendült fel pontban éjfélkor Kropp hangja –, hallgassatok meg minket! Jelenjetek meg ezen az éjjelen, mutassátok meg nekünk magatokat! Lépjetek át az élők és holtak világa közötti átjárót alkotó fátylon, majd adjatok jelet magatokról!

Nem történt semmi, még a gyertya lángja sem rebbent. Kropp kezdte magát kínosan érezni, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Kisvártatva folytatta a szellemvilág hívogatását:

– Elhunytak lelkei, ha halljátok szavunkat, jöjjetek el közénk!

De hiába, a kísértetek nem akartak megjelenni. Ekkor egy idős, sápadt, vézna nő lépett ki a tömegből, aki hosszú, fekete köpenyt viselt; úgy tűnt, mintha egyenesen a pokolból szalajtották volna.

– Talán valamit rosszul csinál – mondta rekedtes hangon, majd az asztalhoz lépett, félretolva Kroppot. – Engedjen, majd én megpróbálom! Ti, kik a sötétben jártok, kiknek nevei rég porrá váltak, jelenjetek meg előttünk! Hallgassátok a hívásunkat, húzzátok félre a világok közti fátylat, lépjetek át a csendből a világosságba, ahol még lélegeznek, akik meghalni készülnek! Érezzétek ujjaink hidegét, hallgassátok szívünk riadt dobbanását, és mutassátok meg magatokat nekünk! Nyújtsátok ki kezeiteket az ismeretlenből, és oszlassátok el a kételyt: áruljátok el, mi vár a sötétség után! Árnyak szülöttei, éj gyermekei, csendben legyetek jelen, vagy zúgjátok el nevünket a halál jégszélén! Lépjetek közénk, ó, ti kísértő lelkek, és vigyétek magatokkal, amit jónak láttok!

A jelenlévők hátán futkosott a hideg, Kropp teljesen libabőrös lett. Az asszony megjelenése már önmagában véve is ijesztő volt, de amikor transzba esett, szinte már horrorfilmbe illett. Ám az ő próbálkozása is hiábavaló volt, a szeánsz eredménytelennek mutatkozott. A földöntúli események bekövetkezésére váró vendégek végül morogva és elégedetlenül távoztak, csak Kroppék néhány ismerőse maradt.

A spiritiszták alig hagyták el a ház környéket, hirtelen mégis megkezdődött a kísértetjárás. A semmiből hideg szél söpört végig a szobán, és ennek következtében a gyertya lángja egyre magasabbra csapott. A falak közül furcsa, nyöszörgő hangok kezdtek kiszűrődni. A lakás egyik mellékszobájából ekkor mennydörgésszerű robbanás hallatszott, amely halálra rémítette a házban maradottakat. Amelia Kropp is felugrott a fotelből, és a férjéhez rohant, abban reménykedve, hogy az majd megvédi a közelgő veszélytől. Ijedtségükből felocsúdva, a jelenlévők berontottak a helyiségbe, amelyikből a robaj hallatszott. Ott aztán mindannyiuknak a földbe gyökerezett a lábuk, az eléjük tárulkozó látvány megbabonázta őket. A legnagyobb ámulatukra egy régi, elnyűtt esernyő lebegett függőlegesen, szinte vigyázz-állásban a levegőben, mintha láthatatlan kéz tartotta volna.

– Ez… ez hogyan lehetséges? – hebegte falfehér arccal Amelia.

Nem kapott választ a kérdésére, mivel senki sem tudott magyarázatot adni a rejtélyes jelenségre. Egyetlen szót sem tudtak magukból kipréselni, úgy érezték, mintha egy elátkozott kastélyba csöppentek volna. Egy örökkévalóságnak tűnt az egész.

A szoba mély csöndjét hirtelen nesz törte meg, mintha árnyak hada sétált volna végig a padlón; a léptek zaja lassan, vontatottan közeledett feléjük, miközben a padló egyre hangosabban recsegett. Utána láthatatlan, jéghideg kezek simogatták meg az arcukat; az érintések olyan entitásoktól származhattak, melyek már rég átkerültek a túlvilágra, ezért fel akarták idézni, milyen megérinteni az élők bőrét. Végül érthetetlen suttogások törtek elő a semmiből, melyek homályként telepedtek a szobára.

Kis idő múlva az esernyő koppanás kíséretében leesett a padlóra, és csend lett. Ekkor odakintről dühös kiabálások szűrődtek be a szobába. Miután Max Kropp feleszmélt, az ablakhoz ugrott, majd a többiek is követték. Látták, hogy nagyobb tömeg zárta körül a házat; a környékbeli emberek cséphadarókkal, kapákkal, kaszákkal felfegyverkezve vonultak fel, hogy véget vessenek a szellemek garázdálkodásának, kiket szerintük maga Kropp vonzott ide.

– Elegünk van már ebből a cirkuszból! – szólalt meg az ostromlók vezére, egy negyven év körüli, nagydarab, szakállas férfi, aki fáklyát markolt a kezében. – Most bemegyünk a házba, és végre valahára kiűzzük onnan azokat az átkozott kísérteteket. Senki se merjen az utunkba állni!

– Most mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesetten Amelia.

– Menj, fogd a gyerekeket, és rejtőzzetek el! – mondta Max Kropp.

– És veled mi lesz?

– Engem ne félts! Megpróbálok tárgyalni velük – felelte a férfi, bár egyáltalán nem tűnt magabiztosnak.

Miután a felesége elrohant, indult volna az ajtóhoz, hogy kiálljon a tömeg elé, és némileg lecsillapítsa a felborzolt kedélyeket, de az ellenség ekkor már berontott a házba.

– Nincs jogotok csak úgy betörni ide! – torkollta le őket Kropp.

– Nagyon is van! – vágta rá a megszállók vezére. – Már régóta csendben tűrjük az itt zajló dolgokat, de mostanra már betelt a pohár. Nem vagyunk hajlandók tovább rettegésben élni!

Ezután heves vita és csetepaté kerekedett, ami hamarosan botrányos verekedésbe torkollott. A nagy káoszban már azt sem tudták, miként cselekednek. A közelharc hevében Kropp a betolakodók egyikét konyhakéssel hasba szúrta, őt magát azonban az ostromló tömeg egyik tagja hatalmas fahusánggal úgy fejen kólintotta, hogy eszméletlenül elterült a porondon.

A viaskodásnak végül a csendőrök vettettek véget, akik elválasztották egymástól a tülekedő feleket, majd Kroppot a hozzátartozóival együtt bekísérték a duisburgi törvényszék fogházába.

 

III

Duisburg, öt hónappal később

Amint Max Kropp kizökkent az emlékeiből, újból a tárgyalóterem komor falai között találta magát. A bíró továbbra is komor tekintettel meredt rá, majd pár másodperc múlva szárazon így szólt:

– Tudja, Kropp úr, szerintem az egész rémhistóriát csak kitalálta.

– Téved, bíró úr – forgatta fejét a vádlott. – Mint ahogyan azt már említettem, a beszámolómat tanúk is alá tudják támasztani.

– Kihallgattuk a magukat spiritisztáknak valló szélhámosokat is, de mindegyikük azt állította, hogy nem voltak szellemek.

– Mert csak akkor mutatkoztak, miután a vendégek már távoztak – magyarázta Kropp.

A bíró száját mély sóhaj hagyta el.

– Nézze, hagyjuk el végre a fantázia hóbortos birodalmát, és foglalkozzunk azzal, amiért önt bíróság elé állították. Vizsgáljuk hát meg a verekedés alkalmával történt testi sértések körülményeit.

Vagy egy órán keresztül jó alaposan meghányták-vetették az eseményeket, minden apró részletet tökéletesen kiveséztek. A bíró végül rezzenéstelen arccal kimondta az ítéletet: felmentette Kroppot, mert sikerült megállapítani, hogy konyhakését önvédelemből használta. Nagy szerencséje volt, hogy a megszúrt férfi nem halt meg.

A mülheimi kísértetház titokzatos ügye örökre megoldatlan maradt, és továbbra is változatlanul izgalomban tartotta a Ruhr-vidék babonás lakóit. Ugyanis soha nem sikerült bebizonyítani, mi okozhatta a tárgyak lebegését és a különös hangokat. A jelek egyértelműen arra utaltak, hogy létezik túlvilág, amely az elhunyt szeretteink otthonaként szolgál. De mi az igazság? Lehetséges, hogy valóban szellemek tanyáztak a házban? Vagy csak Kroppék űztek tréfát a hiszékeny néppel? Ezt már mindenki döntse el saját belátása szerint…