Jutkának
minden csepp szóért kár. méreg arcú méreg, s időtlen időkre időzítve hat majd.
inkább tollszárnyú boldogságod rebbentsd,
lelked melegével simogasd meg testem,
sav-pezsgő csókod marja át a kedvem,
felemésztő viharod kacagja ki percem:
bizonyítsd, hogy nem vagyunk hiábavalók!
éjszakám derengő felhő, felé száll, nappalom engedő szellője záporoz,
örülni is tudok.
korlátok sora töri kedvem, gyengeségem halvány báránymező: igézve terel, s legel,
édes gyapjút hozni mégis képtelen még.
zsindelyes lármával mellettem némaság jár-kel, utánam lopakodó közöny les,
esőfélő ponyvám elhagytam… – mit tehetnék most?
csira, virágkor, lehetőség vagyok, mézfolyó semmi, bundás manó,
felsíró miért-nem engem-vitt-fel-a-padlásra, s ő valahol a ködtávolban fél.
hát szitával szórom a szavakat, darócba rejtem a magamét!
juhász ül a nagy melegben, tátva maradt szájjal… – alszom.
gyere, hintsük hát be szerelemmel ezt a percnyi ágyat,
hablebbenő párnáinkon kéjmeggyűrte álmaim mind valóra válnak,
testmeződön lélekfolyóm keresztelve átszalad,
gyöngyszájkapud forrásomra tárt torokkal megfakad,
izzó testem párájából jég-dermesztő kérdés száll:
lélek-nemtő, virágdallam, fű-fekete föld-lelet miért, hogy leszel?
1975.11.03. (19 évesen)
publikálva: Művész Magazin, Forró vágyak 2026. (e-Book antológia),
részlegesen publikálva: ’Egy csipetnyi boldogság’,
Blogszerzők Antológiája, Irodalmi Rádió, 2024. 06. hó,
stílusgyakorlatok (retrospektív kaleidoszkóp) – Irodalmi Rádió (részlet)
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „Viszoly” című vers a kortárs líra azon irányát képviseli, amely a belső monológ fragmentált szerkezetére építve hoz létre intenzív érzelmi és gondolati teret. A vers beszédmódja erősen introspektív: az egymást követő, olykor egymásnak feszülő belső megszólalások nem lineáris narratívát alkotnak, hanem egy tudatállapot rezgéseit rajzolják ki. E monologikus rétegek között folyamatos feszültség húzódik, mintha az én önmagával folytatna párbeszédet, amelyben a visszatekintő és előre vetítő reflexiók egymást kérdőjelezik meg.
A nyelvezet sűrű és jelentésrétegekben gazdag; a szavak gyakran nem lezárnak, hanem megnyitnak értelmezési irányokat. A metaforikus képsíkok egymásra vetülnek: testi érzetek, pszichés reakciók és absztrakt fogalmak egyazon képi térben jelennek meg, így a „viszolygás” nem fizikai undorként, hanem egzisztenciális idegenségként – elidegenülésként, elhidegülésként is értelmezhetővé válik. E képek érzelmi vetületei különösen erősek: a nyelvi sűrítés révén minden kép egyfajta érzelmi gócpontként működik, amely egyszerre taszít és vonz.
A retorikai felépítés nem hagyományos ív mentén halad, hanem inkább hullámzó: a feszültség felépül, majd hirtelen megtörik, hogy más szinten szerveződjön újra. Ez a dinamika az érzelmi vonalvezetésben is megjelenik, ahol az elutasítás, a bizonytalanság és az önvizsgálat egymásba játszik. A hangzásvilág ennek megfelelően nem dallamos, hanem inkább töredezett, szaggatott ritmikájú, a belső disszonanciát ezzel is erősítve.
A vers egyik legérdekesebb sajátossága az önreflexív párbeszéd: a lírai én mintha egyszerre lenne megfigyelő és megfigyelt, kérdező és válaszadó. Ez a kettősség a moralitás szintjén is megjelenik, ahol a megélt viszolygás mögött nem külső ítélet, hanem egy belső, tapasztalati érzelmi felismerés húzódik meg. A vers nem kínál feloldást, inkább a folytonos felismerés és ráismerés állapotában tartja az olvasót.
Tipográfiai szempontból a tördelés és a szünetek tudatosan építik, formálják az írás gondolatiságát, jelentésrétegeit: a hiányok, megszakítások a kimondhatatlanság és az elfojtás terét jelölik. A szöveg így nemcsak nyelvileg, hanem vizuálisan is a fragmentáltság esztétikáját követi.
Összességében a „Viszoly” egy sűrű, rétegzett, erősen belső fókuszú, önreflexív, dialógusszerűen megformált belső monológ, amely a metaforikus és érzelmi síkok összjátékán keresztül egy mélyen ambivalens létélményt közvetít, s az olvasót aktív, értelmező részvételre készteti.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
2 Responses
„csira, virágkor, lehetőség vagyok”
Gondolkodtam, hogy mit emeljek ki, de aztán e mellett döntöttem, mert valóban minden ember csira, amiben ott van a lehetőség.
Szeretettel: Rita
hát, igen.
mondjuk azóta maga a történet is, és ez a kiemelt rész is leginkább múltidő… (🤫)
köszönettel: Gábor