– Lányok, ott jön a következő, érzem a szagát! Ez most végre az enyém lesz! – dörzsölte vidáman a tenyerét a pesti rakpart lépcsőjén üldögélő három grácia egyike, egy karcsú termetű, vékony derekú szőkeség.
– Én már látom is – formált távcsövet ujjaiból a mellette ülő vörös hajú szépség. – Milyen szerencse, hogy távolba látó szemekkel áldottak meg bennünket az istenek!
– Én még azt is érzem – szimatolt bele a folyó hordalékától bűzlő levegőbe a harmadik, fekete hajú leányzó –, hogy az emberünk alaposan felöntött a garatra!
Ezen mindhárman jót nevettek, meztelen talpukkal felkorbácsolva a Duna vizét.
– Akkor hát, nővéreim, nóta indul!
A fekete hajú finom, fehér kezét a magasba emelve adta meg a tempót. A vízparti kamarakórus rázendített, emberi fül ritkán hallhatott ennyire tökéletesen intonált, szívhez szóló dallamot. A szóban forgó férfiú, aki eddig a kettes villamos sínpárja mellett őgyelgett, sarkon fordult, és bizonytalan léptekkel megindult a folyóhoz vezető lépcsősor felé. Kétszer is majdnem orra bukott, mire eljutott a bűvös hangok forrásáig.
– Nahát, micsoda csajok! – bámult csodálkozva a három hölgyeményre, akik testhez simuló, csillogó ruháikban, arcukon vízálló sminkkel – mert hogy haladni kell a korral, egy szirén nem kulloghat a földi lányok mögött ruha, smink és frizura tekintetében –, megrázták derékig érő, dús hajtincseiket, és még jobban rázendítettek.
– Ti aztán tudtok énekelni – lelkendezett a férfi, miután az édes dallamok egészen közel csalogatták a folyóhoz –, de a cickóitok sem akármilyenek! – Megállt a lépcsőn a lányok mellett, hosszan bámulta az alabástrom simaságával vetekedő dekoltázsukat.
A szőkeség felállt, ölelésre tárta a karját, rúzsozott száját csókra csücsörítette. Élénkvörösre lakkozott körmei jelzőrakétaként világítottak az éjszaka sötétjében. A férfi szorosan hozzásimult, mintha attól félne, hogy a részegség szülte álomkép a következő pillanatban szertefoszlik. Elvesztette az egyensúlyát, egy pillanatra megingott, de a lány karjai erősen tartották, szinte satuba fogták valaha kisportolt, mostanra pocakosodásnak induló testét. Érzéki lángnyelvek nyaldosták végig, a legszívesebben ledobált volna magáról minden ruhadarabot. Képzeletében előre vetítette, ahogy kihámozza a nőt a csillogó göncből. Ez volt az utolsó gondolat, ami megszületett a fejében, és a ruha alatt lágyan hullámzó, formás keblek pedig az utolsó kép, amely a retinájára égett, mielőtt alkoholtól kiszáradt ajka a nő vörösre festett szájához ért.
Hatalmas ütést érzett a mellkasában, minden elsötétült előtte, a szíve őrült tempóban kalapálni kezdett. Szél kerekedett, valami különös erő szabadult el, amely a száján keresztül szippantotta ki belőle az életet. Nem gondolkodott és nem érzett többé, csak a nagy fekete űr vette körül. Egy utolsót dobbant a szíve, majd megállt örökre.
– Micsoda részeg disznó – fintorodott el a szőkeség, odébb taszítva a rongybabaként összecsukló holttestet –, majdnem berúgtam a leheletétől! – kapta elő kozmetikai zsebtükrét a vállán lógó apró, igazgyöngyökkel díszített retiküljéből.
– De te legalább jóllaktál, Ligeia! – fordult felé irigykedve a vörös hajú. – Jóval előbbre vagy, mint én, hiszen nekem ma még egyetlen lélek sem jutott.
– Kitartás, Parthenopé, hamarosan jön a következő! – nyugtatta meg a szőke az ajkát festegetve. Vízálló smink ide vagy oda, lélekszívás után a lányoknak mindig meg kellett ismételniük a rúzsozást.
– Fogjuk meg és dobjuk be a testet a vízbe, nővérkéim! – ragadta magához a kezdeményezést a fekete hajú szépség, aki nem egész két órája fogyasztotta el egy fess harminc év körüli fiatalember lelkét.
– Végre egy konstruktív javaslat, Molpé! – értett egyet Ligeia. Parthenopéval együtt a halott lábait ragadták meg, a harmadik nővér pedig a vállánál fogva rángatta le a lépcsőn a lelke elvesztése után jócskán összeaszott úriembert.
– Vigyük távolabb – intett Molpé a lustán sodródó víztömeg fölé kecsesen emelkedő Erzsébet híd felé –, jobb lesz, ha azt hiszik, hogy a hídról ugrott le, akkor nem fognak gyanút a rendőrök. Legfeljebb néhány fontoskodó agyturkász jegyzi majd meg a késő esti híradóban, hogy Európa más vízparti nagyvárosaihoz hasonlóan Budapesten is járványszerűen terjed az öngyilkosság a húsz és negyven év közötti férfiak körében…
– Kezd unalmassá válni a tudálékoskodásod, nővérem! – torkolta le Ligeia. – Ha évezredeken át háborítatlanul táplálkozhattunk férfilelkekkel a nagy tengeri kikötőkben, akkor miért épp egy folyóparti városban buknánk le?
– Ennek sose lesz vége! – fújta ki a levegőt unottan Parthenopé. – Hajósok ma már nemigen akadnak a horgunkra – a képzavar őt magát és társnőit is hangos nevetésre késztette –, a mai motoros hajók menetzaja elnyomja az énekünket. Maradnak a gyalogosok – harapta be burgundi vörösre színezett, szív alakú ajkait. Az egyre türelmetlenebbül mardosó éhség szürkés árnyékot vetett érzéki arcvonásaira. – Lányok, ti nem érzitek úgy néha, hogy a legszívesebben itt hagynátok ezt az egészet? – ült egy lépcsőfokkal feljebb. Féloldalasan elnyújtózott, hagyta, hogy a folyó hullámai körbeöleljék kerekded csípőjét. – Én simán felcserélném az éneklést, a csábítást az emberi szerelemre. Tízezer évet adnék az életemből, ha csak egy napra igazi nő lehetnék, igazi ételeket ehetnék és nem a kiszippantott lelkek energiájával kellene napról napra töltekeznem!
– Elment az eszed? – érintette a halántékához a mutatóujját Ligeia. – Örülj, hogy szebb vagy, mint bármelyik földi címlaplány, és élvezheted az örök fiatalság adományát!
– Ha jól emlékszem – mélázott el Parthenopé –, az istenek egyetlen olyan esetet említettek, amikor levethetjük magunkról ezt az átkot, ami úgy tapad a testünkre, mint egy második bőr – borzongott meg nedves ruhájában –, és emberként élhetünk tovább.
Molpé rámeredt.
– A Záradékra gondolsz? Az istenekkel való szerződésünk apró betűs rendelkezésére?
Parthenopé bólintott.
– Nos, a Záradék úgy szól – Molpé a víz alá dugta a kezét, szétnyitotta ujjait, hagyta, hogy az áramlás finoman csiklandozza a bőrét –, hogy ha egyszer az életben akad egy olyan földi halandó, akit nem a hangunkkal csábítunk el, hanem csak úgy, önmagáért csókolja meg valamelyikünket, akkor az illető felszabadul az átok alól, mert nem tudja kiszippantani a férfi lelkét…
– Hanem a férfi veszi el az ő varázserejét – fejezte be a mondatot Ligeia. – Badarság! – hangja éles füttyként visszhangzott a víz felszínén. – Olyan halandó még nem született erre a világra, aki ellen tudna állni az énekünk csáberejének. Még a híres Odüsszeusz is csak úgy úszhatta meg a velünk való kalandot, hogy az árbochoz kötöztette magát a matrózaival, amikor a hajójuk elhaladt az akkori szigetünk mellett… No de – szimatolt körbe –, lehet, hogy most bolondnak néztek, de megint viszket az orrom a tesztoszteronszagtól!
– Mondasz valamit – emelkedett vissza ülő helyzetbe Parthenopé –, vastagon érzem én is – tágultak ki az orrlyukai a rakpartról feléjük szálló férfiillattól. Az újabb földi halandó alakja nemsokára feltűnt a lépcsősor tetején.
– Észvesztően izmos a karja – nyalta meg a szája szélét Parthenopé. – A fiatalember térdénél megszaggatott, szűk farmer formás lábakat sejtetett. – Ez most az enyém lesz! – indult meg feléje.
– Várj csak, nem kéne énekelnünk? – tartotta vissza Ligeia. – Csak úgy szippanthatod be a lelkét, ha a hangunk vonzza ide, nem a látványunk.
– Igazad van. – Parthenopé Molpéra nézett, aki már emelte is a kezét, hogy megadja az ütemet. A fiatalember világosszőke haján ezüstös csillanást vetettek a telihold sugarai, arca napbarnítottan sötétlett a hófehér, rövid ujjú póló fölött. Az ének telten, érzékien szólt, de a fiú, úgy tűnt, a füle botját sem mozdítja, csak a szeme ragyogott fel, amikor észrevette a lányokat.
Parthenopé lejjebb engedte ruhája pántját a vállain. Nővérei hátrébb húzódtak mellőle, hagyták érvényesülni. A vörös hajú lány kidüllesztette a mellét, kecses járással közelített a zsákmány felé. Belefeledkezett a férfi perzselő tekintetébe, aki egyre csak tátogott és furcsa mozdulatokat tett a kezével. A lány ölelésre tárta a karját, ajkát csókra csücsörítette, szájuk össze is ért a következő pillanatban. Parthenopé nagy levegőt vett a lélekszippantáshoz. Szívni kezdte a halandó ajkát, kiéhezve várta, hogy a lelke átdiffundáljon belé – az évezredek során megtapasztalta, hogy minden léleknek más az íze, édes, sós, savanyú, aszerint, hogy a gazdája milyen ember volt életében –, de most az egyszer nem történt semmi. A férfi állva maradt, esze ágában sem volt holtan összerogyni.
– Ahhoz sincs elég svung bennem, hogy kiszívjak egy lelket? – ingatta a fejét hitetlenkedve Parthenopé. Ennél a fickónál sokkal keményebb legényekkel táplálkozott az idők során, katonákkal, viharedzett hajósokkal, nehogy már egy ilyen posztmodern kori puhány alak kifogjon rajta!
Erőt gyűjtött az újabb próbálkozáshoz, de pusztán annyit ért el vele, hogy a férfi egyre vadabbul csókolta. Mázsás súly szakadt le a szívéről, egészen könnyűnek érezte a tagjait. A forró aszfalt sütötte meztelen talpát, az éjszaka hűvöse borzolta bőrét. Kibontakozott az ölelésből és újra dalra fakadt volna, de elapadt az énekhangja, csak a meleg levegő áramlott kifelé a torkából. Becsukta, majd újra kinyitotta a száját, a nővéreire nézett, akik megkövülten álltak a lépcsőn. Éhséget érzett, mely a gyomrából indult ki, és olyan… földinek tűnt. Ételre vágyott, húsra, zöldségre, egy szelet süteményre, olyasmire, amit a sétahajók utasainak tányérján látott, amikor nővéreivel közelebb merészkedtek egy-egy vízi járműhöz a leszálló alkonyatban.
A férfi előhúzott egy jegyzettömböt a farzsebéből, beleírt valamit, és Parthenopé kezébe adta.
– Laci vagyok, születésem óta nem hallok, de tudok szájról olvasni – állt a papíron –, meghívhatlak egy kávéra?
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...
