ugye, tudod?
tudod, az ember örömre termett.
mért ne hagynád, hogy örömöd leljed?
tudod, az ember örömre termett,
mért ne akarnád, hogy örömre leljek,
örömre leljek,
benned,
veled?
tudod, a bánat csak bánatot szülhet,
tudod, ha hagyod, eltiltom tőled!
tudod, a boldogság köröttünk repked,
tudod, ha hagyjuk, betakar minket,
betakar minket,
téged,
veled!
tudod, ha bennem örömöd leled,
tudod, ha ölelem ölelő kezed,
tudod, ha érzem, hogy te vagy, ki szeret,
tudod, ha én vagyok az, aki szeret,
örökre itt leszek
neked,
veled,
akkor is, ha már nem leszel,
akkor is, ha már nem leszek,
akkor is itt leszek neked, veled.
2024.11.14., 68 évesen
* FYI: For Your Information
(’csak, hogy tudd’)
illusztráció: A FYI teljes formája | Találmányok, online kommunikáció, tények
zenei illusztráció: Almási Éva-Tahi Tóth László…Hogyan mondjam el neked
(Adamis Anna – Presser Gábor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, LGT, 1973.)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „ugye tudod?” egy személyes megszólításból kibontakozó, vallomásos líra, amely az öröm megosztásának vágyától a kölcsönös érzelmi egymáshoztartozás, majd az időn és az elmúláson is túlmutató hűség gondolatáig ível.
A vers alaphangját a közvetlenség és a bizalmas intimitás határozza meg: az ismétlődő „tudod” egyszerre a közös érzelmi tapasztalat felidézése, a másikhoz forduló bizalom és a vallomás személyes nyomatéka. A cím kérdő formája végig fenntartja a párbeszéd lehetőségét, miközben a megszólítás a másik érzelmi jelenlétének megerősítését is keresi.
A szöveg szemantikailag egyszerű, hétköznapi nyelvezete nem bonyolult metaforikus rendszerekből, hanem az alapvető emberi érzelmek fokozatos kibontásából nyeri erejét. Az „ember örömre termett” kijelentés általános érvényű életbölcsességként indítja a verset, amelyet a személyes kapcsolat konkrétuma tölt meg tartalommal. Az öröm és a bánat szembeállítása a szöveg érzelmi tengelyét alkotja, míg a boldogság „köröttünk repked” képe könnyedséget, életörömmel teli elevenséget kölcsönöz az érzésnek. A „betakar minket” metaforája a védettség, az összetartozás és a kölcsönös érzelmi befogadás képzetét teremti meg.
A tipográfiai tagolás a gondolati egységeket és az érzelmi hangsúlyokat követi, a sorvégi kiemelések pedig a vallomás fokozatos elmélyülését érzékeltetik. A rövid sorok a közvetlen megszólalás természetes lélegzetvételét követik, miközben egyes szavak külön sorba emelése – a „benned”, a „veled” és a „neked” – a megszólított személy érzelmi középponti szerepét hangsúlyozza.
A vers különlegessége, hogy az érzelmi közelséget nem kifejezetten erotikus képekkel, hanem a testi érintés visszafogott, bensőséges felidézésével: „ölelem ölelő kezed” fejezi ki. Az ölelő kéz motívuma az érintés érzékiségét a szeretet kölcsönösségével kapcsolja össze, így a testiség a lelki intimitás természetes kifejeződéseként jelenik meg. A kép egyedisége nem a metaforikus újszerűségben, hanem az egyszerű, konkrét gesztus érzelmi telítettségében rejlik. A szöveg érzelmi hullámzása az öröm lehetőségétől a vágyott kölcsönösségen át a feltétel nélküli egymáshoz fordulásig vezet, miközben a meghittség és az elmúlás gondolata fokozatosan egymásba fonódik.
A retorikai szerkezetet az ismétlés, a párhuzamosság és a fokozás tartja össze. A „ha” kötőszóval induló feltételes mondatok a kapcsolat kölcsönösségének feltételeit sorakoztatják fel, majd a zárlat túllép a jelenbeli együttlét keretein. Az „akkor is, ha már nem leszel” és az „akkor is, ha már nem leszek” párhuzama az elmúlást kétoldalú emberi tapasztalatként jeleníti meg. A hangzásvilágot nem kötött versmérték, hanem a beszéd természetes ritmusa, az ismétlések dallamossága és a rövid sorokból kialakuló, dalszerű, ösztönös lüktetés szervezi. A visszatérő fordulatok egyszerre teremtenek érzelmi folytonosságot és erősítik a vallomás bensőséges, szinte dúdolható karakterét.
A vers moralitása a kölcsönösség, az érzelmi odafordulás és a másikhoz való hűség értékrendjében ragadható meg. A szeretet itt nem pusztán a jelen öröme, hanem a hiány és az elmúlás lehetőségét is vállaló érzelmi kötődés. A zárlat élettapasztalati konklúziója szerint az egymáshoz tartozás jelentősége nem korlátozódik a közös jelenre: a szeretet ígérete az idő végességén túl is megőrzi érvényét. A vers így egyszerű, közvetlen nyelvi eszközökkel teremt érzelmileg telített ívet, amelyben az érzéki közelség, a lelki biztonság és az időt meghaladó hűség egymást erősítő motívumokká válnak.
A cím kérdő formája végig fenntartja a személyes dialógus érzetét: a vers nem pusztán közöl valamit a szeretetről, hanem a másik megerősítését, érzelmi jelenlétét is keresi. Morális tartalma az öröm megosztásában, a kölcsönösségben és a másikhoz való hűségben ragadható meg.
A zárlat élettapasztalati konklúziója szerint a szeretet jelentősége nem merül ki a közös jelenben: az egymáshoz tartozás ígérete a hiány és az elmúlás lehetőségét is magában foglalja. A vers így egyszerű, közvetlen nyelvi eszközökkel teremt bensőséges érzelmi ívet, amelyben a szerelem érzéki közelsége, a lelki biztonság, az időt meghaladó szeretet és hűség egymást erősítő motívumokká válnak.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
