Legó

Nekem nem volt nehéz gyermekkorom. Legalábbis úgy éreztem, nem volt semmivel sem nehezebb, mint bárki másnak, akit ismertem. Pontosabban nem tudtam, hogy kinél mi számít nehéznek…

Csak éltem a gyerekkort, úgy, ahogy adódott, úgy, mint bárki más.

Mindenem megvolt, ami kellett. Pontosabban, ha valami kellett, az vagy megvolt, vagy meglett. Pontosabban, csak az volt meg és az lett meg, ami kellett.

És hogy mi kellhetett volna még? Igazából nem volt nagy a választék…

De néha azért vágyakoztam én is olyasmire, amim nem volt. Hát persze. Vágyakoztam olyanra, ami nekem nem volt, de másnak igen, és én is szerettem volna, ha nekem is lenne…

Ilyesmi volt például a LEGO.

Egyik osztálytársaméknak volt ilyenje. Úgy hívták: „legó”, és egy egész dobozzal volt. Egy egész cipősdobozzal! Ki lehetett önteni a szőnyegre a sok kicsi fehér, fekete, sárga és piros darabkát, azokat ügyesen egymáshoz lehetett rögzíteni, és házat lehetett belőle építeni. Na nem felhőkarcolót, de ki lehetett belőle ügyeskedni két-három téglasornyi lakást, például akár a mienket is. Volt pár fehér ajtó meg ablak, sőt, voltak piros tetőelemek is, így még beépített padláslakást is lehetett csinálni. Kéménnyel!

Na persze 8-9 évesen még nem tervrajzról dolgoztunk. Nem válogattunk a lehetőségek közül, hanem pont fordítva: a szőnyegen lévő elemeknek kerestünk helyet, funkciót, és a többit a fantáziánkra bíztuk. Így lett a legó házba gyufásdobozból asztal, ágy, vagy szekrény, gombokból tányér, radírból kisautó, babszemekből iskolások az osztályban, ceruzákból kerítés a ház körül, és így tovább. Bármeddig tudtunk némán játszani, csak néha támadt vita egy-egy kocka birtoklása érdekében. De a végén mindig eljött egy fájó, elkeserítő pillanat: „na, gyerekek, most már tényleg legyen vége, pakoljatok össze, majd holnap folytatjátok ott, ahol abbahagytátok!”

Aztán, lehettem már 11-12 éves, és én is kaptam legót! Önálló, saját LEGO -t (mert a dobozára így volt írva)!

Igaz, a doboz csak egy kicsit volt nagyobb, mint egy Matchbox -os doboz. Volt benne egy összehajtogatott kicsi ábra is, megmutatva, hogy hogy lehet az elemekből rendőrautót, vagy még két -három más ilyesmi felismerhető dolgot alkotni. Órákig tudtam a szerzeménnyel játszani: abból a 10-15 elemből a világ összes elképzelhető csodáját megépítettem!

Megvannak még ezek az első, világot jelentő elemek is. A doboz és a papír már rég eltűnt ugyan, az elemek beazonosíthatatlanul beolvadtak a később a gyereknek kilós áron a Bizományiban apránként vett sokadalomba, de megvannak még. Épp most jött el az idő, hogy a gyűjtemény új gazdákra találjon az unokák kezében!

Persze, az összegyűlt sok száz különböző darabból már sokkal nehezebb nekik kitalálni, hogy mi mire lenne jó, megtalálni a legmegfelelőbbet, de legalább egy kicsit nincs vita a gyerekek között: hála a kreatív leleménynek, mindegyik elvan, ameddig el nem hangzik újra a régről jólismert mondat: „na, gyerekek, most már tényleg legyen vége, pakoljatok össze, majd holnap folytatjátok ott, ahol abbahagytátok!” …

2024.11.20., 68 évesen

illusztráció: www.vatera.hu

további írásaim: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...