Ikerszó-varázslat 2.

Az alábbi mesémnek az az érdekessége, hogy sokkal korábban keletkezett, mint a pár hónapja megosztott hasonló című írásom. Csak aztán elveszett, és évekig nem találtam meg, hogy hová mentettem el. 🙂 

Most, kb. tíz évvel később véletlenül rábukkantam, és nagyon örülök, hogy megvan, mert tudom, hogy annak idején is nagy kedvencem volt, amikor írtam, és rajtam kívül talán még nem is olvasta senki. Tehát, most nagy örömmel osztom meg a Kedves Olvasókkal! 

Az incifinci Irka-firka és a girbegurba Ákombákom szegről-végről akár rokonok is lehettek volna, hiszen mindkettőt ugyanazon golyóstollal, ugyanazon füzetbe alkották meg egy átlagos magyarórán.

Elkövetőjük egy izgő-mozgó gézengúz volt, akit kevésbé hozott lázba ikerszavaink csodálatos világa, mint az, hogy a padszomszédjával tereferéljen. Így aztán az órai vázlatot is csak ímmel-ámmal firkálta le a tábláról, és azt is csak úgy tessék-lássék módon. Csak azért, ha esetleg a tanárnő arra sétálna, és véletlenül bele találna kukkantani a füzetébe, mert hébe-hóba ilyet is szokott tenni…

Tehát, a mi kis Irka-firkánk ilyen mostoha körülmények között született meg. Ezért nem is csoda, hogy alig meglátta a napvilágot (és szedett-vedett önmagát), nyomban elégedetlenkedni kezdett:

– Csak tudnám, minek jár iskolába az ilyen hebehurgya diák, aki még egy icipicit sem hajlandó megerőltetni magát a szépírás érdekében. Olyan sebbel-lobbal alkotott meg, hogy még tisztességes formám sincs, és szerintem ember legyen a talpán, aki  elsőre hibátlanul képes lenne elolvasni engem.

– Ugyan már, kedves szomszéd! Kend csak ne panaszkodjon! – vigasztalgatta a locsi-fecsi Ákombákom, aki ott sertepertélt a másik sarokban, és alig pár perccel volt idősebb laptársánál -, nézzen csak rám! Engem is olyan girbegörbén kapartak ide, hogy még magam sem tudom eldönteni, hogy mi is volnék valójában.

– Talán egy ugribugri tapsifüles, de az is lehet, hogy csak egy fidres-fodros levelek között lapuló icipici csigabiga – mérte végig bizonytalanul Irka-firka.

– Lárifári! Szerintem valami tarka-barka pillangónak szántak, de aztán valahogy mégis félresikerültem – tűnődött hangosan Ákombákom, majd közelebb hajolva suttogóra fogta a hangját, hogy a szomszédján kívül más ne hallhassa a szavait:

– Különben mi még csak ne is háborogjunk! Az imént jártam be ennek a helynek minden zegzugát, és nálunk sokkal furább és ijesztőbb krikszkrakszokkal is találkoztam.

Képzelje csak! Az egyik oldalon még hatalmas csetepatéba is keveredtem egy borzalmas csatajelenetnek köszönhetően. Csak úgy pittegtek-pattogtak körülöttem a golyók, hogy alig tudtam menteni az irhámat, pedig szaladtam árkon-bokron, dimben-dombon át, nem törődve a tintafoltok által létrejött pocsolyákkal sem. Inkább térdig gázoltam a locspocsban, ringyesre-rongyosra szaggattam a ruhámat, csak hogy az életemet menthessem…

– Aztán mi történt? – kérdezte kíváncsian Irka-firka, akit annyira lázba hozott Ákombákom meséje, hogy még a saját aprócseprő gondjáról is elfeledkezett egy másodpercre.

– Óóó, semmi különös! Egy idő után aztán kényelmes sétafikálásba kezdtem, gondolván, hogy végre túl vagyok ezen a csihipuhin, és már-már kezdtem jól érezni magam. De korai volt az örömöm, mert éppen egy dínomdánom kellős közepébe cseppentem bele, ahol csengő-bongó zeneszó fogadott, és a násznép mézesmázos szavakkal próbált marasztalni. De olyan nagy volt ott a zenebona és a hercehurca, hogy egyáltalán nem éreztem jól magam. Ezért inkább kurtán-furcsán el is köszöntem tőlük, és nagy sebbel-lobbal hazatértem.

Irka-firka elgondolkodva hallgatta az élménybeszámolót, és ahogy hallgatta, egyre inkább megérlelődött benne egy elhatározás, mígnem a következő javaslattal állt elő:

– No, kedves szomszéd! Azt hiszem eleget hallottam már ahhoz, hogy eldöntsem, egy másodpercig sem maradok tovább ebben a hányavetin vezetett füzetben, és inkább nagy dérrel-dúrral világgá megyek. Ha csak egy icike-picike kedvet is érez hozzá, tartson velem, és keressünk együtt egy nyugodt kis zugot, egy pihe-puha hótiszta füzetlapocskát, ahol új életet kezdhetünk.

Ákombákom csak egy pillanatra gondolkodott el a javaslaton, aztán gidres-gödrös arcocskája váratlanul felderült:

– Miért is ne? Nem vagyok én sem alamuszi, sem teszetosza, hogy kihagyjak egy ilyen ígéretes kalandot. Csak kérem, annyit várjon kend, amíg ripszropszra összeszedem a cókmokomat, aztán máris indulhatunk! – No, hát csak igyekezzen! – sürgette türelmetlenül Irka-firka, és még a biztonság kedvéért megjegyezte: – Azért, ha szabadna javasolnom, sok felesleges lim-lomot ne hozzon magával, mert hosszú út áll előttünk, és a nehéz csomag csak akadályozna bennünket.

A szomszéd megígérte, hogy csak a legszükségesebbeket hozza, és becsületére váljék a dolog, két szempillantás alatt össze is kapkodta az útravalóját.

– Hát, akkor most merre induljunk? Jobbra vagy balra? – nézett össze a két kalandra elszánt füzetlakó, de a kérdés eldöntésére már fikarcnyi idejük sem maradt.

Addig tébláboltak tanácstalanul, míg valaki meg nem ragadta őket…

Ugyanis miközben ők a nagy útra készülődtek, Judit néni felfedezte az önfeledten locsogó-fecsegő diákokat, és váratlanul a padjuknál termett:

– Ejnye! Hát ez meg micsoda rendetlen macskakaparás? – nézett elszörnyülködve az imént még a kelleténél hangosabban handabandázó nebuló füzetébe. Aztán egy határozott mozdulattal ki is tépte a lapot, és Irka-firkástul, Ákombákomostul úgy a szemetesbe hajította, hogy csak úgy koppant.

– Öt perced van arra, hogy a táblai vázlatot rendesen leírd! – utasította szigorúan az iruló-piruló kisdiákot, aki semmiképpen sem szeretett volna egyest kapni nyelvtanból, ezért gyöngybetűkkel másolni kezdte a táblán látható ikerszavakat.

Hogy aztán a szemetesbe került hőseinknek mi lett a további sorsa? Arról nem igazán szól a fáma. Biztosan most is ott lapulnak a lim-lomok és kacatok között, és azon tűnődnek, vajon miért is kerültek oda?

Hacsak azóta már el nem vitte őket valami szeleburdi, pajkos kis cicamica, aki semmivel sem kapar rendetlenebbül, mint egy figyelmetlen, kelekótya kisdiák… 🙂

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő tanító és tanár vagyok. Negyven éve dolgozom pedagógusként. Pályámat tanítóként szülővárosomban, Csurgón kezdtem, majd 1987-ben a zalakomári Somssich Antal Általános Iskolában helyezkedtem el. Azóta is itt dolgozom, magyar nyelv és irodalmat valamint etikát tanítok a felső tagozaton. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa, így a tanítóképző után hamarosan elvégeztem a magyar szakot is. Az volt a célom, hogy az olvasás szeretetét, minél több diákomnak átadjam, bár tudom, hogy ez napjainkban egyre nehezebb feladat, mert a digitális világgal nem egyszerű felvenni a versenyt. Tanítványaim nagy része hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, így ez a feladat még nagyobb kihívás és felelősség számomra. Húsz éve szerkesztem iskolánk folyóiratát, amelyet a gyerekekkel együtt készítünk újságíró szakkör keretében. Szakköröseim több ízben is nyertesei voltak a LADIK országos médiaverseny Zala megyei döntőjének. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki...