Jutkának
remek dolog:
boldog vagyok!
eszek havat,
iszok vasat,
remek dolog,
boldog vagyok.
csak nagyon egyedül vagyok.
csak nagyon boldogtalan vagyok!
1975.10.08., 19 évesen
illusztráció: will-he-miss-me-if-i-leave-him
publikálva: „Egy csipetnyi napsugár”, Blogszerzők Antológiája, Irodalmi Rádió, 2024.06. hó
(a stílusgyakorlatok (retrospektív kaleidoszkóp) – Irodalmi Rádió írás részleteként)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „remek dolog…” című lírai miniatűr néhány rövid sorban is teljes érzelmi ívet rajzol fel. Az első pillantásra játékosnak, szinte gyermekdalnak ható ritmus és egyszerű szóhasználat fokozatosan fordul át a magány fájdalmas felismerésébe, így a vers ereje a kimondott és a kimondatlan tartalmak feszültségéből bontakozik ki.
A vers nyelvezete letisztult, redukált, mégis rendkívül gazdag jelentéstartományt hordoz. Az „eszek havat, / iszok vasat” képpár egyszerre abszurd, szürreális és mélyen szimbolikus. A hó a hideg, a mulandóság és az érinthetetlen tisztaság, míg a vas a rideg valóság, a fájdalom és a viselhetetlen teher metaforája. Az egymás mellé helyezett képek a lehetetlen vállalását és az érzelmi végletek elviselését érzékeltetik, miközben nyitva hagyják az értelmezés lehetőségét.
A vers ritmusát az ismétlés szervezi. A refrénszerű „boldog vagyok” előbb egyszerű kijelentésnek, majd egyre inkább önbiztatásnak, belső mantrának hat, amelyet a zárlat két rövid mondata csendesen, mégis megrendítő erővel ír felül. A rövid sorok, az apróbetűs tipográfia és a visszafogott forma a személyes vallomás intimitását erősítik, miközben a népdalszerű dallamosság különös ellenpontot képez a vers belső fájdalmával.
A mű érzelmi hullámzása nem drámai kitörésekre, hanem a fokozatos felismerésre épül. A magány itt nem pusztán hiányérzet, hanem a szeretet, az elfogadás és az emberi kapcsolódás hiányának egzisztenciális tapasztalata. Éppen ez a visszafogottság ad különös hitelt a zárlatnak.
A „remek dolog…” a rövid lírai formák emlékezetes darabja. Kevés szóval teremt összetett lelki világot; iróniája, képi sűrítettsége, finom zeneisége és nyitott szimbolikája sokáig az olvasóban marad. Nem lezárja, hanem továbbgondolásra készteti az olvasót, és éppen ezzel válik maradandóvá.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...