Élőkben keresi otthonát,
Időtlen entitás,
Ember nem ismeri korát.
Láthatatlanul lebeg a tudat peremén,
Megfogni nem lehet
Kaput zörget, közeledik felém.
Erőt ad, vagy pusztít,
Magammal viszem,
Majd a világ ellen uszít.
Karjaival a szívbe markol,
Halk moraj csupán,
Máskor, akár a vihar, tombol.
Csendesen körbe lebeg,
Erőt adva simogat,
Utat adva neki, a föld bele remeg.
Egy pillanat is elég,
Lelkeket hoz közel,
Aztán a föld is elég.
A harag ő, kutatja vigaszát,
Illúziókat rombol,
Élőkben hajszolja saját igazát.
S lám becsukja kapuit, elcsendesül,
Vörös szemét rajtad tartva,
Gyökeret verve elmerül.
Author: Utiné Kutas Klaudia
Gyerekkorom óta az írás az egyik legfontosabb önkifejezési formám. Rövid novelláimban elgondolkodtató, mélyebb témákat dolgozok fel, míg hosszabb műveimben a fantasy világába merülök el, ahol a képzelet határtalanságát élvezhetem.