Gyertyafényes cukrászda

András a kis süteményes bolt közepén ült. A vendégeket figyelte. Látta az érkező lelkes gyerekeket, a csendes szegényeket, a soványakat, kövéreket, a bölcsen néző öregeket. Mind egy jó szóra vágytak, ízes édességre vártak és a hosszú sorban álltak. Amikor az ajtó halkan csilingelt, a felnőttek felkapták a fejüket és az újabb érkezőket vizslatták.
-Bizonyára autóval jött! – gondolták az elegáns úriemberről, aki öltönye fölött fekete, nagygalléros kabátot viselt. Ősz volt a haja. Kezében ezüst fogantyús sétapálca csillogott.
-Gazdag úr lehet! – így elmélkedtek többen. Hát, ez sem áll szóba akárkivel! – tették hozzá magukban, szinte kárörvendően.
A sor továbbcsusszant az illatos süteményes pult felé.
-Bim-bam! – csendült az ajtó és engedelmesen kinyílt a lassú hóesésből érkező látogatóknak. Idős férfi és egy kisfiú lépett be.
-Ez a gyerek sem itt fog jóllakni! – Milyen aranyos a bácsi, ahogy jön a kicsivel! – Micsoda szülők vannak! Öregemberre bízzák a gyereküket! Hasonló vélemények formálódtak a régi nézelődőkben, mígnem ők is sorra kerültek. Onnantól csak a saját ízvilágukkal törődtek tovább.
A kopottas pulóverben érkező nagypapa előre engedte kisunokáját. Mindketten mosolyogva húzódtak be a többiek mögé és a hűtő mögött szorgoskodó lányokat nézték. Mint régen, amikor még lyukasztóval felszerelt kalauz dolgozott a villamosokon, ugyanúgy csattogott a kezükben az adagoló kanál fémnyele.
Halk zene lengett körbe a falakon. Duruzsolt egy daráló, összecsendült két üvegpohár. Apró kattanással megrezdült egy fémkar a kávégép tetején. Gőzpamacs indult el fürgén a rejtett fények felé, majd igazságosan eloszlott mindenütt. A lecsorgó illat meleg sálakat tekerintett a várakozók orra elé. Ők újra csosszantak egyet, közben magukat vizsgálgatták a rézkeretben feszülő tükrökben. – Gallérigazítás! – Ó, a hajam meg kellett volna mosni! Nem voltam fodrásznál! – Szent Isten, milyen karikás a szemem! – gondolatok röpködtek kimondatlanul. Csak a tükör látta ezt csupán. De nem szólt. Utazó volt a világban. Törékeny, érzékeny, mint a lélek, ha megérintik.
Az ősz úriember előrébb került. Másodikként várt a süteményére. Nagypapa és a kisfiú távolabbról, a harmadik helyről éhes szemekkel figyelte a fagylaltok, ropogós pogácsák, színes torták lakhelyét, a pultot.
Finom csilingeléssel ismét békebeli illatok libbentek el a nyíló ajtó előtt, amikor egy kisebb csoport tért be az üzletbe. Ismerősök lehettek itt. A szélső hűtőhöz tódultak ahol ki volt írva: „Fagylaltbérlet.” A négy fiatal vidáman válogatott, majd fejenként három gombócot kértek csillogó üvegkelyhekbe.
Az elegáns úr két krémest és egy kávét választott. Leült velük az egyik sarokba. Sétapálcáját kabátja mellé, a székhez támasztotta. Az asztalon kis koszorúban négy apró gyertya világított barátságosan. Egy rózsaszín és három lila. Az úriember arca megszelídült. Nézte a meg-meglibbenő narancssárga fényeket. Kesztyűjét levette. A kávéscsésze felé nyúlt. Lassan a szájához emelte. Óvatosan hörpölt egyet, ízlelgette és pár csepp tejszínt kevert hozzá. Krémesét a háromágú villa könnyedén szelte ketté. Utána újra. A kis darabka rezgő vanília felett a roppanós, hártyavékony réteslap tetején apróra szitált porcukor fuvallat pihent. Az első falatot megkóstolta. Elégedettnek tűnt. Evett tovább. Pár perc múlva felpillantott.
Addigra már a kézen fogott kisfiú és barátságos segítője egy sarokasztal mögé húzódott. Két piskótás pohárkrémet és egy gesztenyepürét vettek. Mintha bent sütne a nap, a négy gyertya itt is meleg fényt árasztott. Az édességek közepébe apró, színes ernyőt kaptak és egy csokoládéba mártott ízletes, ceruza formájú ostyát is tettek a meggyes vanília és az aszaltszilvás krém mellé.
A fiatalok középen táboroztak le egy kerek asztalnál, András közelében. Nem nagyon érdekelte őket a köröttük mozgó élet. Jókedvűen elnyúltak a székeken és ahogy hallani lehetett, a főiskolai előadásokról beszélgettek.
A cukrászda rézbejáratán elnyomott két csikket és az áporodott füstszagot már bent fújta ki a hidegből belépő két kiskatona. Úgy tűnt, nem ismerik a várost és a negyedik adventi héten végre kimaradást kaphattak. A kissé kapatos férfiak magabiztos hangerejével a pulthoz léptek. Fagylaltot kértek és rumot.

Fagylaltot kaptak.
-Melyikből kérnek? Hány gombóc legyen? – érdeklődtek türelmesen a csinos kiszolgálók.
A fiúk udvarolni akartak a lányoknak, közben azon bánkódtak, hogy nem kaptak alkoholt, így hullámzó kedélyállapottal ültek le a négy diák szomszédságába.
András felkelt, hogy több szabad hely legyen és áttette székhelyét a távolabbi bárpulthoz, a nagypapa asztala mellé. A kisfiú meglepően szépen evett. Poharaiból félig elfogyott a vanília és a szilva. A ruháján egy csepp sem látszott belőlük. Az idős ember már kikanalazta a saját gesztenye adagját. A kis díszernyő alját szalvétával gondosan letisztogatta és az unokája elé tette a ropogós ostyával együtt.
Andrásnak feltűnt, hogy kékes színű a fiú szája. Megnézte a hőfok szabályzót. Huszonnégy fok. Akkor nem fázhat a kicsi! Mitől kékül mégis? – ezen gondolkodott.
Eszébe jutott a tegnapi piskótasütés, krém és fagylaltfőzés. Milyen örömmel készültek a finomságok. Büszke volt arra, hogy nem használt vegyszereket, ártó anyagokat. A színezék volt az egyetlen, amit nem tudott önállóan előállítani.
Az ajtóhoz lépett. Körülnézett. Kint az utcán már sötétedett. A járda szélén álldogáló lámpák csillogó szemmel figyelték a hazasiető embereket. Közeledett a záróra.
A két kiskatona kifáradt, elcsendesült. Lábaikat maguk alá húzva már félálomban támaszkodtak az asztalon. Néha belekanalaztak az előttük elterülő gombócmaradványokba és az órájukat nézegették. Vissza kell érniük időben a laktanyába!
A négy főiskolás továbbra is vidáman beszélgetett a tegnapi feladatról és a holnapi utolsó vizsgáról. Csoporttársak lehettek, jó haverok. Az egyikük nevetgélt, másikuk mosolygott, szomszédja vihorászva viccet mesélt, – barátja ismerte már, és somolygott. Bim-bam! Összebújó szerelmespár andalgott be a gyertyafények bűvkörébe a nagykörút felől. Az ajtó egyforma lelkesedéssel szolgálta a belépő vendégeket, mégis, most mintha más dallamot játszott volna, olyan könnyeden, barátságosan csendült és nyílott az ifjak előtt.
A pár a pultnál két tortaszeletet kért, tejszínhabos kávéval. Megvárták a süteményes vitrin előtt és a sarokba bújtak.
Csendesebb lett a kis cukrászda, lágyabban ringatott a zene. A kávét hamar megitták. A torta várt a sorára. Lassan fogyott. A fiú alig beszélt. A lány hallgatott. Arcuk kisimult. Kezük összeért. Egymást nézték csillogó szemmel. A gyertyák barátságosan lengették fénysapkáikat.

Záróra. A kiskatonák összeszedték magukat és kimentek a cukrászda elé. Alátétet, poharat, gyűrött szalvétákat hagytak az asztalon.
A sétapálcás férfi visszavitte kiürült tányérjait.
-Köszönöm! Nagyon finom volt! – mondta és elindult hazafelé.
Mire az egyik kiszolgáló hölgy odaért, a négy főiskolás már tálcára tette a maradékokat. Elköszöntek és vidáman távoztak.
Az összebújó pár szorosan egymás mellé illesztette a két porcelán tányért és a kávéscsészéket. Mintha lebegnének, olyan szépen, kéz a kézben sétáltak az ajtó felé, amely kedvesen, barátságosan csilingelt egyet és az útjukra engedte őket.
András a nagypapára és a fiúra pillantott. Az unoka épp az utolsó falatka szilvakrémet nyalta le a kanaláról, amikor András meglátta a gyerek indigókék nyelvét.
-A kék festék! – gondolta magában.
Amikor a nagypapa és a fiú a pulthoz vitték poharaikat, András odalépett az idős emberhez.
-Üdvözlöm! – köszöntötte halkan. Kérem, fogadja el tőlünk ajándékul ezt a fagylaltbérletet. A kisfiú biztosan örülni fog neki. És köszönöm, hogy minket választottak! A nagypapa csodálkozott, kicsit szabadkozott, a kisfiú boldogan tapsolt, kedvesen mosolygott. Végül a nagyapa elfogadta a meglepetést.
-Tavasszal már ehetsz fagylaltot! – mondta az unokájának és megsimogatta a fejét. Ahogy kimentek a halkan csilingelő ajtón, az idős férfi barátságosan bólintott, a kisfiú teli szájjal nevetett és szinte világított az indigókék nyelve. A gyertyák lángjai, mintha nekik integetnének, még lebbentek egyet.
A kis cukrászdát átölelte, óvón körbevette a békés, esti csend.

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole