zenei illusztráció:
(ha van kedved, olvasás előtt indítsd el, de nagyon csendes hangerővel)
Kint ilyenkor már javában tartott a tél.
Kemény hideg volt, minden nap be kellett gyújtani, és ez cca. kilenc éves koromtól az én feladatom volt. Kié is lett volna másé: szüleim napközben dolgoztak, az este öt-hat-hétóra körüli begyújtás épphogycsak a lefekvésre adott volna valami meleget. Így hát, amint hazaértem az iskolából, indítottam az előző napi maradék kihamuzásával, folytattam aztán egy pincei látogatással egybekötött fahasogatással, majd tűzrakással és begyújtással, s elkezdődhetett a délután.
Második napirendi pont mindig a tanulás volt, összecsapva mindent olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, mert ha délelőtt nem is, de délutánra rendre mindig friss havazás érkezett, s ezt szánkózás nélkül kihagyni szörnyű lett volna.
A Guggerhegy oldalában lévő egyik meredek utcában laktunk, ennek előnyei télen látszódtak igazán: Csaba rét és Alma rét (ma csontig beépítve társasházakkal), Gaál József utca, Alma utca: négy olyan szánkópálya, ami minden gyereket odavonzott a környékről.
Napközben én a Csaba rétet szerettem a legjobban, aztán sötétedés felé átváltottam az Alma rétre, sötétedés után pedig az Alma utcába (mert ott laktunk), és ott lehetett visszakiabálni az ablakon kihajló „most már tényleg gyere haza kisfiam” kérlelésre lesiklás közben vidáman, hogy „jó-jó, mindjárt jövök, csak még egyet lecsúszok” …
A hétvége, az más volt.
Apám szerzett nekem valahogy a bizományiból egy pár fa sílecet. Én lehettem 1,30, a léc 1,80 centi, így pont passzolt hozzám. Bakancshoz való spirálrugós rácsattintós kötés, már, ha lett volna mihez, de nekem nem síbakancsom, hanem egy komoly, téli bokacipőm volt, amolyan makkos erdei erdészcipő. A feladat majdnem olyan volt, mintha valaki téliesített balettcipőben próbálna síelni.
De engem nem tántorított el a válóság! Az Alma rét tetején, a Gaál József utcánál felcsatoltam, körülnéztem, majd, mint mindenki mások, „pÁÁÁÁÁlyAAAA” ordítással nekilódultam. Kerülgetni nem kellett semmit (nem is tudtam volna, egyrészt, mert nem tudtam, hogy hogy kell, másrészt mert már rég kioldódtak a kötések mind a két lécen), így a lesiklás hivatalos része addig tartott, míg az első, de legfeljebb a második dombocskáig eljutottam, majd „ugratás”, hatalmas esés, porhófelhő, és a pálya végéig hol fejjel, hol lábbal, hol mindkettővel egyszerre, versenyezve az elszabadult lecekkel, csúszás lefelé. Ha betaláltam a két lenti bokor közé, dobogós lettem, ha nem, akkor szégyenkezve (és persze erősen sántikálva) elindultam újra fel, a „start” hely felé. Hogy ezt én hogy élhettem túl?
De az esti, az Alma utcai szánkózás lett mégis a legmaradandóbb emlék. Sűrű, nagypelyhes hóesés, kicsit enyhülő hideg, „éjszakai pálya” (mert az utcai lámpák közül kettő-három ilyenkor is világított), egy-két gyereken kívül sehol egy teremtett lélek (autó nem volt, vagy ha lett volna, már rég elakadt a hó alatti jégen, gyalogos pedig ki nem merészkedett ilyenkor már), ez volt a téli napok tökéletes befejezése.
És így köszöntött be egyszercsak a Mikulás napja!
Este, hazaérve a „téli sportolás” -ból, mire szüleimmel lehámoztuk a csuromvizesre ázott kabátkát (levedlett amerikai téliesített pilótadzseki), sálat, sapkát, kesztyűt, pulcsit, trikót, nadrágot és zoknit, addigra felforrt a fürdőszobai Jancsikályhán a vajdlingban melegített víz, helyére, a kissámlira került a nagylavór, bele a gyerek (hogy lassan felolvadjon ő is), közben forró, citromos mézes tea, s a fűtetlen, hideg kisszobán át irány a dunna alá a kiságyba. És ott, még kicsit dideregve, elalvás előtt, testet – lelket melegítve átjárhatott az áhítozó vágy: vajon kiszárad-e reggelre a cserépkályha elé rakott cipő annyira, hogy kerülhessen bele valamilyen várva-várt mikulás ajándék?
És igen!
Mindig került bele valami jó: piros alma, mogyoró, szaloncukor és dió, sőt, egyszer még egy narancs is (ugyan nem tudtam, hogy mi az, ménykű savanyú volt, de gerezdekre bontva és kristálycukorral megszórva meg lehetett enni).
Egy szó, mint száz, még mindig kedves emlék, ahogy vártam rád, vártam-vártam-vártam rád, kedves, öreg Télapó…
2024.12.01., 68 évesen
illusztráció: lyžování v Jablonci nad Nisou
további írásaim: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
Egy válasz
Gyerekkorunk csodás élményei. Sok hó, nagyon nagy telek, még több szabadban eltöltött játék, hidegtől kipirult arcok: boldog gyermekévek… Üdvözlettel: Zoé