Adventi életképek 2. Ördögpirula

Délután ötkor Évi és kollégái befejezték aznapi munkájukat, összepakoltak az íróasztalukon, felvették a kabátjukat, majd elindultak haza. A Hivatal folyosóján még együtt vonultak, de amint átlépték a kijárati ajtó küszöbét, mindenki másfelé folytatta útját. Évi az adventi vásár irányába kanyarodott.

Sötétedett, de az utcai lámpák, valamint az épületek homlokzatára és a fákra aggatott fényfüzérek bevilágították a környéket. A nyirkos, kissé ködös téli időben jó néhányan igyekeztek a kirakodó sátrakhoz. A vásárhoz közeledve egyre erőteljesebben hallatszott a hangszórókból áradó, unásig ismert karácsonyi zene. A sokszínű égőkkel teletűzdelt díszes nagykapu egyik oldalán egy fura felfújható figura éktelenkedett. Első ránézésre csak kevesen tudták azonosítani a hóembernek mondott alakot, a többség inkább kacsának vagy jobb esetben pingvinnek nézte. A másik oldalon egy kék színű műkarácsonyfa díszelgett rengeteg fehér, meg ezüst gömbbel felcicomázva.

Évi átsétált a kapu alatt és a kissé emelkedő terepen egyenesen a tér legtávolabbi részén felállított vendéglátó bódékhoz indult. Arra gondolt, jóllakottan mégis csak kellemesebben tud nézelődni és válogatni az árusok portékái között, mintha éhesen kezdené el a mustrát. Amikor megérkezett, megállt egy pillanatra és beleszagolt a levegőbe, amitől déjà vu érzése támadt. A decemberi nagy piacok jellegzetes meleg ételeinek és forró italainak fűszeres illatkeverékét érezte. Volt itt minden, ami egy valamirevaló adventi vásár lakomázó részlegében elvárható. Sült alma és gesztenye, kalácsok, rétesek, egyéb édességek, kondérból mert forró italok, valamint hideg és meleg ételek tömkelege. Ekkora kínálat láttán Évi azt sem tudta, hová nézzen, mit válasszon. Hosszas gondolkodás után a lehetőségek közül kizárta a nehéz, zsíros ételeket, a pörköltet, a gulyást és a többi hasonlót, még a kedvencéből, a töltött káposztából sem kért. Végül kiegyezett egy kapros-szalonnás kenyérlángossal, amit a stand melletti magas asztalnál állva jóízűen elfogyasztott. Megszomjazott. A szomszéd sátornál forró csokit, citromos teát, forralt bort, grogot és puncsot árultak. Éppen azon gondolkodott, melyiket válassza, amikor ismerős hangot hallott.

– Szia, Évi! – szólította meg kissé kapatos hangon Farkas Máté, a Vállalat HR-es munkatársa. – De jó, hogy összefutottunk! Nincs kedvem egyedül borozgatni. Meghívlak egy italra. Mit kérsz?

– Köszönöm, semmit – ellenkezett Évi. Sietett volna tovább, mert az iszogatás és a Mátéval közös időtöltés helyett mást tervei voltak erre az estére. Egyébként is Farkas kollégát az arrogáns munkahelyi viselkedése miatt antipatikusnak tartotta és teljesen biztos volt abban, hogy ő egyáltalán nem az az ember, akivel szívesen barátkozna.

– Ne menj még! Remélem, van két perced az egyik munkatársad számára! Kérlek, maradj kicsit! – váltott hangnemet Máté.

– Jó, legyen – felelte beletörődve Évi, mert igazából nem merte visszautasítani a kérést. – De tényleg csak két perc és semmi szesz, mert rengeteg dolgom van.

–  Ugyan, mi dolgod? – érdeklődött Máté, majd bizalmaskodva folytatta: – Itt vagy te, itt vagyok én… Mi lehet fontosabb ennél? Gyere a pulthoz, rendelünk valami ütőset! Aztán…, a többit majd meglátjuk.

Évi már megbánta, hogy egyáltalán szóba állt a fiatalemberrel és esze ágában sem volt bármit elfogadni tőle. Szerencséjére ekkor felbukkant Máté két barátja.

– Cső, haver! Mizu? – köszönt nagy hangon, erőltetett lazasággal a magasabbik.

– Cső! – válaszolta Máté. Kezet fogott ismerőseivel, majd Évitől kissé elfordulva sokatmondón kacsintott egyet az érkezettek felé.

– Észrevettük ám, hogy zavarunk – tolakodott a másik. – Na, mutasd be a hölgyet és már itt sem vagyunk.

– Szabó Éva vagyok, Máté munkatársa – szólalt meg hirtelen Évi. – Egyáltalán nem zavarnak, mert mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. Érezzék jól magukat! – hadarta és válaszra sem várva azonnal sarkon fordult, majd távozott. Megkönnyebbülten sietett az Édes Varázs Cukrászda szemrevaló pavilonja felé, útközben hátra sem nézett. Néhány pillanatig még hallotta az otthagyott társaság hahotázást, de a vásári zsivaj hamarosan elnyomta az ismerős hangokat.

A vendéglátó sátrak között feltűnő jelenség volt a hely legelegánsabb építményeként számontartott, fehér alapon piros lécekkel díszített cukrászbódé. Hatalmas, gyönyörűen kivilágított üvegpultjában gusztusos édességek tömkelege csábította vásárlásra az édesszájú látogatókat. Legöbben elvitelre kérték a finomságokat. Ők talán csendesebb körülmények között, esetleg másokkal megosztva szerették volna átélni a pompás sütemények elfogyasztásával járó gasztronómiai élményt. Évi sokáig válogatott a marcipánfigurák, aprósütik, bonbonszerű desszertek és a habos szeletek között. Arra gondolt, visz az otthoniaknak egy kis kóstolót és becsomagoltatott néhány francia mákos-diós krémest. Magának pedig kért néhány darabot helyi fogyasztásra az ördögpirulának nevezett sötét színű, porcukorral megszórt valamiből. Azonnal nekilátott enni, szinte habzsolta az ízletes falatokat.

– Tulajdonképpen mi ez? – érdeklődött az eladótól.

– Egy fánkféle – hangzott a válasz. – Általában farsangkor áruljuk, de annyian keresték a napokban, hogy bevettük az adventi kínálatba is.

– Vigyázzon! – figyelmeztette humorosan a mögötte álló vevő. – Azért kapta a nevét, mert amennyire finom, annyira egészségtelen!

– Ja, és van boszorkánypogácsánk is, ha érdekli – egészítette ki mondandóját az eladó.

– Köszönöm, nem. Talán majd legközelebb – mondta mosolyogva Évi és tovább indult az árusok felé.

A kürtőskalácsos mellett megállt, körülnézett. Innen fentről jó kilátás nyílt az egész vásárra. Egy pillanatra megszédült az elé táruló káprázatos ünnepi kavalkádtól. A fényárban úszó sátrak pultjai rogyadoztak a temérdek árutól. Képtelen volt levenni a tekintetét a példás rendben sorakozó portékákról, amik a képzelete játéka szerint pont őt hívogatták: „Gyere ide! Nézz rám! Vegyél meg! Vigyél el!”. Évi nem is próbált ellenállni a kísértésnek. Örült, hogy itt lehet és végre kedvére nézelődhet, meg válogathat a hatalmas kínálatból. Megkezdte versenyfutását az idővel. Minél gyorsabban minél többet szeretett volna látni, hogy kiválaszthassa a legmegfelelőbb dolgokat.

Megfordult valamennyi karácsonyfadísz árusnál és szinte mindenütt vett egy-egy otthagyhatatlan üveg vagy műanyag ékességet. Gömbök, színes boák és különböző figurák kerültek a bevásárló táskájába, továbbá nagy örömére még egy kis műgyanta betlehemhez is sikerült hozzájutnia meglehetősen kedvező áron. Nem mintha nem lett volna otthon elég fenyőfára való ékesség, egyszerűen csak úgy érezte, muszáj hazavinnie ezeket a szépségeket, hogy leválthassa velük a régi megszokott díszeket. Ezután érkezett meg a divatos öltözékeket és az ásvány ékszereket kínáló sátrakhoz. Természetesen innen sem távozott üres kézzel, ruhatára a ki tudja hányadik sállal, sapkával kesztyűvel gazdagodott és a bizsugyűjteményét is kiegészítette egy karkötő szettel. A következő bódéban celofánba csomagolt, mézeskalácsból készült kis szívecskéket, házikókat és angyalkákat vásárolt ajándékul a közvetlen kollégáinak, magának pedig egy zacskó mézespuszedlit. A kistermelői standoknál semmit sem akart venni, mert már túllépte a beszerzésre szánt keretét. Rövid mérlegelés után meggyőzte magát, hogy az adventi sütéshez-főzéshez szükség van a pontosan innen származó mézre, lekvárra és aszalt gyümölcsre. Vásárolt is valamennyiből egy-egy adagot és nem érdekelte, hogy a városi boltokban vagy a heti piacokon sokkal olcsóbban juthatna hozzájuk. Az újabb kiadásoktól kissé elbizonytalanodott, de kétségeit gyorsan elűzte. Biztos volt abban, hogy ügyesen spórolt, mert a háztáji tojásból, sajtokból és füstölthús árukból nem is választott semmit.

Továbbhaladva Évi átgondolta, mi mindent rejt a kezében tartott öt bevásárlószatyor. Sokféle dologra költött, mégsem volt elégedett a shoppingolással. Nem tudta megfogalmazni, mi az, ami bántja vagy esetleg hiányzik, inkább csak érezte, hogy valami nincs rendben. Egy kamaszkori emlék jutott eszébe. Az, amikor a rég áhított zenei CD-t végre megvehette, azonban hiába sikerült megszereznie, nem lett tőle boldogabb. Soha nem értette meg, miért volt képtelen akár csak egy alkalommal is örömmel végighallgatni a kedvenc számait. Elhessegette magától ezt a negatív élményt és sietősen lépkedett a nagykapu felé.

Megérkezett a legszélső, sátorhoz. Érdeklődve nézte a Luca-napi tematika alapján berendezett pultot. Látott itt háromlábú kisszékeket, mákkal teli zsákocskákat, pogácsákat, gombócokat, hagymákat, szakácskönyveket és a lucabúza ültetéséhez szükséges kellékeket.

– Kedveském, vegyen valamit! Itt ez a receptgyűjtemény – szólította meg Évit a túlsminkelt eladóhölgy. Egy pazar borítójú könyvet tartott a kezében, majd oldalra mutatva folytatta: – Ezt a fokhagymakoszorút pedig különösen ajánlanám önnek. Akassza a bejárati ajtóra és megvédi a rontástól, meg mindenféle rossztól. Ez ma valóban létfontosságú, mert gonoszjáró nap van.

– Köszönöm, de egyikre sincs szükségem – mondta Évi és nyomatékul a fejét is megrázta, majd elindult a kijárat irányába.

A díszes kapun át kilépett az utcára. Az előbb kimondott szavai visszacsengtek fülében: „egyikre sincs szükségem”. A lámpánál megállt, hosszú ideig várt a zöld fényre, eközben átgondolta a vásárban történteket. Sok minden kavargott a fejében.

– Vibráló fényözön, hamis csillogás, elcsépelt karácsonyi dalok, íz- és illatorgia, giccsparádé, a hasznosnál jóval több felesleges holmi, pénzkidobás, kellemetlen szituációk, időpocsékolás – összegezte legvégül a rideg tényeket. Rádöbbent, hogy ő elsősorban nem a szükséges dolgok beszerzése, esetleg egy jó kis társasági esemény vagy egyszerűen csak nézelődés miatt érkezett az adventi piacra, hanem maga a vásárlás volt a célja. Ezzel soha nem tudott betelni, mert mennél többet vett, annál nagyobb vágyat érzett arra, hogy még többet vásároljon. A ráismerés nem járt együtt felemelő érzéssel, viszont a tisztánlátáshoz és a megkönnyebbüléshez hozzásegítette a lányt.

Váltott a lámpa és Évi átment az úton, gyorsan távolodott a vásártól, igyekezett haza. Amikor a művelődési házhoz érkezett, énekszót hallott. A bejárat melletti plakát felé fordult, erről tudta meg, hogy az intézmény kórusa néhány nap múlva adventi hangversenyt ad a templomban. Egyértelmű volt, hogy most próbálnak. A legközelebbi padhoz sétált, megállt. Bevásárló táskáit az ülőkére helyezte és a zord időjárásról tudomást sem véve, átszellemülten hallgatta a gyönyörű klasszikus karácsonyi dallamokat. Arcát forró könnycseppek simogatták, de nem bánta, boldog volt.

Author: P. Tatár Judit

Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” c. pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió szerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.