A múlt visszhangja

Hanna a kis vidéki ház verandáján ült, tekintetét a távoli dombokra szegezte, ahogy a szél szelíden játszott a réten. A nap már készült lemenni, halvány aranyszínűre festve az eget, miközben a levegőben érezni lehetett az őszi eső előjelét. A csendben csak a távoli kutyaugatás és az alkonyat madárdalai törtek át. Hanna sosem szerette az őszt – túl sok emléket hozott vissza, amiket inkább elfelejtett volna.

Egy régi fotó feküdt az ölében. Rajta a fiatalabb énje, mellette pedig András, az egykori szeretője, akivel éveken át együtt jártak, majd szakítottak hirtelen, éppen egy ilyen hűvös, őszi napon. Azóta nem látta őt, de a közös barátok néha hoztak róla híreket, amelyek keserédes emlékekké váltak számára.

A ház belsejéből halk léptek hallatszottak, majd megjelent a küszöbön Klára, Hanna régi barátnője. Az élet különös játékaként a sors őket újra egymás mellé sodorta – Klára hosszú ideig külföldön élt, de most, épp amikor Hanna visszahúzódott a világtól, váratlanul beköltözött a szomszéd házba.

– Hoztam teát – mondta Klára, két csésze gőzölgő italt tartva a kezében. Letette az egyiket Hanna elé, majd leült mellé a hűvös padra. – Mire gondolsz?

Hanna nem válaszolt azonnal, csak a képet nézte. Klára követni kezdte a pillantását, majd csendben bólintott, amikor megértette, mit néz.

– Rég volt – mondta halkan Klára. – De emlékszem.

Hanna felsóhajtott, és letette a képet maga mellé a padra. – Igen, régen volt. De néha úgy érzem, mintha csak tegnap történt volna.

– Nem szabad annyit rágódni a múlton. Az életünk nem csak azokról az évekről szól – mondta Klára. A hangja halk volt, de nyugodt, mintha biztos lenne benne, hogy mindannyian el tudunk lépni a múltunk árnyai elől, ha akarunk.

Hanna elmosolyodott. – Könnyű ezt mondani. De amikor minden nap ugyanazokkal a tájakkal, illatokkal, érzésekkel találkozol… néha az ember nem tudja, hol végződik a jelen, és hol kezdődik a múlt.

Csend ereszkedett közéjük. Az őszi szél egyre erősebben fújt, lehűtve a levegőt, és a felhők elkezdtek gyülekezni a dombok felett. A két nő csendben kortyolgatta a teát, mindketten a saját gondolataikba merülve. A régi barátságuk épp olyan volt, mint az ősz: csendes, de tele apró visszhangokkal, amelyeket már nem próbáltak elnyomni.

Végül Hanna megszólalt: – Mit gondolsz, lehet, hogy most másképp alakulna?

Klára megvonta a vállát, mintha ez a kérdés már sokszor megfogalmazódott volna bennük. – Talán. De nem hiszem, hogy a „mi lett volna, ha” kérdések valaha is választ adnak. Csak azt tudjuk, amit most érzünk. És most úgy érzem, itt jó nekem.

Hanna elmosolyodott, és letette a teáscsészét. A keze meleg volt, a szíve már kevésbé nehéz. Bár a múlt árnyai mindig ott fognak lenni, a jelen nyugalmában mégis talált valami megnyugtatót. Ahogy felnézett az égre, az első esőcseppek megérintették az arcát, de ez most nem zavarta.

Valahol a távolban, egy elhalványult emlékben, András arca is eszébe jutott, de ezúttal már nem fájt.

Author: Mahler Csaba

Mahler Csaba vagyok, harminckilenc éves író és költő, Gyomaendrődről, ahol családommal – feleségemmel és kisfiammal – élek. A versírás számomra már 2008 óta fontos része az életemnek, amikor megjelentek első alkotásaim, melyeket egy kis kötetben örökítettem meg. Az élet mélyebb rétegei és érzelmei már fiatalon inspiráltak, és ezek az érzések gyakran visszaköszönnek a verseimben. 2014-ben megismertem feleségemet, Katica személyében, aki mellett kreatív energiáim igazán szárnyra kaptak. Közös alkotásaink a helyi újságban is megjelentek, majd 2016-ban létrehoztuk a Gyomaendrődi Toll nevű havilapot, ami kulturális értékeket közvetített a város számára. Miután kisfiunk, Magor megszületett 2017-ben, szüneteltettük az újságírást, hiszen ő igényelte minden figyelmünket. Mivel munkám sok időmet elveszi, ritkán van alkalmam írni, de amikor tollat ragadok, fantáziám szabadon áramlik. Verseimet gyakran mély érzelmek ihletik, egy-egy dal, kép vagy érzés által. Megzenésített verseim – mint például „Pillantás” és „Eltévedve” – különösen fontosak számomra, és a szeretet, a szerelem vagy az összetartozás érzését közvetítik. Egyedül, csendben szeretek alkotni, ilyenkor gondolataim mélyre áshatnak, költői képeim pedig gyakran titokzatosak és sejtelmesek. Alkotásaimban mindig egy darabot adok magamból az olvasóknak vagy a zenén keresztül a hallgatóknak. Hobbim a vers- és szövegírás, és hiszek abban, hogy az irodalom és a mesterséges intelligencia jól kiegészíthetik egymást. Youtube csatornámon megzenésített...