A Mesemondó Varázsfejszéje
’A mesékben benne van annak a lehetősége, hogy mindazt, ami a világban rosszul működik, meg lehet változtatni.’
Csukás István
Éltek régen olyan emberek, akik Mesemondók voltak. Újra és újra elbeszélték, hogy az emberek el ne felejtsék. Hallgatták is mindenfelé a népek. Az egész világon. Gyerekek, a felnőttek . A városok lakói és a vidékiek, idősek és fiatalok, szegények és tehetősek. Azok is megálltak, akik mindig úton voltak és siettek. Azok is, akik ráérősen kutyát sétáltattak. Én is találkoztam a a Mesemondóval. Üldögélni szokott a városi buszmegálló padján, nagyon sokféle alakban jelent meg, mindig felismertem az életem során. Ő mesélt nekem a tárgyakról, az élő és az élettelen világról, hétköznapi csodákról. Eligazított gyerekként, tanított fiatal felnőttként, ma is vezet tanulságaival. Megkönnyeztem örömömben vagy szórakoztatott. Ma késett. Talán a hideg idő miatt? A Mesemondó nem marad el soha. Mindig visszatér a fészkére: ha az megmarad. Olyan mint a vándormadár. Akkor is megérkezik, ha elpusztítja a természet. A városrendezés. Mert éppen akkor vágyódott utána mindenki. Elbűvölt engem gyerekként is. Szólt állatokról, mert valamikor mi közelebb álltunk még hozzájuk, mint ma. Nagy hatalmú uralkodókról: bölcsekről zsarnokokról, nemes szívű lovagokról. Szerencsés menekülésekről, győztesekről és vesztesekről, megkapták a megérdemelt jutalmat a néha nehéz és félelmetes, vidám utakon. A mesék igazságszolgáltatása sosem maradt el.
Már felnőttem, eljárt felettem az idő. Modern világban élek. Nincsenek jó és rossz varázslók, se tündérek, elvarázsolt hercegek és királylányok, sem kacsalábon forgó kastélyok. Vagy mégis? Ti is így gondoljátok? Hiányoznak a csodatevő szerszámok, a szóra hallgatók. ’Terülj, terülj, asztalkám! Ki a zsákból botocskám! Szezám, tárulj!’ Vagy mégis vannak mai is hasonlók? Mit gondoltok erről? Ültem, vártam. A Mesemondót. Örökre elhagyott volna? Talán csak vár valahol? Arra számít, hogy a mai naptól fogva majd mi keressük őt?
-Nos, fiam? Mi kell ma? Jókedvem íme, mindent megad.-hátam mögött megszólalt a várva várt Mesemondó.- Elért hozzám minden szavad, érzéseid, gondolataid. is Hallottam ám ritka örömeid! Kár, hogy maga alá temeti benned azt, ami kedves a szívednek.-és letelepedett a padra. Megigazította a széles bőrövet a derekán, amelyen függött egy bőrtokos faragott fejsze fémes feje, lógott a nyele oldalt. Díszes, gazdagon vésett. Pompásan faragott fából készült.
-Éppen indultam volna megkeresni, Mesemondó! –üdvözöltem örömmel.-De merre indultam volna? Hol lehetett volna megtalálnom? Hol van a Mese?-ostromoltam kérdéseimmel.
-Hát nem volt elég a mesékből? Azt hittem, már torkig vannak vele az emberek. Ráérősen voltam, ezt a remek szerszámot tetettem rendbe. Ideje volt. Az utolsó kívánságomat vésettem a fokára. Gondoltam, nincs szüksége már az embereknek rám, az én régi, elavult történeteimre. A gyerekeknek okostelefonjuk van az óvodában, játékprogramok számtalan új élettel. Jobban örülnek annak ma, mint a mesének. –és szeretettel forgatta kezében a régi, remekműnek tűnő kézi szerszámot.
-Én még nem láttam hasonlót. Pedig vidéki gyerek voltam. –megcsodáltam a fejszéjét, a kezembe is adta. Elmélyedve vettem sora minden motívumát, nem figyeltem a Mesemondóra közben. Varázsereje lehetett, mert neki lángvörös lett a ruhája, arany-fekete színű az egész öltözete, babérleveles a homlokdísze, szürke és fehérezüst a kesztyűje. A kezemben megváltozott a fejsze, egyedi lett a színe, a fénye, melegséget adott a nyele.
-Nem közönséges fejsze ez, Mesemondó! Átjárt valami. A fok fényében megláttam az arcomat. Ráfújtam, hogy jobban láthassam. De elhomályosult. Elszomorodtam.
-Mert visszakívánkozik a legendájába. Takarékoskodik addig a fényével. Nem ijesztgetni akar senkit, ártani se tudna, riadalmat, félelmet sem keltett soha. Velem van gyerekkorom óta. Száműzték jósága miatt a lidérces varázstárgyak világából. Én találtam rá gyerekkoromban. Nagyon régen. Amikor még beszélt is velem. Egyszer. Utoljára. –magyarázta a Mesemondó.
-Mit mondott?-kérdeztem izgatottan.- -Azt, amit én is neked: Nos, fiam? Mi kell? Jókedvem íme, mindent megad. Akartam én mindent magamnak, beülni az odvas fába, folyó lenni, madárszárnyon repülni, aranyat találni, érteni a virágok, a zöld növények, állatok meg a fák beszédét, és leginkább javulási szándékot. Mert elég csíntalan fiú voltam. Nagy festő lenni, meg jól elverni a kötözködő két barátomat.-nevetett a saját régi buta kívánságain a Mesemondó.
-Mit teljesített a varázsfejsze?-és óvatosan átadtam neki.
-Elmesélem neked, mert tanulhatsz belőle! Te még fiatal vagy hozzám képest, hasznodra is lehet. Nyugodt lesz tőle az álmod, ne félj! De másnak nem mondhatod el! A saját érdekedben! Amíg nem teljesül az utolsó kívánságom! Addig csak. Még ujjal mutogatnának rád: ni, ott megy egy bolond, akinek mese-kívánság sem jutott eszébe, amikor beteljesülhetett volna-és komolyan beszélt. – Én mindent megígértem neki szent esküvel is, mert nagyon kíváncsi lettem.
–’Mindent szabad, de mégsem lehet. Amit lehet, azt viszont mindig szabad.’ Nem tudtam akkor, mit is kívánjak, ami ennek megfelelne. ’Csak egyetlen dolgot kérhetsz! Nincs határidő! Akár életed végéig felhasználhatod!’ Én mindent, amit hosszú életem során kívántam, először rávéstem a fokára, aztán betelt. Majd a nyelére. Az is tele lett a kívánságaimmal. Láttad ugye? Ezért olyan gazdagon díszített. –nézegette, forgatta, közben a kezében. De mindent megoldottam magamtól. Megtettem, megvalósítottam belőlük. Elértem. Kívánnom sem kellett. Csak az jutott mindig az eszembe: mindent szabad, de mégsem lehet, amit lehet, azt viszont szabad. Ez segített sokat. Folyton folyvást tanultam, megjavultam, okosodtam, tudós ember lettem, kísérleteztem, anyagokkal, vegyszerekkel, állatokkal, növényekkel. Könyveket írtam, rajzoltam, festettem, fényképeztem őket. Feltaláltam vizsgáló műszereket. Ma is használják találmányaimat még az egyetemeken is. Történt egyszer, hogy az volt a munkám a laboratóriumban, hogy a növények titkos tudományáról, a lelki oltalmukról, az emberrel való, addig nem is sejtett titkos kapcsolataikról végezzek kísérleteket. Figyelemre méltó tényeket tártam fel. Nem legendákat és meséket. Tényeket. Megírtam. Némi alapot szolgáltatott a tudománynak, egyszer még az Eco Pro bono lapban írtak is róla. Kevesen olvashatták. A növények olyanok, mint mi. Ezt a címet adtam hozzá. Jobban értsék az emberek. Minden élőlénnyel képesek együtt érezni, fordítva ez nem egészen igaz. Mi nem érezzük se örömüket, se fájdalmukat, jó vagy rossz napjaikat. Azt senki nem hitte, hogy a legjobban szeretnek minket, embereket. Ez az ő rejtett és hihetetlen lelki természetük. Mesemondónak tartanak továbbra is. Ma már elismernek ezt-az róluk: kínálnak nekünk lelki oltalmat. Áldáshozók. Vannak varázsvesszők, rátalálnak a föld érceire. Gyógyítanak, széppé teszik az életet. Közben egyre gyűltek az emberek a buszváróban, legtöbben bent ácsorogtak, fáztak. Ám érdekelhette őket a Mesemondó minden szava. Közelebb is húzódtak. Nem féltek tőle a külleme miatt sem. A mai világban sem tűnt rendkívülinek, a lángvörös ruhája, arany-fekete színű az egész öltözete, babérleveles homlokdísze, szürke és fehérezüst a kesztyűje. Annyi furcsasághoz hozzászoktak már. Egyre több gyerek és fiatal hallgatta őt, tanítási időnek vége. Téli szünet.
-Anyukám vesz minden szilveszterkor egy kis cserépben négylevelű lóherét, mert szerencsét hoz.- toldotta hozzá egy copfos kislány, aki közben mellé telepedett a padra. – Dicsőség ül egy levelén,/Gazdagság a másikon,/Hű szerelem a harmadikon./negyediken jó egészség.’-mondta a Mesemondó a copfosnak, aki fel is vette a telefonjára a népi, de csinosan hangzó négysoros versikét. – Figyeld csak meg esténként! Mozog. Megváltozik. –tanácsolta neki. Két szélső levele összehajlik, a középső imádságos pózban borul föléjük. Tripolium a neve, háromlevelű növény, szeretet-hűség-remény kicsi levélkéje. Így áll, óv, nem hagy el egyik sem téged. A jó lelkű embereket. Gondozva, ültetve akár életük végéig sem. -javasolta a Mesemondó-
-Karácsonykor magyalágat is tesz az apu a fenyőcsokorba az asztaldíszhez.- megszólalt egy nagyobb fiú is.
-A barkaszentelőt sosem hagyom ki.-mondta egy idősebb asszony.- Elviszem magammal az első, friss, barkaágat a kabátom alatt a templomba, hogy megszenteljék. Hamvazószerdán érintem a homlokomhoz, ezt még anyámtól tanultam. Az áldásra gondolok.
-A vőlegényemmel most vettünk egy fagyöngy csokrot-mutatta egy fiatal nő-azt mondta, kézenfogva állunk alá. Mert fontosak vagyunk egymás számára, segítséget ad, távol tartja a haragot és a szeretetlenséget. Elég rátekintenünk. Hát, akkor most vigyázok rá. Mindenki felszállt a következő járatra.
– Szeretnél még többet tudni?-fordult felém újra a Mesemondó..
-Hát persze! Főleg arról, tényleg az embereket szeretik a legjobban? Az is érdekel, éreznek valóban? Más élőlények iránt is?-visszafojtottam még a lélegzetemet is a várakozás izgalma miatt.
– Úgy adódott egyszer, ki akartam próbálni, vannak-e mérhető érzelmeik a növényeknek. –folytatta a Mesemondó. Figyelmen kívül hagyva a néhány kételkedő fiatal férfi gúnyos nevetését és megjegyzéseit
.-Ugyan, ki hiszi ezt el? Még hogy érzelmeik vannak, meg kedélyük! Örülnek, megrendülnének az ember baján!-
A Mesemondó csak beszélt tovább, ők is felszálltak.
-Készüléket kapcsoltam zöld filodendronokra, meg ami a laboratóriumban volt. Csak azt kellett kitalálnom három kollégámmal, milyen erős és megrázó ingert keltsünk? Elektródákat erősítettem rájuk, hogy jelezzenek a műszeren.
-Mik azok az elektródák?-Azok okozták nekik a stresszt talán?-kérdeztem tőle.
– Á, dehogy. A kivezetők a bennük keletkező áram feszültségére. -igazított ki a Mesemondó egyszerűen és érthetően.- Arra jutottunk, a három növényt távol helyezzük, külön szobákba. Így tettünk. Fenyegetés az lehetne, ha levágnánk az egyik levelét vagy a szárát, vagy megsértenénk valamilyen módon- -javasolta az egyik munkatársam. Még nem tettünk semmit, ám a műszerek heves jelzést mutattak. Kitalálták a gondolatainkat? Elhűltünk. Ne halljanak bennünket, sorshúzással, csendben eldöntöttük, ki nyesse meg az egyik növényt. Hárman mentünk a szobákba. De utána csak egy ártott a növénynek. Szétroncsolta. Igaz, közben megsértette az ujjait, még vérzett is. Kettő növény élte túl a kísérletet. A végén újra mindenki bement egyenként a kísérleti szobába. Amint a tettes átlépte a küszöböt, hevesen jeleztek a műszerek. Felismerték a személyét. Amikor leültettük, hogy a megsérült és vérző ujjait tisztítsuk, ellássuk, kötözzük, még hevesebben jeleztek a műszerek.
-Nem tudták elviselni az ember fájdalmát? A nyugtalanságát? Mert talán őt is bánthatta ez a kísérleti feladat?-feltételeztem.- És ha jól bánok a szobanövényeimmel? Akkor boldogok? – A becéző szavakra is reagálnak? Arra is, ha távol vannak a háziak, mások gondozzák helyettük? Addig fonnyadnak, amíg haza nem térnek.?
-Így igaz. Szorosan kötődnek hozzánk. De minden teremtett élőlénnyel együttéreznek.-fejezte be a Mesemondó. Már mindenki felszállt a következő járatra is. A Mesemondó kezembe adta a fejszét úgy, hogy ő is fogta.
-Elteszem emlékbe. Az én időm lejárt, rávésve a képed. Az az én utolsó kívánságom. Az ideje elérkezett. Kimondom. Te legyél az új Mesemondó. Azt kívánom.
A fejsze felfénylett, melegítette a kezemet, tükrözte az arcomat.
A Mesemondót nem láttam többé.
Tovább adtam, amit hallottam. Olvastam. Gyűjtöttem. Feljegyeztem. Saját képzeletemben hordoztam, neveltem, papírra vetettem. Megosztottam. Ne homályosuljanak el az idők során!
Régi legendák alapjai is lehetnek ezek a tapasztalatok.
Mesemondó lettem. Mai modern világunkban a Béketeremtő. Titkos kapcsolatokról mesélek sokat.
Az ember, a természet, a föld élőlényei és növényvilága között. Ha a Föld jókedvű, akkor megkérdezi tőlünk: Mi kell, fiam? Íme, mindent megadok.
’Mindent szabad, de mégsem lehet. Amit lehet, azt viszont mindig szabad.’
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...
