Az utazás mint anakronizmus

Derek felgyorsította lépteit, amitől fémlábai alatt feszítettebb ütemben csikorogtak a Neuburg főútjára leszórt kavicsok. Az út két oldalán egymást váltották a hatalmas lámpaoszlopok és a különböző méretű és fajtájú fák, amelyek között nagy ritkán egy-egy kőlapokból kirakott ösvény tűnt fel – jelezve, hogy a környéken valahol egy ház áll. Az épületek többsége azonban annyira messze volt az úttól, hogy onnan nézve egészen kicsinek tűntek, és szabad szemmel alig látszottak, de még Dereknek is rájuk kellett közelítenie az optikai lencséivel, ha jobban meg akarta szemlélni őket. Az egyedi kialakítású házak között nem talált két egyformát: akadt olyan, amely középkori kastélyokra emlékeztetett, voltak piramis és egyéb sokszög alakú betonmonstrumok, és egy gömb formájú, üvegfalú épületet is látott. Az összesről elmentett egy-egy képet a memóriájára.

Járt már néhány Neuburghoz hasonló helyen. Az emberek „204-esek” néven hivatkoztak rájuk – arra utalva, hogy a 2040-es években jelentek meg az első hasonló települések, az addigra felszámolt falvak helyén. A szó hagyományos értelmében nem is lehet városnak nevezni ezeket, hiszen a házak egymástól és a kevés leaszfaltozott vagy kaviccsal felszórt utcától is nagyon távol épültek fel, és lényegében közigazgatás sem volt. Az itt lakók egymástól teljesen elszeparálva élték az életüket, és mindent maguknak intéztek a világhálón, így aztán nem volt szükség önkormányzatra. Egyedül az utak és az utcai lámpák karbantartását felügyelték közösen, de ezt úgy oldották meg, hogy minden évben másik lakó volt a felelőse. Derek pár hónapja az elérhető adatok alapján kiszámolta, hogy már az európaiak csaknem tizenöt százaléka egy 204-es településre költözött.

Kollégája, dr. Magasi abban a házban lakott, amelyhez az út egy éles balkanyarjától kiinduló ösvényen lehetett eljutni. Erre a járókelőket az útmentén elhelyezett, méretes kődarab emlékeztette, melybe a házszámot és a tulajdonos nevét is belevésték. A filozófiatörténész annak idején, az első találkozásuk alkalmával – 2056. szeptember 28-án, közép-európai idő szerint 14 óra 19 perc 43 másodperckor – elmesélte Dereknek, hogy azért költözött ide, mert látott néhány képet a tájról, és egyből beleszeretett. Most éppen mindent hó takart, de Derek menet közben letöltött pár fotót, amelyek tavasszal vagy nyáron készültek Neuburgban és környékén, hogy megnézze, mire gondolhatott a férfi. Robot lévén ő persze nem értette, hogy miért olyan különleges Magasi számára ez a látvány – a kicsiny völgyet körülölelő, fenyvesekkel benőtt hegyek –, de tisztában volt vele, hogy az emberek néha megmagyarázhatatlan módon működnek. Ez pedig Derek logikaoktatásra edzett mesterséges intelligenciája számára néha kifejezetten zavaró volt.

Amint elérte a házhoz vezető ösvényt, küldött egy jelzést dr. Magasi telefonjának, hogy tudassa a férfit érkezéséről. Nagyjából húsz perccel később érkezett meg az épülethez, amely Neuburg többi lakóházától eltérően egy régi típusú, sátortetős ház volt lila falakkal, tetején narancssárga cserepekkel és néhány kisebb napelemmel. Derek arra számított, hogy mire megérkezik, dr. Magasi már az ajtóban várja, de nem így történt. Ellenőrizte az időt – 2058. december 23. volt, közép-európai idő szerint 7 óra 59 perc 56 másodperc –, és megállapította, hogy tökéletesen pontosan érkezett. Ha ember lett volna, most valószínűleg fújtat egyet vagy a fejét csóválja, ehelyett azonban egyszerűen csak kinyúlt a bal kezével, és megnyomta a csengőt.

Másodpercekkel később lábdobogást hallott odabentről, aztán kinyílt a barnára mázolt faajtó. Nála nagyjából egy fejjel alacsonyabb, tizenéves, sötétbarna bőrű lány állt az ajtónyílásban. A haja szinte teljesen le volt borotválva, leszámítva egy keskeny csíkot a feje tetején, ahol ehelyett a hajszálait vastag rasztatincsekbe sodorták össze, amelyeket azután összefontak. Szűk, leopárdmintás pólót és fekete melegítőnadrágot viselt. Miután pár pillanatig érdeklődve figyelte Derek szilikonarcát – amelyet úgy alakítottak ki, hogy az emberekére emlékeztessen, de mégse legyen túlságosan emberi, azt ugyanis a robotgyártó cégek felmérései szerint a legtöbben túlságosan bizarrnak és ijesztőnek tartották –, a lány csípőre tette a kezét.

– Miért jöttél? – kérdezte angolul.

Derek a pillanat töredéke alatt előkereste a memóriájából Magasi lányának nevét.

– Szervusz, Ada! Derek vagyok, az édesapád tanárkollégája. Abban egyeztem meg vele, hogy 8 órára idejövök. Itthon van?

– Hát persze – Ada elhúzta a száját. – A nappaliban enyelegnek anyával. Gyere be!

A lány félreállt, és beengedte a robotot.

– Apa, vendéged jött! – kiabálta magyar nyelvre váltva, miközben becsukta az ajtót, majd Derekhez fordult, és ismét angolul szólalt meg. – Menj csak, a szemben levő ajtón át egyből a nappaliba érsz!

Derek megnézte magának az előszobát. Hosszú és keskeny volt, bal oldalán beépített szekrények, velük szemben néhány kabátokkal teleaggatott fogas és egy hatalmas tükör. A ház bejáratával szemben egy üvegajtó volt, a jobboldali fal végében, a sarokban pedig egy másik ajtónyílás, amely mögül lépcsőfeljáró vezetett az emeletre. Ada otthagyta a robotot, és dübögő léptekkel felszaladt lépcsőn.

Mielőtt bement volna a nappaliba, Derek beszívott egy keveset az előszoba levegőjéből az orrnyílásain át. A levegőben levő bőrrészecskék alapján arra következtetett, hogy a házban két ember tartózkodik életvitelszerűen, és a minta további elemzése azt is kimutatta, hogy egyikük – minden valószínűség szerint Ada – a fiatalok körében divatosnak számító Seonwu márkájú sampont használt. A robot arra gondolt, hogy egy fiatalember most biztosan értékelné a számára finom illatot, amelyet a viharosan távozó leányzó hagyott maga után a helyiségben.

Bár jól tudta, hogy dr. Magasi nem sokat ad az illemre, ő azért csak azután nyitott be az üvegajtón, hogy előtte óvatosan koppantott rajta kettőt. Tágas helyiségbe érkezett, amelyből két oldalt egy-egy széles, boltíves átjáró nyílt két másik szobába – a látottak alapján balra egy dolgozószoba, jobbra pedig egy étkező volt –, szemben pedig a ház mögötti rétre néző hatalmas üvegajtó volt. A nappalit egészen visszafogottan rendezték be: a falakon néhány festmény, az egyik sarokban antik kisszekrény állt – rajta nagyképernyős tévével –, azzal szemben hosszú bőrkanapé, a fapadló közepén pedig üveg dohányzóasztal. A szófán helyet foglaló dr. Magasi ültében erősen előrehajolva társalgott az asztalon ücsörgő nővel, aki Adához hasonlóan sötétbarna bőrű volt.

A nő egy hosszú, az ő méreténél láthatóan sok számmal nagyobb fehér pólót viselt, amely a térdéig ért, nyakában pedig vastag aranylánc lógott, rajta nyíl alakú medállal. Amikor Derek belépett, éppen kopaszra borotvált fejét simogatta. A férfin bő szárú fehér vászonnadrág és sárga, ujjatlan ing volt, sötét haja a feje tetején kontyba fogva. Dereknek feltűnt, hogy kollégája a szokásos sárga csíkok helyett ezúttal zöldeket festett a hosszú szakállába. A két ember láthatóan nagyon belemerült német nyelven folytatott beszélgetésükbe, és a robot biztosra vette, hogy sem Ada kiabálását, sem a kopogást nem hallották meg. Csak akkor vették észre őt, amikor már ott állt mellettük.

– Jó reggelt, Ezra! – köszönt Derek németül, és közben gyors adatellenőrzés során felidézte, hogy hívják a filozófiatörténész gyermekének anyját. – Önnek is, Frau Okoro!

– Neked is jó reggelt, Derek! – válaszolt a férfi. – Ülj le nyugodtan, még meg kell várnunk, hogy a kisasszony összeszedi magát! – dr. Magasi a kanapéra mutatott, majd ismét a nő felé fordult – Ne haragudj, kedves, de most el kell köszönnöm! Majd útközben megkeresem és átküldöm neked azt a Casparsson-verset, amiről meséltem! Hátha megmozgatja a fantáziádat!

A nő félmosolyra húzta a száját, és bólintott.

– Jól van! Hát, ideje volna már, hogy kijussak ebből a zsákutcából! – mondta, és felsóhajtott. – Úgy szeretnék most elszabadulni innen, és veletek menni! De a határidők… Mondd meg Bítiának, hogy puszilom, és húsvétkor mindenképp ott leszek!

– Átadom! Szeretlek, Iscah!

– Szeretlek, Ezra!

Ahogy elköszöntek, a nő csettintett egyet, és abban a pillanatban eltűnt a szobából.

– Elképesztően élethű hologram! – jegyezte meg Derek. – Az optikai lencséimet sikerült becsapnia. Ha nincsenek az érzékelőim, elhittem volna, hogy valóban mindketten itt ülnek a szobában.

– Tényleg elképesztő technológia! Nemrég kaptam egy barátomtól, aki ezeknek a fejlesztésével foglalkozik. Bár még mindig nem tud olyan tökéletes lenni, mintha én képzelném magam elé őt – Magasi mosolyogva a nő portréja felé fordult, amely a televízió felett függött a falon, és a jobb alsó sarkában levő aláírás tanúsága szerint önarckép volt.

A robot letelepedett a férfi mellé.

– Idefele jövet letöltöttem a tegnap délutáni előadásodat – szólt Dereka kollégája felé fordulva. – Nagyon találónak éreztem azokat az érveket, amelyet Vestergaard professzor úr téziseivel szemben hoztál fel.

– Igen? Ezt örömmel hallom! – mondta Magasi mosolyogva. – De ezzel a véleményeddel kisebbségben vagy. Majd nézd meg, milyen kommenteket kaptam! Vestergaard túlságosan nagy tekintélynek örvend, nem illik megkérdőjelezni, amit mond. Pedig akinek a fő kutatási területe a 2020-as évek Európája, annak igazán látnia kellene, hogy bizony az ember alakítja a történelmi folyamatokat, és nem fordítva.

– Az én meglátásom szerint nagyon jól alátámasztottad a gondolatmeneted. Különösen a Douville-kormányzat belpolitikájának elemzése volt jó példa. Előtte mindenki úgy gondolta, hogy Franciaország a kormányleépítő államok táborát fogja erősíteni, senki nem számított arra, hogy ott inkább központosítást eredményez az automatizáció és robotizáció.

– Pontosan! Pár évvel azelőtt még egyetlen politikai elemző fejében sem fordult volna meg, hogy Franciaország a kelet-európai államokkal, Spanyolországgal és Portugáliával kerül egy platformra az Unión belül! Azt állítani, hogy egyértelmű jelek utaltak erre, meg hogy ez jól levezethető az előzményekből… – Magasi legyintett. – Ne is beszéljünk róla, csak felhúzom magam!

– Rendben van. Megkérdezhetem, hogyan fogunk utazni?

– Taxival. Már ott áll a ház mögött, tegnap este kiküldték. Nagyon korrekt a cég – a házigazda elővett egy apró távirányítót a zsebéből, és megnyomott rajta egy gombot. – Drágám, szeretnénk lassan elindulni. Kérlek, igyekezz a készülődéssel!

– Jól van, na! Sietek! – hallatszott Ada hangja a dohányzóasztal közepén álló hangfalból.

A férfi a fejét csóválta.

– Feltűnt, hogy Adával magyarul beszélsz, az édesanyjával viszont németül – mondta Derek –, pedig az adatbázisom szerint Frau Okoro is beszéli az anyanyelvedet. Mi az oka, hogy mégis másik nyelvet használtok egymás között, és miért pont a németet?

– Csakis a megszokás. Annak idején németül kezdtünk el beszélgetni.

– Hogyhogy?

– Így alakult. Iscah és én az egyetem alatt ismerkedtünk meg. Mint nyilván tudod, mindketten a Gertnär Online Egyetemen tanultunk.

– Te 2031-ben kezdted el a tanulmányaidat, és 2036-ban végeztél, Ada édesanyja pedig 2033 és 2038 között volt az egyetem hallgatója. Ezek szerint valamikor 2033 és 2036 között ismerkedtetek meg.

– Valóban. Egészen pontosan 2034 őszén. Ő a Képzőművészeti Karra iratkozott be, én meg a Bölcsészettudományi Karhallgatója voltam – Magasi hátradőlt a kanapén. – Iscah kedvenc professzora tartott egy olyan esztétika előadást, ami a témája miatt érdekelt engem is, ezért belehallgattam. De az öregúr tett egy megjegyzést, ami nem volt szimpatikus, és nem álltam meg, hogy ne írjam meg a véleményemet az egyetemi fórumon.

– Ez rád vall.

– Hát igen. Na, szóval a fórumon a német nyelvet használta mindenki, hiszen az egyetemen is németül folyt az oktatás. Iscah persze védelmébe vette a tanár urat, úgyhogy először jól összevesztünk, de aztán olyan sokáig vitáztunk, hogy végül rájöttünk, nagyon sok dologban hasonlóan gondolkodunk. Ezt követően még egy jó darabig csak hosszabb-rövidebb szöveges üzenetek formájában érintkeztünk, amiket mindig németül írtunk, szóval megszoktuk, hogy ez a mi közös nyelvünk – elmosolyodott. – Amikor Ada kicsi volt, még külön jól is jött a német, mert így ő nem értette, miről beszélünk! Ma már persze bekapcsol bármikor egy fordítóprogramot.

– Értem. Viszont ez különös, mert nem olyan embernek ismertelek meg, aki megszokásból csinálna bármit is.

Magasi elnevette magát.

– Igazad van, valóban nem jellemző rám általában az ilyesmi – mondta. – Ez azért lehet, mert általában hamar ráunok mindenre, és az újdonságokat, a változatosságot keresem. De van egy-két dolog, amihez ragaszkodom. Ilyen például az, hogy a szerelmemmel azon a nyelven beszélek, amelyen először megszólítottuk egymást.

– Érdekes. Ez az információ egészen új megvilágításba helyezi a 2054-es „Szokás és identitás” című előadás-sorozatodat.

– Úgy véled? Nos, én már nem igazán emlékszem, hogy mi mindent mondtam akkor. Nem tudom úgy előkeresni a memóriámból, mint te. Persze nyilván ezzel a témával kapcsolatban is alapvetően határozza meg a felfogásomat a saját személyiségem. De már megint a munkáról beszélünk, pedig én most pár napig nem akarok ezzel foglalkozni! El akarom felejteni az egyetemet, a hallgatókat, az előadásaimat, mindent! Kell egy kikapcsolódás az év végére – ismét felemelte a távirányítót. – Inkább nézzük meg, mivel szédítik az embert a tévében!

Ahogy megnyomott egy újabb gombot, feléledt a tévéképernyő. Egy meztelen férfi és egy szintén ruhátlan nő képe jelent meg, akik egy-egy napozóágyon feküdtek egy medence mellett, és nevetgélve beszélgettek valamiről franciául.

– Pont egy valóságshowt akartam nézni… – morogta Magasi, és egy gombnyomással csatornát váltott.

A következő adón éppen egy idős, szögletes fejformájú, ősz hajú férfi arcát mutatták. Szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp, aztán ahogy a kamera eltávolodott tőle, kiderült, hogy egy temetésen van. Makulátlan, kitüntetésekkel teli egyenruhában állt egy nagyjából húsz főt számláló – és többségében amerikai őslakosokból álló –, feketébe öltözött társaság mellett, előttük amerikai zászlóval letakart koporsó. Giccsesen gyászos zene szólt.

– Hű, de megöregedett ez a Tobey Eastman!

– Két hónap múlva lesz 59 éves – jegyezte meg Derek.

– Igen? Úgy rémlett, pár évvel idősebb. Akárhogy is, meglátszik rajta a kor. Egyre nevetségesebb őt ezekben az akciófilmekben látni – magasi a távirányító segítségével lekérte a film adatlapját. – Ez volna „Az utolsó védelmező 11.: Halál Kampalában” című film. Te jó ég, hány folytatást csináltak ennek? Emlékszem, gyerekként szerettem az első pár részét. Tom Biggs karaktere azokban még érdekes volt, de aztán nagyon elhasználták, és egy klisés figurává silányították. Szerintem az ötödik film volt az utolsó, amit láttam.

– Jelenleg épp a tizenharmadik rész forgatását készítik elő.

– Derek, mondtam már neked, hogy nem kell minden lényegtelen információra rákeresned! – jegyezte meg Magasi a robot felé fordulva. – Tudom én, hogy neked ez semmibe nem kerül, de ne vidd túlzásba a dolgot!

– Valóban említetted már. Többször is. Egészen pontosan 62 alkalommal. De azt is mondtad, hogy téged nem zavar a dolog.

– Így van. Én nem bánom, viszont a kollégáink nincsenek elragadtatva tőle. Nem véletlen, hogy nem igazán akarnak barátkozni veled.

– Ezt az előző 62 alkalommal is elmondtad.

– A válasz pedig az szokott lenni, hogy az egyetem nem azért alkalmazott téged, hogy a többi tanár kedvébe járj. Meg hogy nem zavar, ha nincs sok barátod.

– E tekintetben továbbra sem állt be változás.

– Pedig nem ártana, ha szert tennél néhány barátra! Én azt tapasztaltam, hogy ha megismerkedem valakivel, akkor közben magamat is jobban megismerem. Ez pedig hasznos tud lenni. Persze én nem értek a mesterséges intelligenciához, de gondolom, e tekintetben úgy működtök ti is, mint mi, emberek.

– A magam részéről egyelőre megelégszem azzal, hogy téged jobban megismerhetlek – Derek körbenézett a szobában, és tekintete megállapodott az egyik festményen, amely a bábjából előbújó pillangót ábrázolt. – S ha már itt tartunk, volna még egy kérdésem: ezek a falon Frau Okoro korai műalkotásai, vagy a te kedvedért hajlandó volt kivételesen apolitikus képeket festeni? A vele készített interjúkban sokszor hangoztatta, hogy nem hajlandó olyasmit festeni, aminek nincs valamilyen fontos társadalmi üzenete, pedig több megrendelést is kapott már.

– Ügyes témaváltás – jegyezte meg Magasi. – Nos, van olyan, amelyik egész régen készült, de például a táncoló lányt ábrázoló kép tavaly született – a férfi is a végignézett a falon függő képeken. – Ezeket csak nekem csinálja. A londoniak sokáig nem is tudtak róluk, aztán egy alkalommal meglátogatott néhány barátjával, és csináltunk egy csoportképet, ami elég népszerű lett a neten, Iscah galériájának az igazgatója pedig kiszúrta rajta a háttérben az egyik festményt.

– Kellemetlen.

– Az bizony! Nagy sértődés lett belőle. De szerencsére nem bontották fel Iscah szerződését. Igaz, hogy nem számít akkora nagy névnek világszinten, de a Nemzetközösségben elég népszerű az afrikai háborúkról szóló sorozata óta.

– Gondolom, a galéria felajánlotta, hogy megveszi őket.

– Persze. Sőt, nem is csak ők. Európából is megkerestek, pár galéria és két magánszemély is. Őket mondjuk nem azért érdekelte a dolog, mert a témájuk miatt kuriózumnak számítanak a festmények, hanem mert ha tőlem vásárolnak, akkor nincs vacakolás a vámmal. Panaszkodtak, hogy mennyi nyűggel jár behozni egy képet Angliából. De persze nem hatottak meg vele különösebben. Értésükre adtam, hogy nincs az a pénz, amiért megválnék Iscah képeitől. Aztán végül az lett a dologból, hogy én költöttem a pénzem. Miután a sokadik ajánlatot utasítottam vissza, megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha valaki megpróbálja ellopatni, úgyhogy új riasztórendszert vásároltam.

Pár pillanatig mindketten némán nézegették a festményeket. Időközben a film véget ért, és már egy híradó ment a tévében, így amikor ők elhallgattak, egy hírolvasó monoton beszéde töltötte meg a szobát:

„…egyelőre nem sikerült megegyezni, de azt ígérik, hogy még a skót uniós elnökség lejárta előtt megoldást találnak a problémára… Tegnap délután elkezdődött a Közös Európai Haderő háromnapos hadgyakorlata az észt-orosz határ mellett, erre reagálva adott ki ma reggel egy rövid nyilatkozatot az Eurázsiai Szövetség külügyminisztere, Vaszilij Burkov: »Figyelmeztetni szeretnénk az Európai Uniót arra, hogy amit csinál, az játék a tűzzel! Brüsszelnek az az irányvonala, hogy konfliktust provokáljon ki az Oroszország vezette Szövetséggel, komoly következményekkel jár.« Burkov leszögezte, hogy nem hajlandóak tétlenül nézni az ilyesfajta provokatív lépéseket, és a megfelelő módon fognak reagálni rájuk… Tovább dagad a botrány Luka Kitanovszki észak-macedón európai parlamenti képviselő körül. Mint ismeretes, Kitanovszki egy hete véletlenül a kelleténél hamarabb jelentkezett be egy EP-vitára, így az ülésteremben kivetített hologramképen mindenki láthatta, hogy alul egyáltalán nincs rajta ruha. Közben ráadásul hallatszott, hogy egy hölggyel beszél, akiről kiderült, hogy nem a felesége. Ő ugyanis…”

– Már itt is Lukáról van szó! – szólalt meg hirtelen Ada. – Úgy unom már! Az összes osztálytársam halálosan szerelmes belé, és csak róla tudnak beszélni!

Derek és Magasi egyszerre fordultak a lány felé. Immár homokszínű kosztümnadrág volt rajta, és egy fehér ing, amelyre – Derek által kalocsai eredetűként azonosított – népies virágmotívumokat hímeztek.

– És te nem? – kérdezte a férfi.

Közben a tévében éppen Kitanovszkit mutatták, amint menekülni igyekszik egy csapat riporter, fényképész és operatőr elől. Magas, sovány férfi volt, néhány milliméteres hajjal, hosszú orral és hegyes kecskeszakállal.

– Dehogyis! – jelentette ki Ada, és olyan arcot vágott, mintha valami nagyon kellemetlen ízű ételt vett volna a szájába. – Egyáltalán nem jó pasi! Ráadásul egy műveletlen bunkó. Egyszer külön eldicsekedett vele, hogy életében egyetlen regényt sem olvasott végig. Na, indulunk?

– Ha végre elkészültél, akkor mehetünk! – mondta az apja mosolyogva, és már fel is állt, közben pedig kikapcsolta a televíziót.

A robot szintén felemelkedett a kanapéról, majd Ada és Magasi nyomában ő is távozott a nappaliból.

Az előszobában a férfi és lánya vastag fekete szövetkabátot vettek magukra. Amint felöltöztek, Magasi kinyitotta a beépített szekrény egyik ajtaját, és elővett belőle egy sötét színű görgős bőröndöt, aztán a bejárati ajtóhoz lépett. Kezét a kilincsre tette, és visszafordult Ada felé, aki még a tükörben nézegette magát. Mikor az apja megköszörülte a torkát, a lány színpadiasan felsóhajtott, és visszament a lépcsőhöz a saját poggyászáért. Miután mindhárman kiléptek a házból, Magasi a távirányítóval bekapcsolta a riasztórendszert, majd megkerülték a házat. A zöld színű taxi a fal mellett állt, és amint egy méterre megközelítették, felgyulladtak a lámpák az utasterében. A férfi a lányára nézett.

– Akarsz esetleg egy képet csinálni, mielőtt elindulunk?

– Nagyon vicces! – morogta Ada.

– Biztos? – kérdezte Magasi tetetett meglepetéssel.

– Ó, apa! Utálom, amikor ezt csinálod! Szerinted ez vicces, de engem hetekig cikizni fognak, ha meglátják a karácsonykor készült képeket, és kiderül, hogy elutaztunk. Minél később tudják meg, annál jobb!

Magasi mosolyogva előhalászott egy szürke színű bankkártyát halászott a nadrágzsebéből, és odaérintette a kocsi bal első kereke felett levő leolvasóhoz, mire a taxi ajtajai kinyíltak. Az utastérben két-két ülés volt egymással szemben. A kocsi eleje felől levők közé néhány kijelzőt és egy érintőképernyőt építettek be. Ada az egyik hátsó ülésen foglalt helyet, és megvárta, hogy az apja a mellette levő székre fektesse a bőröndjét, hogy aztán ő a sajátját arra tehesse rá. Derek és Magasi vele szemben foglaltak helyet, aztán a férfi az érintőképernyő segítségével beállította az úticélt. Az ajtók bezárultak, és a kocsi hang nélkül elindult. Enyhén rázkódott a kissé egyenetlen talajon, és a hó hangosan ropogott a hólánccal felszerelt kerekei alatt.

Magasi megfogta az ajtó felett levő kapaszkodót, és kinézett ablakon, Ada pedig bekötötte a biztonsági övét, és elővette a mobiltelefonját.

– Ada, megkérdezhetem, hogy miért baj, ha kiderül, hogy hazautazol a családodhoz?

A lány egy pillanatra a robotra nézett, de mire válaszolt, már ismét a telefon képernyőjére figyelt.

– Mert gáz, hogy elutazunk.

– Ez miért kellemetlen?

– Mert senki nem utazik! – Ada ismét felnézett. – Apa, ez tényleg nem vicces!

– Drágám, Derek nem piszkálni akar téged. Nem én vettem rá, hogy ezzel nyaggasson. Ha ő rákérdez valamire, akkor azt őszinte kíváncsiságból teszi – a férfi a robot felé fordult. – Derek, a tizenévesek szemében minden olyasmi kellemetlen, ami az előző generációk idejében volt divat.

– Úgy érti, hogy azért nem utaznak az emberek, mert már nem divat?

– Természetesen nem. Megvan az oka annak, hogy leszoktak az utazgatásról az emberek. De onnantól kezdve, hogy leszoktak róla, már kirívó esetnek számít. Aki elutazik nyaralni vagy a családját meglátogatni, az ma csodabogárnak számít, és megbámulják. A fiatalok pedig még ki is gúnyolják.

– Érdekes. Pillanat, elemzem a statisztikákat! – Derek egy lélegzetvételnyi időre elhallgatott. – Valóban, a 2020-as évektől fokozatosan csökkent az utazásra való hajlandóság. Ha az európai adatokat nézzük, akkor ma már a köz- és vasúti forgalomnak alig hét százalékát teszi ki a személyszállítás. A magánszemélyek tulajdonában levő gépkocsik száma szintén elenyésző mennyiségűre csökkent három évtized alatt.

– Így van. De a számadatoknál fontosabbak az ide vezető okok. Már ha azt akarod megérteni, hogy miért ciki utazni. Miután elterjedt a virtuális valóság és a hologramok használata, a valódi, kézzel fogható dolgokat már nem értékelték annyira. A szimuláció egyszerűbb és kényelmesebb – márpedig az embereknek ez kell. Például a szülők szívesebben vesznek hologram-kutyát a gyerekeinek, mint egy igazi kisállatot, ami büdös, és állandóan foglalkozni kell vele, nem lehet kikapcsolni, amikor nincs rá idejük vagy türelmük. Meg persze egy hús-vér állat nem éri be virtuális kutyakajával. Ugyanez a helyzet az utazással is: akármilyen luxuskörülmények között nyaral is az ember, ha más nem, a többiek jelenléte kellemetlenséget okozhat neki. Nem vehet ki magának egy egész partszakaszt – A virtuális valóságban ellenben megteheti, hogy egy teljesen elhagyatott, csendes tengerpartra fekszik ki.

– Vagy ott vannak a híres múzeumok! – szólt közbe Ada. – Régen, amikor még az emberek személyesen akarták megnézni a tárlataikat, akkor folyamatosan tele voltak, és nem lehetett igazán élvezni a kiállított tárgyakat, műalkotásokat. Láttam erről felvételeket. Borzasztó! Ha a virtuális valóságban járjuk be ugyanazt a múzeumot, akkor nem kell senkit kerülgetni, és nincsen sorban állás sem.

– Értem – bólogatott a robot.

– Az a vicces, hogy korábban a tudósok sok éven át papoltak arról, hogy a klímavédelem érdekében kevesebbet kéne autózni és röpködni, de senkit nem érdekelt – mondta Magasi. – Aztán amikor az emberek rájöttek, hogy a virtuális valóság használata mennyire kényelmes – legfőképpen azért, mert a szimulációkban nem kell elszenvedni mások társaságát –, lényegében egyik napról a másikra elfelejtettük az utazgatást. Erre mondta Jonas Didriksen, hogy „Amikor megmentettük magunkat egymástól, a bolygót is megmentettük”.

– Vestergaard professzor úr pedig nyilván meg tudná magyarázni, miért volt szükségszerű, hogy ez így alakuljon.

– Száz százalék!

– Na és te mit gondolsz erről a jelenségről?

– Arról, hogy már alig utazunk?

– Igen.

– Szerintem teljesen helyén való, és nem is csak azért, mert a bolygó szempontjából fontos változást hozott. A fizikai jelenlét nem érdekes. Az igazi magasztos élmények és érzések szempontjából legalábbis semmiképp. Például, ahogy meséltem, én és Iscah egy darabig nem is találkoztunk, csak üzeneteket váltottunk. Igazi, tisztán intellektuális kapcsolat volt. Aztán amikor ebből szerelem lett, az is attól függetlenül formálódott, hogy egy légtérben voltunk-e. De szerintem ez is így volt tökéletes. Mindig is azt gondoltam, hogy a legszebb szerelmes történetek a levélregények.

– Most mégis hazautazol a családodhoz. Miért?

– Az egészen más. Az utazást anakronizmussá tehetik a hologramok és a virtuális valóság, mert az embernek mindegy, hogy ott van-e valahol, az élmény a lényeg. Egy koncertet felvételről is lehet élvezni, nem kell hozzá ott lenni. De ha én a cukrászdában veszek egy süteményt, az szinte kizárt, hogy ugyanolyan ízű lesz, mint amit a nővérem süt. Ha pedig éppenséggel nagyon hasonlítana is rá, akkor is tudnám róla, hogy más az eredete. Szóval az én élményem az lesz, hogy nem ugyanazt a süteményt eszem. Aztán ott vannak az ismerős illatok a szülői házban, vagy a régi bútorok tapintása. Vannak dolgok, amikért az emberek mindig is hajlandó lesz akár a világ végére is elmenni.

Ahogy Magasi az utolsó szavakat kimondta, halk zúgást hallottak, és beindultak az ablaktörlők. Derek kinézett, és ekkor vette észre, hogy elkezdett szállingózni a hó. Pár pillanattal később a taxi elhaladt a Neuburg határát jelző tábla mellett.

– Na és ő miért jön velünk? – kérdezte Ada.

– Derek? Hát, a nagynénéd már régóta rágta a fülemet, hogy hívjak meg valakit. Szeretné megismerni a barátaimat.

– Bítia azt hiszi, hogy vannak barátaid? – a lány szemtelenül elvigyorodott.

– Nem tudom, honnan vette – mondta Magasi, és ő is mosolygott. – De egyébként Dereket tényleg a barátomnak tekintem.

– Na és te, Derek? Neked miért érdekes, hogy velünk jössz?

 

*

 

Az adatátvitel ezen a ponton megszakadt.

„Ennyi? Itt hagyod abba?”

Derek aktiválta az optikai lencséit, és megkereste vele az űrhajó roncsai közt azt a darabot, amelyben a központi számítógépet sejtette.

„A lényeget már tudod” – felelte.

„De miért mentél velük? Neked sem volt más barátod?”

„Nem volt. Akkoriban az értelmiséget még zavarták a robotok. Nem tudták, hogy személyiségnek tekinthetik-e őket, és ezt kellemetlennek tartották.”

„De akkor mi a lényeg? Miért pont ezt a 200 éves emléket idézted fel, mikor mindjárt mindkettőnk energiaellátásának annyi?”

„Te kérdezted, hogy mi értelme volt. Miért utaztunk. Miért kockáztattunk. Gondoltam, ez megmagyarázza. Annak idején azt hitték, az ember hódítja majd meg a világűrt. De mostanra már a szomszédba sem hajlandók átmenni. Helyettük megyünk mi, a gépek. Mert vannak olyan utazások, amelyeket nem lehet megspórolni.”

„Már csak az a kérdés, hogy megérte-e. Ha űrszemétté válunk, nem sok hasznát veszik az információnak, amit összegyűjöttünk.”

„Előbb-utóbb megtalálnak. Ha nem, akkor majd megszerzi más helyettünk azokat az adatokat. Én nem bánom, hogy így alakult. Akkor is láttuk, amit láttunk…”

„Ez nagyon úgy hangzott, mintha egy ember mondta volna.”

„Ezt nyilván sértésnek szántad, de engem nem zavar. Sőt, épp ellenkezőleg! Örülök neki! Tudod mit, ne is beszéljünk tovább! Legyen ez az utolsó üzenet, ami elér!”

Derek megszakította a kapcsolatot a központi számítógéppel. Ellenőrizte az érzékelőit, és megállapította, hogy a külső borítása után immár az alkatrészeinek a hőmérséklete is veszélyesen lezuhant. Az arca valószínűleg már repedezett. Kikapcsolta az optikai lencséit, aztán teljesen leállította magát. Egy pillanatra még felvillant előtte egy hófödte táj képe, aztán jött a teljes feketeség.