Magdika hívő volt. Nem olyan, aki pajzsként hordja maga előtt a hitét és árgus szemmel figyelni kit és miért ítélhet meg. Nem, ő csak a hite szerint élt. Segített a szüleinek, vigyázott a kisebb testvéreire, szorgalmasan tanult, tisztelte és szerette mind a szüleit, mind a tanárait, később a feletteseit is. Így kötött házasságot, komolyan véve a holtomiglan-holtáiglan ígéretét, akkor is, ha nehéz volt az élete, ha megaláztatás érte. Nem mártírként járt a világban, hanem szelíd szemmel, tiszta tekintettel. Elnézte és elviselte mások nehéz természetét, rosszindulatát, gyűlölködését. Szeretett olvasni. Ha már minden készen volt és a gyermekek is aludtak, a kis éjjeli lámpa fényénél szívta magába a míves történeteket. Természetes volt számára, hogy ott segít, ahol tud és nem tartotta azért magát többnek másoknál. Nem voltak káros szenvedélyei, nem ivott, nem dohányzott, nem káromkodott, nem szidott és nem bántott senkit. Beérik a kalász. Akik vehemensem élték az életük, akik többre tartották magukat, akik azt gondolták, hogy övék a világ, azok is Magdikával együtt megöregedtek. Sokuk megkeseredett, átkozta a családtagjait, akiket keservesen nevelt fel, de akiknek jobb sors adatott és elfeledték, hogy honnan jöttek. Magdikának nem voltak elvárásai. Özvegységét is úgy élte át, mint ami Isten elrendelése volt. Egy férfi volt egész életében, akit a halála előtt fél éven keresztül egyedül ápolt, olyan természetességgel, ahogy vállalta az unokákat akkor is, amikor azok betegek voltak, hogy a gyermeke ne hiányozzon a munkahelyéről. Nem volt szomszédoló, bár egyik szomszéddal sem ápolt haragot. Őt viszont megtalálták, ha bármi gondjuk, bánatuk volt, mert, amit neki elmondtak, azt magával vitte a sírba. Többen próbálták elvenni a hitét, ki azt mondta, hogy a szegény ember ópiuma a hit, ki azt, hogy a halottat megeszik a férgek és ennyi, nincs több. Bármit is mondtak, meghallgatta. Te így gondolod kedves, én meg másképp, volt a válasza, ha azt nagyon provokálták. Különben nem akart meggyőzni senkit a hitéről, mégis kikezdték, mert sokakat bosszantott az, hogy tartása van, hogy nem panaszkodik, nem siránkozik, nem szid és nem ócsáról senkit. Ne hidd, hogy a gyerekeid, unokáid hálásak lesznek- próbálták a kedvét elvenni attól, hogy segítsen. Hiába minden. Végtelen nyugalommal hallgatta a negatív véleményeket. Volt hite, amit nem vehetett el tőle senki. Nem X-ben, Y-ban hitt, hanem abban, hogy az Úr nem terheli feljebb, mint amit el tud viselni. Pedig terhelte, de adott hozzá erőt. Mindenki szerette, mert öröm volt a vele töltött idő. Tudott hallgatni és a legtöbb embernek erre volt szüksége, hogy valaki meghallgassa. Valaki volt. Olyan valaki, akivel boldogság együtt lenni. Soha nem mondta, hogy csak öt perced van? Miért most jöttél, előbb vártalak? Az öt percnek is örült és hálás volt, ha a látogatás akár órákig is eltartott. A tv-t, rádiót kikapcsolta, csak a látogatóra figyelt. Egyik alkalommal egy ismerős, akinek nyilván nem fért a fejébe ez a végtelen szeretet és nyugalom, nekiállt, hogy elmagyarázza, hogy mennyire felesleges a hit, ami mögött nincs semmi, csak vágyálom, egy olyan valami, ami nem létezik. A test megöregszik, majd a földbe tér és ennyi. Ezt is, mint minden mást türelmesen meghallgatta és a végén azt mondta. Tegyük fel, hogy elhagyom a hitem, öregen és betegen. Mit tud adni helyette? Az illető megsemmisült. Belátta, hogy semmit. Magdit a hite tette emberré, érzővé, hűségessé, segítőkésszé, olyanná, aki körül jó a levegő, ahol élni lehet, mert öregen, betegen is csillogott a szeme és mindig mindenkinek azt nyújtotta, amire szüksége volt. A földi ideje lejárt és elment, de az emléke tovább él, az halhatatlan, ahogy a lélek is.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
