Magammal viszem…
A Centrál Színház előadására már hetekkel előtte megvettük a jegyeket. A keresztlányommal nagy színházrajongók vagyunk.
Budapest és Sopron nem olyan nagy távolság, ha a vonatok nem ütköznek akadályba.
Én aznap időben felértem a fővárosba, ahol Anita már türelmetlenül várt.
A Fekete Péter parádés szereposztással este hét órakor, jó programnak ígérkezett.
Mindent megterveztünk, semmi sem siettetett bennünket. Ráérősen gyönyörködtünk a kivilágított fővárosban. Olyan volt mindez, mint egy meseország. A szívünk megtelt szeretettel és békességgel.
Hálásak voltunk, hogy ezt a látványt a maga teljességével együtt megélhetjük.
A jókedvünket csak fokozta, hogy a parkolást is könnyen megoldottuk.
Hét óra előtt pár perccel ünnepélyes mosollyal beléptünk a színház főbejáratán. Először fel sem tűnt, hogy a pult mögött egyetlen ember csodálkozott ránk.
- A színház pár perc múlva zár! Mit szeretnének? – kérdezte.
- Az előadásra jöttünk – mondtuk kicsit megszeppenve.
- Sajnos lekésték! Ma már nincs előadás! – közölte nagyon barátságosan.
Anita próbálta menteni a groteszk helyzetet, felhívta a színházak jegypénztárát, de sajnos mindenütt nemleges volt a válasz. A jegyek elfogytak, az előadások elkezdődtek.
Gyorsan megszületett a mentőötlet: a színház közeli nagytemplom épülete, előtte mint érdekesség a karácsonyi vásár a nyüzsgő tömeggel.
A Szent István Bazilikát 1905-ben szentelték fel, Hild József és Ybl Miklós tervei alapján építették. Ez a katolikus székesegyház a legmagasabb ranggal rendelkező templom.
Hiányosságom, hogy belülről még nem láttam!
Lelkesen indultunk a bejárat felé, ahol közölték, hogy a szentmise után karácsonyi koncertre várják az érdeklődőket: Mozart, Vivaldi, Bach, Händel, Albinoni, Massenet. A jegyek még korlátozottan kaphatók. Az ára azonban a kedvünket szegte!
Visszafelé a lépcső aljáig jutottunk, amikor is egyszerre fordultunk meg és szélsebesen megvettük a jegyeket. A legjobb döntés volt!
Utazásaim során sok szép templomot csodálhattam, de ami itt fogadott szemet, képzeletet gyönyörködtető látnivaló mindent felülírt. Szerencsére az idő nem sürgetett, én egyik ámulatból estem a másikba. Ilyen csodák létrehozására született az ember, nem a rombolásra!
Anitával csak egymásra néztünk, és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Aztán megszólalt a muzsika olyan miliőben, amely a katarzist még magasabbra emelte. Gondolatban velünk voltak a szeretteink, mindazok, akik már nem élnek, gyerekeink és az unokák, akik most kezdik az életet, és minden jó barát. A szívünkből fakadt a fohász, az egészségért, a békéért, a szebb jövőért!
Nem néztünk egymásra, ölelkeztünk és folytak a könnyeink.
Milyen érdekes az élet! Ha megnézzük a Centrál Színház előadásának időpontját, nem élem át azt a csodát, amely életem egyik szép ajándéka.
Ha egyszer a végső útra mennem kell, ezt a pillanatot is magammal viszem!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Meghatóan szép történet volt. Lehetett volna duzzogva haza menni, de mennyivel jobb volt, nyitottnak lenni egy újabb csodára.
Én se láttam még belülről a templomot. Nagy élmény lehetett, különösen így, hogy még nívós koncertben is részetek volt.
Szeretettel: Rita