Igazgatói időben (Regényrészlet)

Képviselő és iskolaigazgató leszek egy személyben! Körbe jártam a dolgot, teljesen törvényes lesz.

Megkérdezték az előbb a képviselőtársaim a díszteremben, ahol döntenek a pályázatról, hogy össze tudom-e egyeztetni a képviselőséget az iskolával.

– Össze! – csak ennyit válaszoltam.

A képviselőtársak fehér terítős asztalok mögött feszítettek, én meg a középre kitett széken ültem. Lábaimat összeszorítottam, kék ingblúzom megigazítottam, nehogy a gomboknál látszon a melltartó. A fekete szövetszoknyám szerencsére a térdemig ér, a lábamon szürke papucscipő van széles sarokkal.

A fránya képviselőség nekik a bibi. Meg más is. Az például, hogy megmenteni készülök az iskolánkat, és ezért pályáztam. Ha most nem lenne pályázó, rövid úton megszűnne a mi iskolánk önállósága. Úgy lebeg a fejünk fölött az összevonás a takarékosság indokával, mint valami pallos.

Vonz a fontoskodás is, a pörgés és a jövés-menés. A lényeg mégis az, hogy hiszek magamban. Hiszem, hogy a mostani igazgatónál, Savanyú B-nél jobb főnök leszek. Szeretni fognak a kollégák és a szülők, és az iskola javáért, elsősorban a gyerekekért fogok előre jutni.

A következő években kora reggeltől késő estig benn leszek az iskolában. Mint egy zombi, mint Polgi János, a mi városunk, Bányavár polgármestere. Aki a nap huszonnégy órájában a hivatásának él. Minden rendezvényen ott van, és tudomása van minden ügyről. Komor arccal járkál az utcákon, és ha mondani szeretnének neki valamit az emberek, olyasmit csupán, hogy a szomszéd este tíz után nem tartja be a csendrendeletet meg szemétkupacokat hagy a járdán, hát megtehetik, mert ő ilyen szintű témákban is hadra fogható. Megviselt farmerban és zakóban rója a köreit, és állandóan gondterheltnek látszik. Megszállott, fafejű alak, egy kis takarékoskodásért belerondítana az iskolák életébe. Nem hagytam eddig se, meg ezután sem fogom hagyni!

A legnagyobb siker a képviselőségemben, hogy a bányavári általános iskolák még önállóak. Keményen érveltem és küzdöttem értük.

 

A díszterem felé indulok. Szinte támolygok a kimerültségtől. Éppen jókor. Kipattan az ajtó, jönnek felém a képviselőtársak, halk párbeszédekbe merülve. Arcuk egybeér az esti félhomály gödreiben. Részvétlenül bámulnak a képembe, majd szinte egymáshoz simulva ereszkednek lefele a lépcsőn.

Egyikük megáll előttem.

– Győztél, Tilda! – közelebb lép hozzám, megfogja a kezem, aztán a vállam. Őt kedvelem a legjobban a testületből. Szokatlan hidegséggel súgja most nekem.

– Kössed föl a bugyikádat, Tilda!

– Fölkötöm – válaszolom.

 A férjem, Péter hamarosan magamra hagy, Münchenben fog dolgozni, egy gigaépítkezésen. A két fiam is ritkán tér majd haza a kollégiumból, ők egyetemre járnak. De szeretnek, ez a lényeg.

 

Másnap kora reggel a tanári szobában állok. A kollégáim velem szemben ülnek, kezükben üvegpoharakat tartanak, benne gyöngyöző, hűvös pezsgő lötyög vagy éppen ásványvíz. Ünneplünk. Mindenki figyel rám. Tartom a tájékoztatót a tegnapi képviselőtestületi döntés eredményéről. Kételyeimről, szorongásaimról természetesen nem beszélek. Igyekszem leplezni, hogy fásultnak és fáradtnak érzem magam. Remélem, ez nem látszik rajtam.

A többiekkel ellentétben most látvány vagyok; öltözékem, testtartásom, a bőröm és a körmeim állapota közszemlére téve, és ezután végtelennek tűnő ideig így lesz. Ez a kies valóság. Nyomom a szöveget, mert a kollégák ezért jöttek ide, hallani akarják tőlem, mi volt tegnap este, de arról is értesülni szeretnének, hogy mit tervezek menten megvalósítani. Ahogy csak innen a tanáriból bemegyek az igazgatói irodába.

Vezetői imázsom máris rontom, a feltűnő, görcsös megfelelési kényszerrel, aminek a látványát a tanártársak csócsálják és latolgatják a várható következményeket. Kevésbé a dumám alapján ítélnek, arcjátékom az érdekes, a tekintetem.

Néznek kedvtelve, és máris bekódolják maguknak, mit gondoljanak rólam. Valahol olvastam, hogy a vezetéshez szükséges a vezettek enyhe megvetése, ugyanakkor a nagyvonalúság velük szemben. Na, ezek most biztos nincsenek meg bennem. Bevillan, hogy bármit is mondhatok, minden támadható, hiszen kimondva a gondolatok kész tényekké változnak.

Rövid beszédem után a kollégák többsége hazaindul, néhányan szokásukhoz híven nem akarnak mozdulni, sertepertélnek még a tanáriban, rendezik az asztalaikat, pakolnak, de igazából sasolnak, mert a kíváncsiságuk kielégítetlen maradt. Elejtett szavakra várnak, sugdolózásokra, egymás véleményét is szeretnék jobban kifürkészni. De azért óvatosak, azt is látom.

 

Személyzetis Karola a polgármesteri hivatalban éppen rám ripakodik; mit képzelek, el akarom távolítani Savanyú B-t, amikor neki is jogai vannak. Kötelességem neki tanórát biztosítani a tantárgyfelosztásban. Ez a kitörés tárgya. Karola vékony, középtermetű, fekete hosszú hajat viselő adminisztrátor, akinek arcvonásai belevesznek tésztaszínű, merev képébe. Értetlenkedve hallgatok, s nagy elánnal támadok vissza.

–Semmi szükség Savanyú B okvetetlenkedésére a továbbiakban az iskolában. Igazgatónak jött ide, annak vége, most mehet másfele! – jelentem ki.

Karola csóválja a fejét. Baba pislantását rajtam tartja, kérlelhetetlenül vár. Egy kígyó bámul rám ebből a nőből, figyeli a vergődésem, és tudja, igazam nem lehet.

–Sáry Tilda! – hát ez volnék én.

– Mindent megadok neked – folytatja a kioktatásom. – Úgy csinálom meg a munkaszerződésed, hogy még a százalékos illetménykiegészítést is megkapod, a besorolásod is meghagyom, pedig, ha jól megvakarjuk a dolgot, akkor neked kevesebb járna.

Bambán nézek rá. Rájövök, nem számít a képviselők döntése, sem a nevelőtestület szavazata, sorsomat illetően az számít, amit Személyzetis Karola a hivatal három per kettes szobájában kimond. Igazgatói munkaszerződésem tervezetét már kézzel megírta, áthúzogatások is vannak benne. Lazán elém dobja a firkálmányát, ekkor végre megtudom, hogy az igazgatói pótlékom bruttó negyvenezer forint lesz, amit én nagyon kevésnek találok. De még örüljek, hogy ennyit is kapok! Ha jól értem Karolát.

Minden úgy kitalálódott. Ez a banya és a hivatalban sétálgató, körmölgető többi nőszemély a hátam mögött röhöghet rajtam. Céljaim teljesülése pedig tőlük is függ, nem csak a képviselőtársaimtól, ahogy eddig bemagyaráztam magamnak. Ha ezek a nők nem kedvelnek, akkor ugrálhatok napestig, nem kapok engedélyeket, pénzt. Ha úgy kérik, öt példányban készítek el táblázatokat, kimutatásokat, összefoglalókat, kérvényeket. Mást nem tehetek. Az ő hivatalnoki skatulya vízióiknak megfelelően ügyködök, s ha szépen vigyorognak, akkor végre én is elégedettséget mutatok, ha nem, ha morcosak éppen, akkor fújhatom a törekvéseimet, keresztbe raknak nekem rendesen.

 

Augusztus eleje van, tudnom kéne, hogyan indítsam a tanévet.

Savanyú B minden iratot, feljegyzést eltűntetett maga után, nincs mit alapul vegyek, nincs minta, aminek a segítségével elindulhatnék. Azt sem tudom például, hogy milyen egy tantárgyfelosztás. Savanyú B. egy magán általános iskola igazgatójaként folytatja, ez most már teljesen biztos. Véglegesen elfogadták a beadott pályázatát. Még örülök is. Csak adja már a kezembe valaki a főnöki kulcscsomót! És mellesleg kapjak némi támpontot a tanévindításhoz.

Savanyú B. másnap reggel hétre bejön az iskolába, vigyorogva rázza a kulcscsomót a kezében. Okvetetlenkedem vele. Az átadás-átvételről szóló jegyzőkönyvet elé rakom, kérem, írja alá. Ebbe megjegyzem, hogy az igazgatói irodában és másutt sem találtam az iskola működéséről készült dokumentumokat, nincs tantárgyfelosztás, beszámoló az elmúlt évekről.

Csóválja a fejét:

– Nem vagy normális! – mondja vigyorogva. – Miket követelsz?

Fölteszem az olvasószemüvegem, újra átolvasom az általam fabrikált jegyzőkönyvet. Savanyú B morcos képét kinagyítva meglátom, egy óvatlan pillanat erejéig. Elég is ennyi belőle. Mellbe lök a csúfsága. Szögletes, taszító férfiarc, ráncok futnak le a homlokától a nyakáig, a szeme fakó, a pillantása alattomos, megereszkedett a szemhéja, szétnyílt pórusú a bőre. Mindez csak a szemüvegemen át ilyen, ahogy leteszem, visszavedlik átlagossá az arca. De már távolodik is, szemlélem a hátát, nem fogom az elkövetkező években látni, talán soha többé, és ez most nekem elégtétel.

A nyaram napjait majdnem teljes mértékben magába nyelte a bennem burjánzó feszültség. Lélekben igazgatóként éltem már a szünetben is. Olyan igazgatóként, aki nem tudja, mit kell csinálnia, azt gyanítja magáról, hogy az igazgatóságról egyáltalán nem tud semmit, legalábbis jóval kevesebbet, mint képzelte róla. Azt sejti csupán, milyen egy iskola, ha jól működik. De hogyan kezdjen hozzá?!

 

Hihetetlen, de úgy olvasom az oktatási törvényt, mint valami izgalmas ponyvaregényt, vagy netán a Nők Lapja legújabb számát.

A nyári szabadságom alatt szépen mondatokat húzogattam alá a törvényben, kijegyzeteltem a legfontosabbakat, éjszaka pedig rémálmokban vergődtem, s alig aludtam. Különösen délelőttönként, hideg és ellenszenves verítékben vánszorogtam, ólmos, titkolni való kedvetlenségben. Egyszerűen féltem.

Aztán váratlanul indult minden. Visszatérve a nyaralóhelyről, Bányavár utcái kissé idegennek tűntek, s mikor elmentem a boltba vagy a gyógyszertárba vagy épp a postára csekkeket föladni, akkor legszívesebben álruhát öltöttem volna. Mert már azt képzeltem, hogy úgy néznek rám az emberek, mint ha máris igazgató lennék, gyanakvóan méregettek, óvakodtak attól, hogy őszinték legyenek előttem. Kíváncsiságból beszédbe elegyedtek velem, igyekeztek kiszedni belőlem egy kis bennfentes infót, megtudni, miben töröm éppen a fejem.

Férjem tegnap tényleg magamra hagyott, próbálok úgy tenni, mintha ennek örülnék, de egész nap lesem a telefont és várom az üzeneteit.

 

Messze még a tanévkezdés. Talán összehozom addig a tantárgyfelosztást. A tantermeket kijelölöm az osztályoknak, reagálok a leltári nyilvántartás mellé adott belső ellenőrzési észrevételekre.

Máris költségvetést kérnek tőlem a hivatalból, táblázatba foglalva. Azt sem tudom, eszik-e vagy isszák az ilyesmit.

Összeállítom a munkaszerződéseket. Böngészem hozzá a KJT-t, a Munka törvénykönyvét. Feszült vagyok nagyon, úgy telnek a munkanapok, hogy nem eszem és nem is iszom, de nem is vagyok éhes, sem szomjas.

Elfeledkezem a családomról, a férjemről is, alig beszélek a gyerekeimmel. Egész nap eszembe sem jutnak.

 

Piros alapon mintás nyári ruhában megyek el otthonról, a karjaim még barnára sültek, nyugodt és derűs a képem. Még látszik rajtam, hogy hosszú szabadságon voltam, bár én tudom, hogy nem telt az felhőtlenül, egyetlen napra sem feledtem, mi vár rám.

Most mégis úgy vélem, a nyár jól telt, mert nagyjából dél körül elmúlt az álmosságom, délután kicsit napoztam és úszkáltam a tóban, este sokáig hevertem a sötétben, az udvaron felállított hintaszékben. Olyankor egészen hosszú időre megfeledkeztem az iskoláról is. Csak éjjel jöttek elő az ördögeim, akik azt súgták, balfék vagyok, ez nem sikerül nekem.

A férjem pedig úgy tett, mintha minden teljesen rendbe lenne velem, és ez jól esett nekem.

 

Az igazgatóhelyettes asszony és az iskolatitkár éppen az íróasztalaik mellett ücsörög, képüket valamiféle sugárzó, felhőtlen mosoly árasztja el.

Sokkal többet tudnak, mint én. Amibe én ma belépek, abba ők már évek óta benne élnek.

Nyugtalanító, rossz levegőjű kis tetőtéri lyuk az igazgatói iroda.  Sivár, poros a berendezés. Ordít róla, hogy elhagyta a lakója. Lekapkodta a falakról a képeket sebtében, a szekrényeket pedig kiürítette, szinte tátonganak az ürességtől. Madzag és papír foszlányok emlékeztetnek a nem is oly rég még itt zajló munkanapokra, papírkupacokra az asztalon, dossziék halmazaira a szekrényekben, mert azokat szoktam itt látni, ha bejöttem Savanyú B. irodájába.

Pár percig tanácstalanul nézek farkasszemet a látvánnyal.

Aztán a tettek mezejére lépek. Elég gyorsan. A belső ellenőr a hivatalban a kezembe nyomott egy óratervezetet, az intézmény összes felhasználható órakeretét tartalmazta. Sürög Kata, a hivatal oktatási referense éppen szabadságon van, ő nem hagyott semmit nekem, ami támpontot nyújtana számomra a tanévindításához.

Lovas Lizit, az igazgatóhelyettest kérem, fabrikáljunk már együtt egy tantárgyfelosztást. Valahogy sejtem, ezzel kell indítani. Mégis csak az a lényeg, ki mit fog tanítani szeptember elsejétől.

Meglepetésemre Lizi azt állítja, nem tudja, milyen a tantárgyfelosztás, mert azt Savanyú B. szokta elkészíteni. Készséggel elhiszem, de most mégis alkotunk egyet.

Nekilátunk, csináljuk, előkerül a titkárnő fiókjából egy Pátria nyomdás üres táblázatféle, abba irkáljuk a neveket, a hozzájuk tartozó óraszámokat. Két napon át készül a mű. És megvan a tantárgyfelosztás.

Eközben az épületben akadnak megoldásra váró műszaki problémák. A lefolyórendszer eldugult, a szerelő, akit hívok, azt állítja, itt olyan rettenetes nagy baj van, hogy ő nem is nyúlna semmihez, mert minden olyan végtelenül rossz, hogy javíthatatlan, itt akkora, de akkora hű de nagy felújítást kéne végezni, hogy a falakat is lerombolni, a földet föltúrni, vezetékeket újra fektetni kéne. De ezt hogyan vihetné végbe bárki is, hiszen senki nem tudja, hogy a csövek merre vannak. Ő ilyen körülmények között nem nyúl semmihez!  Marad a dugulás. Ugyan felmerül bennem, hogyha ez a beképzelt hólyag most semmihez nem mer nyúlni, hogyan mert itt korábban javításokat végezni. Telefonszámát az iskolatitkár azért adta meg, mert Savanyú B. mindig őt hívta, ha bármi vízszerelési munka akadt. Találok aztán egy másik szerelőt, aki megjavítja a lefolyót, s elborzadva meséli, mi mindent szedett ki a csövekből, például tornacipőt, tornagatyát, egyebekről nem beszélve.

Az épület lassan működőképessé válik. A festők elvonulnak, a takarítók teremről teremre haladnak. Tisztaság illata leng mindenfele. Bejönnek a kollégák szétnézni. Azok is, akik júniusban enyhe gúnnyal meredtek maguk elé, jaj mi lesz itt hangulatban. Bennem pedig lobog az elszánás, öröm, hogy tanítás lesz, előre lépés.

Esténként jókat kuncogok a helyzeten Péterrel.

 

Elérkezünk az alakuló értekezlet napjához. Kollégáim zsivaja betölti a tanárit, a folyosók is zajosak, élénk beszélgetések, felhőtlen viccelődések foszlányai úsznak a levegőben. Vajszínű nadrágban és egy zöld ingben állok középen. Bámulnak engem, azok is felém sandítanak minduntalan, akik háttal állnak nekem. A tekintetek szinte felöklelnek.

Jól nézek ki, rendben vagyok, fogytam legalább öt kilót.

Nincs mese, eljött az idő, kezdődik az értekezlet. Ismertetem a tantárgyfelosztást. A hátsó sorokból élénk megjegyzések érkeznek. Van, aki elsüti a következő megjegyzést.

– Csak kibírom ezt a pár évet nyugdíjig!

Mindenkinek a kedvére tettem, nem egészen értem, miért a hőbörgés.

– Megmondtam, ugye? – mintha ez is elhangzana.

De a kellemetlen nap véget ér, s szeptember elsején megtörténik a tanévnyitó. Minden beindul rendesen, a szülők befizetik az ebédpénzeket, a termek készen állnak, várják a gyerekeket, és a kollégák sem lettek munkanélküliek.

Megtartom a képviselőtestületnek a beszámolóm a tanévkezdésről, a képviselőtársak most elismerően hallgatnak.

Az első tanítási hét vége felé, miközben áramlik befelé a friss levegő az ablakon, a legszebb ingemben, szoknyámban elnyúlok az ajtó mögötti fotelban, és lapozgatom a Jogfutárt, majd a Köznevelést veszem a kezembe. Már nem kapkodok. Alakulgat az igazgatói menetrendem. Délelőtt tíz és délután három körül végig járom a folyosókat, a termekből halk morajlás hallatszik, az éppen zajló foglalkozások beszédfoszlányai. Jó nekem ezt hallani.

 

Szeptember vége felé járunk.  Éppen vezetői értekezlet zajlik.  Nyugodtak vagyunk, szépen beindult a tanév, a gyermekek épségben vannak, nyájas béke vesz körül bennünket. Savanyú B. rémes ideje kellemetlen emlék, lám boldogulunk nélküle, sokkal jobb a helyzet, mint vele volt.

Ekkor csörtet be közénk Sürög Kata, az oktatási referens. Azonnal szót kér, és máris arról szónokol, hogy elégedetlen velünk, találjunk ki valami egyéni arculatot az iskolának, most mit képzelünk, belesüppedhetünk a hétköznapiságba, azt hitetve el magunkkal, hogy minden mehet úgy, ahogy eddig, az egyéni elképzelés pedig hiányzik, mert fantáziátlanok, kényelmesek vagyunk.

A kollégák az első mondatok hallatán mindjárt fészkelődnek, megnyúlt arccal néznek Katára, ellenkezni, védekezni próbálnak, s néhány óvatos, körülményeskedve megfogalmazott válasz születik.

Legjobban én háborodok fel, de tartogatom a kifakadásom estére, az oktatási bizottsági ülés után majd megkérem Katát, szánjon rám néhány percet.

A kultúrház kiürült tárgyalótermében ülünk egymással szemben, s most az én sorsdöntő szavaim hangzanak el. Beolvasok Sürög Katának, a képébe mondom, hogy túl ment minden határon, lehurrogta a kollégáimat, alaptalan megbélyegzéssel élt. Szólhatott volna előtte nekem, ha ilyen mondanivalót tartogat.

Pár percig hallgat, kifújja magát, tekintete elsötétül, látszik, növekszik benne a harag.

– Csak segíteni akartam!  – csattan fel.

Még keményebb szavakat használ, mint az iskolai megbeszélésen. Eddig nem ilyen arcot láttam tőle, és a képviselőtársaim sem láthatták soha ilyennek Sürög Katát. Hol van a tőle megszokott udvariasság? Némelykor még azt is hittem, hogy a barátom. Most e kései órában, a kultúrházban, az én naiv illúzióim, mint valami elaggott cafrangok, lehullnak. Ez a nőszemély nem kedvel engem, sohasem kedvelt. Csak bókolt nekem eddig valamennyire érdekből, képviselőként tartott tőlem, mára viszont a beosztottja lettem. A határvonal éles, én sem tudom, mit kezdjek vele. Felháborító, hülye a helyzet, és igazságtalan!

Nem bírom abbahagyni Péternek a telefonban a méltatlankodást, pedig ő mást várna tőlem.

 

De talán elmúlik a rossz.

Január vége felé járunk.  A gyerekek megkapták a félévi értesítőket. Két első osztályunk van, ötvenegy gyerek, és a tanítók kiválóan megfeleltet egy gyereknek sem adtak, csak megfelelt és jól megfelelt értesítők vannak. Ebben én jellemzően semmi rendkívülit nem látok. A tanítók értik a dolgukat, én a döntéseiket elfogadom.

Sürög Kata nem így gondolja, nagy elánnal összetrombitál az iskolában egy megbeszélést a törvényesség betartásáról. A jegyzőt is elhívja rá. És a fő indok, hogy miért nincs az osztályokban kiválóan megfelelt értékelés, ha egyszer a gyerekek mindent megtesznek és elég okosak is. Az eset pikantériája és kényessége még, hogy Sürög Katának a gyermeke éppen első osztályos, és a mi iskolánk első osztályába jár. Konkrétan a saját gyereke értékelése miatt is háborog.

Az érintett tanító néni vérig sértve hallgatja a hivatalnoki kioktatást.

Ha belegondolok, más szempontból nézve a dolgot, tényleg skandalum, kiválónak lennie kell. Kellett volna lennie, és akkor most nem lenne ügy. A tanítónő felbátorodva érvel. Szerinte a szöveges értékelést így kell értelmezni, a magyar nyelvben a kiváló az különleges, tehát ebből még az is következhet, hogy ebben az iskolában ilyen elsős gyerek most nem akadt. Különben a jól megfelelt az elég barátságos értékelés, mi több, örvendetes eredménynek nevezhető. Amiből tanév végére lehet kiválóan megfelelt.

 

Augusztusban értesítenek, Kerékpáros barát iskola címet kaptunk, szeptember huszonötödikén, pénteken délelőtt lesz a díj átadása az Ipari Minisztériumban. Tájékoztatom az eseményről a polgármestert, jelzi, ő is jön az ünnepségre, mert az önkormányzat részére is valami hasonló díjat vesz át ugyanazon az ünnepségen. Felajánlja, hogy vele menjek a minisztériumba. Miért utasítanám vissza? Udvariasan megköszönöm a felajánlást.

Ahogy a közelgő választás levegője bejárja a hivatal épületét, úgy látom egyre magányosabbnak Polgi Jánost. Összes bogarassága, a megszállottság, amivel mindvégig gyakorolta a polgármesteri tisztséget, mind plasztikusabb, leplezetlenebb. Eszembe villannak a társaságában átélt bizottsági ülések. Egyszer, amikor a pénzügyekről elmélkedtünk, éjjel tizenegy tájékán, Jánosunk szokásához híven gyakran szót kért, hevesen taglalta a pénztelenséget, konkrétan a sajátját is, szavai alátámasztásául váratlanul feltette hosszú lábait a tárgyalóasztalra, és megmutatta a lyukas cipőtalpát. Röhögött a képviselők között kitörő borzongáson. A hatás fokozása érdekében cigarettázástól sárgult, hosszú mutatóujját mélyen belevájta a cipőtalpon tátongó hasadékba, hogy mindenki érzékelje, nem ad a külcsínre. Figyeljünk a lényegre, a város érdeke a fontos, ebben ő élen jár, mert még a lyukas cipőjét is büszkén vállalja.

Szóval Jánosunk másnap féltízre hív a hivatalba, onnan szépen a kocsijával beszállít az Ipari Minisztériumba, ahogy ígérte.

Sohasem gondoltam, hogy egy minisztériumi folyosó ilyen sivár. Nekem legalábbis. Előtte még nem jártam egy minisztériumban sem. Elegánsnak, lélegzetelállítónak képzeltem.

Lézengenek páran a folyosón, átlagos ruhákban, arcvonásaikon semmitmondó komolyság, fásultság ül. Szendvicsek és üdítők várnak elfogyasztásra az előtérben, széles tálcákra halmozva.

Átveszem az oklevelet. Kerékpáros barát iskola és munkahely cím.

Nem akarom elhinni, de muszáj, az iskolám neve helytelenül van leírva. Bányavár helyett Bányászati. Ünnepség után rögtön odamegyek a főasztalon ülőkhöz, restellem az egészet, de ezzel az elírással nem mehetek vissza az iskolába. Az ügyintéző, aki egy darabig forgatja kezében a papírt, rosszallóan tekint vissza rám, majd a mellette állóval folytatott tanácskozást követően azt ígéri, hogy idővel postázzák a kijavított okmányt. Várjak türelmesen, mást nem tehetek. Csalódott vagyok. Jánosunk nem, az önkormányzati oklevél hibátlan. Élveteg mosollyal tartja maga előtt. Aztán megérti, hogy a miénkkel is kéne foglalkoznia. Rendben lesz, jelenti ki magabiztosan. Elviharzik mellőlem. Hosszasan tárgyal valamelyik oldalsó irodában. Biztos bratyizik a minisztérium tisztviselőivel, vélem, ismert személy a körükben, lobbizott náluk párszor a város érdekében.

Ugyanazzal a válasszal tér vissza, mint amit én kaptam, pár hónapot csúszik az okmány újbóli elkészítése, nem könnyű aláíratni a miniszterrel bármit is.

 

Addigra sajnos Polgi János és vele az én képviselői megbízási időm lejár. Új a felállás. Éles Géza már az új polgármester, aki az előző választásokon a szabad és nagyszerű Bányavárért indulók polgármesterjelöltje volt. Újból elszánt kampányba lendült, képviselőjelöltek vették körül, hetente tartottak fórumot, gulyásfőzéseket, demonstrációkat a városban. Tudatták a választókkal, hogy merre fordítanák a település szekerét. Ígérgettek, hogy lesz csatorna a hegyen is, a busz bekanyarodik minden sarkon, tejet és mézet küldenek a nyugdíjasoknak, a főútvonalakról kitiltják a kamionokat. Egy sor lehetetlenséget ígértek.

Éles Géza jelentős mennyiségű pénzt tömött a kampányba. Volt neki miből. A helyi kábeltévé nyomta a programját, reklám film készült róla. Ebben kedélyesen üldögélt az olvasófoteljében, és mesélt magáról, miközben egy nyájas kutyuska szaladt át a színen. Természetesen lokálpatriótának vallotta magát, mint Polgi János, csak ő velejéig intelligens fazon, aki összes tapasztalatát, vagyonát áldozná Bányavár felvirágoztatásáért. Szerintem nevetséges volt a reklámfilm, fel sem merült bennem, hogy ez sokaknak bejöhet.

Éppen fórumra hívta Éles Géza Kikerics utca lakóit. Ott vigyorogtam én is az emberek közé vegyülve. Mialatt beszélt, egyenesen a képébe nevettem. Merev, fegyelmezett arccal tekintett vissza rám. Ruganyosan, vidáman tartottam hazafelé, egy-egy pillanatra felbukkant lelki szemeim előtt Éles Géza visszanézése, hideg pillantása. Talán mégsem kellett volna a szemébe röhögni, talán oda sem kellett volna menni. Minek provokáltam? Aztán elhessentettem a rossz sejtelmeket.

Ne foglalkozz vele! Int a férjem.

 

Október közepe van. Langyos, szinte nyárias a késő este. Otthon várom az ismerőseimtől a választási eredményeket. Egyszer csak búg a telefon.

– Gyere, mind itt vagyunk! – Ők már tudják, Éles Géza és csapata nagy fölénnyel győzött. Odamegyek közéjük én is.

Ülök a tűz mellett, elment az étvágyam rendesen, hiába gőzölög három-négy kondérban a gulyás meg a vadpörkölt, aznap este nem eszem.

A legnagyobb veszteség engem ért, mert a főnököm Éles Géza lesz. Izgatott, néha lefojtott párbeszédek zajlanak köröttem, néha elkapok egy-egy pillantást, szánakozva, szinte kíváncsian bámulnak az ismerőseim, mintha először látnának. Képviselői mandátumom megszűnésével vége az előnyös helyzetemnek, ami azért Sürög Kata ármánykodásával nem is volt annyira előnyös. Éles Géza pedig minimum utál engem, de inkább gyűlöl. Hamarosan kiderül, mennyire. Erre gondolva azon az októberi estén időnként megáll a kezem a levegőben, lassan leteszem a poharat magam mellé, komolyra vált arccal fordulok a bámulók felé, elismerve, mekkora nagy bajba kerültem.

 

Langy melegben töltöm az időt, kis irodámban válaszolgatok levelekre, fogadom a látogatókat. Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna az előző napon. Pedig a lappangó érzés nem csitul, Éles Géza támadni fog, a rossz előérzetek munkálkodnak bennem.

Szerencsére tudom tartani a frontot. Iskolámban kiegyensúlyozott az élet, a beiratkozás is jól sikerült, növekszik a gyereklétszám, a nyolcadikosok továbbtanulási eredményei meggyőzőek, több pályázaton pénzt nyertünk, és azon dolgozunk, hogy  az Ökoiskola címet elnyerjük. Támogatnak a kollégáim.

 

Iskolám lázban ég, készülünk az ipari miniszter fogadására, aki személyesen hozza el nekünk a Kerékpárosbarát iskola oklevelet. Éles Gézát személyesen is elhívom. Kézszorítással üdvözöljük egymást a bejáratnál. Mámoros öröm fut végig az arcomon, talán megbocsájt végre, már nem is számít, hogy kinevettem a választás előtti napokban. Büszke lehet az iskolámra, és rám is. Hiszen egy ipari minisztert vonzottunk ide. Nosza, lehet lobbizni pályázati pénzekért.

Egy kiürített tanteremben zajlik a vendégfogadás. A minisztérium emberei hoznak finom szendvicseket, pogácsákat és illatos apró süteményeket. Mindenki annyit ehet-ihat, amennyi belefér. A miniszterhez lépek, kihasználom, hogy egy pillanatra békén hagyják.

– Szeretném, ha meghallgatna, miniszter úr! – ezzel kezdem. Enyhe meghökkenés a miniszter arcán. Várakozik udvariasan, én meg arra kérem, járjon közbe az iskolánk tornaterem felújítási pályázatának az elbírálásában. Bólint, ezzel azt jelzi, biztosan nyerünk. Csalódást okoztam neki, erre rájövök pillanatok alatt, mert komolytalan kéréssel álltam elő. Látom a szemében, többre számított.

Éles Géza tekintetét viszont megérzem az arcomon, biztos kíváncsi, vajon mit mondott nekem a miniszter. A következő percben egy újságíró támad rám, követeli, vezessem körbe az iskolaudvaron, mert ő egyetlen kerékpártárolót sem lát itt, nem hiszi el, hogy van itt ilyen. Kikérem magamnak, ne szórakozzon velem, menjen körbe egyedül, persze, hogy van kerékpártároló. Az újságíró politikai összefonódásra gyanakszik, azt hiszi, az egész cécó azért van, hogy népszerűsítse a minisztert.

Sajnos ezt Éles Géza ugyanígy látja. Rövidesen fennen hirdeti a barátainak, majd mindenkinek, akivel csak találkozik, hogy az iskolánk politikai propagandának adott otthont, a miniszter pedig felhasznált bennünket a saját érdekében. Bizonyíték rá, hogy egyszerre három tévécsatornán, fő műsoridőben ment le a díjátadásról készült riport. Bányavár neve ezzel bekerült az országos híráramba. Éles Géza azonban még jobban megorrolt ránk, szerinte helytelenül cselekedtünk.

Este türelmetlenül hallgatom Péter mesélését, aztán meg olyan fáradtság szakad rám, hogy nem vagyok képes figyelni rá. Szóvá is teszi csalódottan.

 

Hozzászoktam iskolaigazgatói létezésemhez. Hatkor kelek, nyugodtan készülök a munkanapra, és vidáman lépek be reggelente a kapun. Odabenn nyakon önt a meleg és vibráló iskolai levegő.

Többször megyek végig napközben a folyosón, bekukkantok a tanáriba. Derűs, izgatott arcokat látok, megcsillan a felnőttek és a gyerekek szeme, ahogy felfedeznek, és persze odajönnek hozzám, hogy mindenféle kérdéseket tegyenek fel.

Fél öt körül alig járkálnak már páran az épületben. A nagy zsibongás után csend következik. A falak visszhangzanak, még kavarog a por, gyerekkabát meg cipőszag terjeng a levegőben. Esti fények törnek át a karcolásokkal teli ablaküvegeken, az épület várakozásba merül.

 

Váratlan üzenetet kapok a pénzügyi csoporttól, számoljam ki a bérmaradványt. Hű! Még van? Ez az első gondolatom.

Elszántan belevágok a megoldhatatlannak tűnő feladatba. Átszámolom a kifizetett béreket, túlórákat.

Késő van. Már otthon kéne lennem és telefonálnom a férjemnek. De a másnap a határidő. Végül elkészülök tizenegyre. Meglepő, de maradt pénz. Reggel pecsétes, aláírt levélben átadom munkám eredményét a pénzügyi csoportnak. Ők azon melegében felszólítanak, tájékoztassam a polgármester urat is. Gyártok egy újabb irományt. Legalább Éles Gézának leesik az álla, ha meglátja.

Estére megjön a válasza.

 

Ötven éves vagyok. Ma van a születésnapom. Stílusosan munkával töltöttem a napot. Ott vagyok, ahol jól érzem magam, ahol azt gondolom, baj nem érhet.

Ossza ki a bérmaradvány teljes összegét differenciáltan a dolgozói között. A részletes listát holnapra kérem. Döntésem értelmében Ön nem kap jutalmat. Ennyi Éles Géza válasza.

A durva cselekedet eltalál. Fojtogat egyből a kétségbeesés, miközben sötét folyosók, homályba borult tantermek vesznek körül. Magam vagyok, sírok. Negyedórára van szükségem, hogy összeszedjem magam. Aztán felhívok néhány képviselőt, akik tehetnének értem valamit. Nehéz a kezem, mégis kényszeresen tárcsázok. A képviselők megértő hangnemet produkálnak.

– Igazságtalan Éles Géza, ilyet nem szabad elkövetni – hallom tőlük. – De a döntés az ő hatásköre – teszik hozzá.

Egyedül Jánosunk, a korábbi polgármester ad biztató választ. Javasol számomra egyhavi illetményt holnap a pénzügyi bizottságban.  Ne aggódjak, ez így nem maradhat. Aljas gazembernek nevezi Éles Gézát.

– Írd le, ami történt. Mindent foglalj bele, aztán helyezd az iratot ügyvédnél letétbe – javasolja. Erre én legyintek. Minek? Reménykedem, ha kerülővel is, de kapok jutalmat.

Másnap a bérmaradvány kiosztásáról szóló lista készítésébe fogok. Kiötlöm a megoldást, Éles Géza majd rághatja a kefét miatta. Kategóriákat hozok létre, hányadokat számolok, az elosztásban van egységesség meg differenciálás. Olyan azonban nincs benne, hogy akik ugyanabban a munkakörben, ugyanazon megbízatásban dolgoznak, ne egyformán kapnának.

Hogyan is dönthetnék máshogy, hiszen akkor Éles Géza szemüvegén keresztül látnám a kollégáim. Tehát helytelen, másokra nézve megalázó módon. Miként ítélhetném meg a kollégáim teljesítményét egy felettük álló tekintély szemszögéből, mikor a munkánk a mindennapokban szubjektív, ráadásul nem ma vagy holnap látszik az eredménye.

Számolgatásaim nyomán a jutalmazási rendszerem beszédessé válik, megelevenül. Én ugyan semmit sem kapok, de a kihívás lelkesít. Éles Gézát meg vigye el az ördög!

Négy óra tájban elindulok hazafelé, útba ejtem a polgármesteri hivatalt. Jól sejtem, még itt eszi a fene Éles Gézát. Az ajtaja nyitva áll, görnyed az íróasztala fölé, kis állólámpa fényköre világítja meg ősz fejét. Tömzsi ember, a lábai alig lógnak le a padlóra. A levegő tiszta a szobájában. Jánosunk idejében ez a szoba nikotinszagú volt.

Rám pislant, halk mormolással köszön. Mindig visszafogottan, választékos beszéddel közli a legmegalázóbb utasítást is. Bámul a homlokom közepére és int.

Nem foglalok helyett. Egyenesen felteszem a kérdést.

– Miért tette ezt velem? Miért alázott meg ennyire nyilvánvalóan?

Erre ő ingatja a fejét.

– Őszinte leszek – jelenti ki –, magát nem tartom alkalmas vezetőnek.

Ennyi. Több nem fér ki a száján. Bámul rám, várja, hogy kihúzzak. De nekem nincs ínyemre.

– Maga az én polgármesterem is, nem teheti meg, hogy igazságtalanul járjon el velem! – vágom oda neki.

Most felkapja a fejét.

– Hagyja el az irodámat! – sziszegi.

Felpattan a helyéről, egy méterrel odébb ugrik, a szőnyeg közepén állva ágál.

– Hagyja el a szobámat! – ismételgeti dühösen. – Magát nem hallgatom tovább! – üvölt a fülembe, s nem az arcomba néz, a falakhoz beszél. Majd sarkon fordul, és kimenekül az irodából az oldalsó ajtón.

Döbbenet, ismerem fel a helyzetet, kiűztem a polgármestert. Most már biztosan nem fogok jutalmat kapni. Sem idén, sem jövőre, meg azután sem.

Kirúgnak! Ez eddig meg sem fordult a fejemben. Annyira friss bennem az indulat, hogy feltölt, erősnek érzem magam tőle, ahogy a kijárat felé veszem az irányt.  Hazafelé még reménykedni is kezdek, hátha mégis Polgi János javaslatából lesz valami, és a testület megszavazza nekem a jutalmat. Ekkora igazságtalanságot csak nem vállalnak be.

Péterrel indulatos párbeszédet folytatunk. Felszólít, hogy azonnal mondjak fel. Hülye lennék, vágok vissza a férjemnek, és leteszem a telefont.

Boldogtalan vagyok.

 

Egy szakértői vizsgálat kellős közepén tartok. A kiválóság Bt. munkatársai átfogó dokumentumelemzési, minőségi és még ki tudja, mi mindenféle ellenőrzést végeznek az iskolámban. Éles Géza megbízásából. A vizsgálati procedúra adminisztrációját Sürög bonyolítja. Nagyon is akkurátusan.

A Kiválóság Bt. munkatársa ül velem szemben az igazgatói irodában. Közvetlenül indítja a beszélgetésünket, mintha csak egy továbbképzésen ismerkedtünk volna össze. Szőke, rövid hajú, középkorú nő. Igazgatónő egy általános és szakiskolában Budapest távoli kerületében. Olyasféle peremvárosi iskolában, amilyenben még sosem jártam. Húsz éve igazgató, mutatja be magát, felsorolja az elvégzett szakjait, továbbképzéseit. Elismerően bólintok. Most kanyarodunk a konkrét feladat felé. Szolgálatkészen figyelem a tekintetét, keresem a szigorú, számon kérő pillantásokat, de inkább álmodozónak tűnik.

Barátságos szakmai megnyilatkozásokkal folytatjuk a párbeszédet. Vicces, mennyire hasonló kettőnk véleménye az iskolavezetésről. Nehézségeink is hasonlóak.

Zsuzsának hívják a szakértőt, rózsaszín mappát tart lazán az ölében, belefirkál időnként, de közben hosszan és érdeklődve tapad tekintete az arcomra, mintha élvezettel hallgatna.  Eszembe sem jut, hogy ő valójában pontoz közben engem, vonalakat húzogat, amik a minősítésemet takarják. A Kiválóság Bt. által alkalmazott gyakorlat szerint.

Tanári pályám kezdetéről mesélek, amiről olyan rég nem beszéltem senkinek. Azt képzelem, még el sem kezdődött az ellenőrzés, csak a bemelegítő beszélgetésnél tartunk, s minden jól fog elsülni, ha ennyire barátságos hangulatban tudtunk indítani.

A szakértőnő aztán hirtelen egy grimaszt vág, fura vonallá torzul a szája. Érthetetlen módon ingerülten felemeli a hangját, elfordul tőlem.

– Alacsony szinten beszélünk! –csattan a hangja.  – Szakmailag itt lenn vagyunk! – Mutatja is a kezével. Félrehajol, hogy a szék támlája alá érjen a kifeszített tenyere. Indulatai szétfröccsennek, mint a meglökött vödörből kicsappanó vastag vízsugár.

Várok tanácstalanul, nehezen értelmezem ezt a visszatetsző fordulatot.

– Ilyen lent vagyunk – ismétli nekem a nő, és bólint hozzá.

Sápadok, halkulok. Kétségtelen, az ő kifinomult, érzékeny attitűdjét meg sem közelítem. Úgy érzem magam, mint aki otthon a tükör előtt nem vette észre a ruháját csúfító gyűrődéseket, kétes foltokat, sem a berepedéseket a cipősarkán.

Ezt most elrontottam! Fortyogok magamban kétkedve.

A beszélgetés vagy két órája tart. Mivel az igazgatói iroda tíz négyzetméternél nem több, s az ajtó végig zárva maradt, köröttünk a levegő megtelt tömény, sajátos aromával. Női zsigerek kipárolgásai akaszkodnak testápolók, parfümök szétszaggatott burkába. A bűvölet és a menekülésvágy egyszerre elviselhetetlen.

Zsuzsa külsejét vizslatom. Rövid haja csinosan van beszárítva, lehelet finom sminkje jól érvényesül. Kék szeme sugárzik, ajkai lustán mozdulnak. Szebb nálam, állapítom meg, a nyugalmára áhítozva. Sokkal megnyerőbb, menőbb, más kategória. Mint akit most emeltek ki egy áruházi skatulyából. Szinte rajongok most az ilyen külsőért, ráadásul ennyire behatóan nem érdeklődött irántam senki az utóbbi időben.

Saját iskolájával példálózik. Az orromra köti, hogy éppen rossz a tanártársai között a hangulat, ő sem teljesítene még nyolcvan százalékot sem egy hasonló ellenőrzés során. Meg akar nyugtatni, világos, felfogom.

Közben halk surrogás szüremlik át az ajtórésen. Kinn a titkárságon mozgolódnak, sercen a papír, szántanak a tollak, kattog a nyomtató, léptek csosszannak. Tisztán hallani a jól ismert tevékenységek zaját. A mai nap különösen fontos nekünk, éppen folyik az elsősök beiratkozása. Azért fura, hogy ezt sem a szakértő, sem én nem találtam aggályosnak.

Az ajtón kívül az anyák sorban kirakják az iskolatitkár elé az igazolványaikat, kitöltik a beiratkozási lapokat. A kicsik szótlanul jönnek mögöttük, ámulatukban elakad a hangjuk, legalábbis arra a fél percre, amíg várakozniuk kell az anyjuk sarkában álldogálva.

 

A helyi újság, a Bányavári Fórum rövid cikket hoz a szakértői vizsgálat megállapításairól. A Bányavári Kertvárosi Általános Iskolában elismerésre méltó pedagógiai munka folyik, kiemelkedőek az eredmények, a továbbtanulási és a kompetenciamérési eredmények is. Mellesleg ott éktelenkedik egy tagmondatban, hogy az intézmény gyengesége a menedzselés, a működés szervezése. Ezzel nekem üzennek, jelzik konokul, én és a tantestület külön dolog vagyunk, az iskola ugyan jól működik, de a vezetése nem megfelelő.

Bizony, ezek szerint lehetséges, hogy én csakis a pénzemért megyek be hét órára dolgozni az iskolába, és gyakran este nyolc óra tájban jövök ki onnan. Van ilyen. Ragaszkodom az íróasztalomhoz, a napközbeni láblógatáshoz a székemen, a számítógépes pötyögésekhez, mert bevallhatom, imádok összegzéseket és táblázatokat szerkeszteni, beszámolókat írni meg pláne, és imádom, amikor leszakad egy tanterem ajtó mondjuk reggel nyolckor, és amikor váratlanul ömleni kezd a tanteremben a csapból a víz, csőtörés támad az udvaron, akkor én azonnal megoldást találok. Élvezettel felhívom a szerelőket, könyörgök a szomszéd nyugdíjas bácsinak, aki átjön segíteni, visszailleszti valahogy az ajtót.

Mintha egy lankás hegyoldalon jönnék folyamatosan lefelé, csak ereszkedek azon a lejtőn, a nap örökké süt rám, néha szelíd árnyékok öveznek. Igen, ilyen szép az életem! Enyhe bódulattal állapítom ezt meg. Szemrehányásokkal illetem magam, amiért párszor elégedetlenkedtem és panaszkodtam. Még több időt szeretnék ezután az iskola falai közt tölteni. Szeretném megszerettetni magam Éles Gézával is, elnyerni Sürög Kata bizalmát, és kedvesebben odaszólni az értekezleteken a hevesen vitázó kollégáknak, és ragyogó tekintettel nézni a folyosón fetrengő gyerekeket, és komoly beszélgetésre bírni a mosdó falát összefirkáló kamaszokat.

Végre helyére kerülnek a dolgok, nincs bizonygatási kényszer, működik ragyogóan az iskolám, elrontani sem tudom, a szakértői tanulmány is valami ilyesmit taglal. Szóval tiszta a felállás Éles Géza és társulata meg köztem. Lebecsülnek, elintéznek. Hát számít ez?! Még az elnéző mosolyok is késnek, az sem számít.

Rettegek minden fehér borítéktól, mert esetleg tőlük jön. Otthon majd megnyugszom. Vagy mégsem? Mégsem!  Oh, hát tévedtem! Egy keddi napon megértem. Amikor igazgatói megbízatásom visszavonásáról ajánlott levélben értesítenek.

Péter szitkozódva hallgatja a beszámolómat. Mondom neki, ne jöjjön haza.

 

Tikkasztó hőségben történik az átadás átvétel. Az utódom egy fiatalember, előbb érkezik, mint én, Sürög Kata is jelen van. Az intézmény iratainak, kulcsainak az átadását egy jegyzőkönyv aláírással összekötve megejtjük. Három oldalra rúg a dokumentumok és szabályzatok felsorolása. Büszke lehetek. Savanyú B annak idején üres szekrényeket hagyott rám, a falakból kihúzgált vezetékeket.

Még valami történik. Két héttel az átadás átvétel után felhív a hivatalból Éles Géza titkárnője.

– A polgármester úr hívat – mondja nekem.

Másnap délre bemegyek. Az irodában Sürög Kata tanúként jelen van.

Éles Géza nem kertel:

– Nézze, azt szeretném, ha elmenne az iskolából, adjunk lehetőséget a fiatalembernek. Magának végkielégítést ajánlok.

Csak nézek tátva maradt szájjal.

Az összeget nem mondja Éles Géza. Nem is kérdezem.

– Polgármester úr, a pénz nem minden! – Szép nyugodtan válaszolok. Ugyanilyen nyugodtan elhagyom a hivatalt. Éles Géza szeme sarkából csalódás árad, ahogy mellette kisurranok az ajtón, s kíváncsian visszanézek.

Megmutatták az utat kifelé, de az ajtóhoz érve nem tudtak kituszkolni.

Péter ma este visszatér hozzám. Mi folytatjuk.