A gödör

Hűvös tavaszi reggel volt. Szél fütyült a felhőkarcolók között, és befújta a szemetet az aprócska parkba, amely a hatalmas épületek sűrűjében bújt meg. A parkőr felhajtott kabátgallérral, sapkáját a szemébe húzva rótta a kavicsokkal felszórt ösvényt, időnként meg-megállva, hogy hegyes botjára szúrjon egy-egy darab műanyag- vagy papírhulladékot, amit azután a magával hordott fekete zsákba szórt.

Első két körsétája közben nem futott össze senkivel, amin ebben a szeles időben nem is lepődött meg. A harmadik alkalommal aztán észrevett egy embert, akinek a látványától földbe gyökerezett a lába. Éppen a park büszkesége, egy közel hetven méter magas duglászfenyő mellett haladt el, és azt kellett látnia, hogy a fa tövében, a gyönyörűen gondozott füvön egy talicska áll, attól pár lépésre pedig egy narancssárga overallos, ásónyélre támaszkodó férfi éppen cigarettára gyújt. A parkőr pár másodpercig meredten nézte az idegent, aztán magához tért meglepettségéből, és odarohant hozzá.

– Jó reggelt kívánok, uram! Meg kell kérnem, hogy vigye el a fűről az eszközeit – mondta, és közben a talicskára pillantott, amelyben egy kisebb ládát, lapátokat, ásót és csákányt látott – Egyébként megtudhatnám, hogy egészen pontosan miért is jött ide?

A narancssárga overallos végignézett rajta, majd miután szívott egyet a szájában lógó cigarettából, közömbös hangon így szólt:

– Nekem itt egy gödröt kell ásnom, kérem!

– Itt, a parkban? – kérdezte meg a parkőr meghökkenten.

A munkaruhás férfi a lába elé mutatott.

– Micsoda?! – csattant fel az őr. – Ez egészen biztosan tévedés! Maga elnézett valamit!

Erre a jövevény sarkon fordult és odasétált a fenyőhöz, leguggolt a fa tövébe dobott táskájához, abból aztán elővett egy kissé gyűrött papírt, majd ezt maga elé emelve tért vissza.

– Ez az önkormányzat utasítása – magyarázta.

A parkőr átvette az irományt, és sietve végigolvasta. Ahogy haladt a sorokkal, úgy kerekedett el egyre jobban a szeme.

– Ezt… ezt nem értem – hebegte.

– Ha megengedi… – a másik férfi kivette a kezéből a papírt, és amint azt overallja zsebébe gyűrte, mérőszalagot vett elő.
A parkőr megrökönyödve nézte, ahogy a munkás némi méricskélést követően leszúrta  az ásó fejét a fűbe, nem messze a duglászfenyőtől, aztán elővett még egy ásót, amelyet egy több méter hosszú zsineggel az előzőhöz kötött. Amikor ezzel megvolt, a földbe szúrt ásó köré egy nagyjából szabályos kört karcolt a másik eszköze hegyével. A jövendőbeli gödör körvonala érintette a kavicsos ösvényt, és mivel nagyon közel volt a fenyőhöz, valószínűleg több gyökér fölött is áthaladt. Az elképedt parkőr nem nézte tovább a munkást, inkább folytatta a körözést és a szemétszedést.

*

Az öreg Bittermann néni, aki minden reggel lejött a parkba, hogy üldögéljen a friss levegőn, és a galambokat etesse, aznap igencsak elcsodálkozott, amikor kedvenc padjához érkezett, amely mögött egy fenyőfa magasodott. Legnagyobb meglepetésére ugyanis a padtól nem messze egy nagyjából öt méter széles és fél méter mély gödör éktelenkedett a mindig gyönyörű pázsiton. Közepén egy férfi állt, aki az idős hölgy érkezésekor éppen a homlokát törölgette, majd felemelte az ásót, és belevágta a földbe. Bittermann néni leült, és kenyérmorzsát szórt a járdára, mire egyből megjelent pár galamb, és csipegetni kezdték a csemegét. A szeme sarkából azért tovább figyelte a gödörásót.

Amikor aztán a parkőr megjelent, a néni szokatlan fürgeséggel felpattant, és kikérdezte. Hitetlenkedve hallgatta, hogy engedik megbolygatni a fenyőt, amely már akkor is itt állt, amikor a szülei gyerekek voltak. A parkőr, miután elmondta, amit az előbb megtudott,   némán biccentett és elsietett, Bittermann néni pedig visszaült a padra, és tovább etette a madarakat, de ezen a napon a szokásosnál hamarabb hazaindult.

Közben a gödör egyre mélyebb lett, hála a munkás ügybuzgalmának. Ahol kellett, felszedte a kavicsot a járdáról, és a kiásott földre hányta. A fa gyökereit azonban egyelőre nem bántotta, noha egyre több lógott bele közülük a gödörbe. Dél körül aztán kimászott a már majdnem egy méter mély gödörből, üdítőt és szalvétába csomagolt szendvicseket vett elő a táskájából, majd a földre telepedett, hogy elfogyassza ebédjét. Ekkorra már régen elállt a szél és felmelegedett az idő, és a napsütést kihasználva egyre többen jelentek meg a parkban. Kisgyerekek kergették a madarakat, míg szüleik a fák árnyékában üldögélve beszélgettek, a költők és színészek szobrainak tövében pedig fiatalok gyűltek össze beszélgetni. A gödör környékén pedig egész kis tömeg gyűlt össze kíváncsi bámészkodókból, akik időnként összesúgtak vagy odakiabáltak a munkásnak, aki azonban láthatóan nem zavartatta magát, az emberekre ügyet sem vetve falatozott.

Aztán egyszerre, szinte a semmiből, két fekete öltönyös, napszemüveges, kopasz férfi jelent meg, és a tömegen át a gödör felé nyomakodtak. Amikor odaértek a pereméhez, intettek a munkásnak, aki azonnal félretette félig megevett szendvicsét, és odasietett hozzájuk. Az egyik öltönyös egészen közel hajolt hozzá, és valamit mondott neki, mire ő hevesen bólogatni kezdett. Ezután a két férfi amilyen gyorsan jött, el is távozott. A munkás pedig egy láncfűrészt vett elő a taligában lévő ládából, és komótosan nekilátott a gödörbe belelógó gyökerek levágásának. Az emberek közt zúgolódás támadt. Voltak, akik otthagyták a hatalmas mélyedést, mások keresetlen szavakkal illették a férfit, ő azonban továbbra sem törődött senkivel és semmivel. Először a vékonyabb, gyengébbnek látszó gyökereket vágta le, aztán mikor végzett velük, megtörölte a homlokát, tenyerébe köpött, és nekilátott a nagyobbaknak. A faforgács már több centméter vastagon állt a gödör alján.

Délután egy órára már csak egyetlen, hihetetlenül hatalmas gyökér lógott a mélyedésbe. A munkás ekkor ideiglenesen kikapcsolta a láncfűrészt, és kidobálta a levágott gyökérdarabokat a gödörből. Addigra már alig maradt egy-két ember, akik a munkálkodását figyelték, de velük továbbra sem foglakozott. Végtelen nyugalomban dolgozott, és hamarosan megtisztította a gödröt a gyökerektől, a fűrészport pedig zsákokba seperte.

Mikor aztán felegyenesedett, hogy utoljára végignézzen addigi munkája eredményén, mielőtt nekilátna az utolsó gyökér levágásának, észrevette, hogy ismét megjelent a két öltönyös, mire ő azonnal a gödör pereméhez lépett. Az egyik férfi leguggolt, és mormolt valamit, amit a munkáson kívül senki sem hallott, aztán felállt, és társával együtt eltávozott. A munkás kiugrott a gödörből, és elkezdte visszadobálni a gyökereket. Mikor ezzel megvolt, a fűrészport is visszaborította, majd lapátot hozott, és a nagy mélyedés melletti óriási földkupacnak esett neki. A körülállók hitetlenkedve nézték, hogyan temeti be a hatalmas gödröt, amelyet a délelőtt folyamán ásott ki, a járdát és a fenyő gyökérzetét megbolygatva. Egy idő után újabb ebédszünet következett, és aközben lassan az utolsó kíváncsiskodók is elmentek. Amikor a munkás újra lapátot ragadott, már sötétedett, és a park kiürült, minden látogatója hazament. Még akkor is ott szorgoskodott, amikor a parkőrt leváltotta az esti műszakra érkezett kollégája.

Reggelre eltűnt a gödör, a talicska és a munkás is, csak a csupasz fekete földdarab utalt az előző nap történtekre. Aznap már minden olyan volt megint, mint régen: a parkőr lankadatlanul járőrözött, és közben botjával eldobott papírokat keresgélt, Bittermann néni a galambokat etette, a gyerekek szaladgáltak, az anyukák beszélgettek.

Ahogy múltak a napok, az emberek egyre kevésbé emlékeztek a gödörre, talán csak akkor jutott néha eszükbe, ha elhaladtak a felásott föld mellett. Egyesek emiatt panaszt is tettek az önkormányzatnál, mire a megfelelő hivatal intézkedett, hogy vessék be fűvel a kopasz foltot. Kiderült azonban, hogy nincs olyan fűmag, ami kicsírázna azon a helyen. A város kertészei mindent megpróbáltak, de hiába az igyekezet, a megbolygatott földdarab csupasz maradt. Egy idő után fel is hagytak a füvesítésre tett kísérletekkel.

Már hetek teltek el az incidens óta, mikor Bittermann néni egyik reggel, a padjához érve különös dologra lett figyelmes: a duglászfenyő tövében egy nagy halom elszáradt tűlevél gyűlt össze. A néni ösztönösen felnézett a fára, és csak ekkor vette észre, hogy a fa alsó ágai teljesen elhaltak, némelyik már meg is tört. Hirtelen összerezzent, ahogy a parkőr egy lapáttal és egy seprűvel elhaladt mellette, kizökkentve őt a merengésből. A férfi visszanézett, tekintetük találkozott, és egy pár pillanatig lemondóan néztek egymásra. Aztán a parkőr továbbindult, és nekilátott, hogy összeseperje a fa lehullott leveleit.

A néni aznap már nem ült le a padjára. Soha többé nem jött ki a parkba. A galambok minden reggel ott köröztek a fenyő mellett, de hiába várták a kenyérmorzsát. A fa pedig szép szépen lassan elhullajtotta minden levelét, és teljesen lecsupaszodott. Noha a parkőr többször jelezte feletteseinek, hogy ki kellene vágni, akik azonban úgy ítélték, hogy a művelet túl sokba került volna, ezért inkább nem foglalkoztak vele. Így aztán amíg a park állt, ott éktelenkedett benne a csupasz fatörzs és az a pár négyzetméteres fekete folt, az értelmetlen gödörásásra emlékeztetve.