Rozsdaforgács

Rozsdaforgács

 

Leomlott a pillér,

Nincsen talap rajta,

Fut a férfi vízért,

Nincsen kalap rajta.

 

Csupaszon áll minden,

Kivetkőzött a föld,

Hol ház volt, már nincsen,

A kőhíd összedőlt.

 

Éles robaj, vad por,

Mi biztos, szerte hullt.

Sok ész süket zajtól,

Tüskés füsttől megfult.

 

Hömpölyög a vízár,

Hatalmas hullámsír,

Tör, rombol, nagy a kár,

Elmossa, mit elbír.

 

Nyögő sebesültek,

Jajgató családok,

Túlpartra kerültek,

Könnyel telt az árok.

 

Hol híd állt, csak szemét,

Vasroncshalmaz mered,

Bomba vette fejét,

Forrásból vér ered.

 

Vörös folyó ömlik,

Tépő kín hullámja,

Hol mocsok őrlődik,

S szerette hullája,

 

Fennakad egy kis kéz,

Apró, görcsös ujjak,

Hídon rúd, sárgaréz,

Fogja, de megfullad.

 

Lány arca feltekint,

Piros szeme üveg,

Még apja után int,

Kínja sérti fület.

 

Az ár elsodorta,

Csöpp kis testét messze,

Nem látják már soha,

Még egy el lett veszve.

 

Félig álló hídról,

Gyászos arccal nézik,

Borzadva vízsírtól,

Botránkozva kérdik;

 

Hogy mégis mit ártott?

Hiszen csak egy gyerek!

S még több, kettévágott,

Élet, test hempereg…

 

Aztán a víz lefolyt,

Habja kéken csillog,

Ezer madár dalolt,

Rejtve a bús titkot.

 

Hangyasereg rajzott,

Szolgálni királynőt,

Csákányt is ragadott,

Mivel a híd ledőlt.

 

Megállni nem lehet,

Hisz abban nincs haszon.

Hangyák félve telet,

Dolgoznak tavaszon.

 

Lám, a híd felépült,

Csupa pompa, díszes!

Végre már elkészült,

Erős lesz és híres.

 

Pillér ott a helyén,

Talap szilárdan áll,

Férfi, kalap fején,

Elragadja az ár…

Szabó Kira