Kisunokám! (dráma válzozat)

KISUNOKÁM!

 

SZEREPLŐK:

Iván

Hajléktalan/Kőszegi tanár úr/Nagypapa

Simon bácsi

Igazgató

Tulajdonosnő

Pincér

Járókelő nő

Eladó

Járókelők, sorbanállók

 

1. jelenet

Iván egyedül.

IVÁN: Azon a nyáron utaztunk el Marokkóba. Koppenhágában is voltam, igen. 2022 nyara. Sajnos még mindig nem csak ezek jutnak eszembe róla, bár az elmúlt években rengeteget erősítettem magamban az “átlagos diákot”. De ha 2022 nyarára gondolok, először az az öregember jut eszembe. Hívhatnám akár nagypapának is – de mivel ő csak egy emlék, amit igyekszem eltompítani, nem hívom sehogy. Én talán inkább átlagos diáknak születtem, csak a körülmények intézték úgy, hogy legyen egy titkom, ami éveken át nyomaszt. Akkor sem, most sem viselkedem máshogy, mint ahogy azt bárki is elvárná tőlem, vagy egy velem egykorútól. De ezt most muszáj felidéznem. Mint már mondottam, 2022 nyara volt, éppen vége volt a tanévnek. Kevés dolgot vártam úgy, mint ezt: mostantól senki se kínoz, senki nem kényszerít semmire, meleg van, és majd megyek Marokkóba. De volt még egy dolog Marokkó előtt, ami rossz érzéssel töltött el, még mielőtt megláttam azt a koldust, azelőtt is: minden nyáron el kell utaznom apa bátyjához, Simon bácsihoz Szolnokra. Őt a szüleim sem igazán kedvelik, csak azért kell ezt az öt éjszakát nála töltenem, mert máskor sosem találkozom vele. Bár szerintem ezek a találkozók inkább ártanak, mint használnak, mert nem csak arról van szó, hogy hat napot unalomban kell eltöltenem, de Simon bácsi stílusa fárasztó is, talán ártalmas is, többször fordult elő, hogy valamilyen monológja után letörve jöttem haza – ezután a szüleimnek ezt a nyarat kivéve mindig sikerült megnyugtatniuk engem. Mégis, miután, az öregember megszólított, szinte vártam, hogy találkozzak vele.

 

2. jelenet

Iván megy a Teréz körúton, a Nyugati pályaudvar előtt.

IVÁN: (a közönséghez) A tanév utolsó napján hazafele tartottam az iskolából, épp a Nyugati előtti kürtőskalácsos bódét szemléltem. Én bármikor szívesen fogyasztok kürtőskalácsot, így akkor is elméláztam rajta, vegyek -e magamnak egyet. Valami azonban elterelte a figyelmemet.

Iván a bódé elé ér, megáll. Mögötte, a pályaudvar lépcsőin egy idős hajléktalan ül, mellette törött üvegek. Észreveszi Ivánt, szeme felragyog. Két kézzel megfogja Iván lábát.

HAJLÉKTALAN: Kisunokám!

Iván hátrafordul, rémülten áll egy helyben.

HAJLÉKTALAN: Kisunokám!

A járókelők közül néhányan megállnak, egy magas, napszemüveges nő rászól a hajléktalanra.

JÁRÓKELŐ NŐ: Hagyja… hagyja őt békén!

A hajléktalan elengedi Ivánt, aki gyorsan továbbmegy. 

 

3. jelenet

Iván egyedül.

IVÁN: Onnantól nem tudtam őt kiverni a fejemből. Az unokájának nevezett… Én csak anyai ágon ismerem a nagyszüleimet – az anyai nagypapámtól örököltem az Iván nevet –,  és sokáig azt gondoltam, ez így is van rendjén. Csak hatévesen fordult meg a fejemben, hogy apának is kell, hogy legyenek szülei, akkor meg miért nem ismerem őket. Azt a választ, hogy meghaltak, talán még el is fogadhattam volna, de a további kérdezősködésre apa idegesen reagált, és kitérő választ adott. Később is próbálkoztam, akkor képbe jött az “eltűnt” szó is. Egy idő után már nem kérdeztem erről, és habár gyanakodtam egy kissé, elfogadtam a dolgot, gondoltam, apát érzékenyen érinti a téma, nem szeretne róla beszélni. Természetes volt hát azon a nyáron is, hogy a szüleim nem adnak nekem választ, pedig akkor semmi nem volt bennem nagyobb a kíváncsiságnál. Ezért örültem, hogy két nap múlva Simon bácsihoz utazom, mert ő bármire hajlandó válaszolni, bár az is igaz, hogy nagyon ritkán értelmes és használható az a válasz. Majd megpróbálok valami hasznosat kicsikarni belőle.

 

4. jelenet

Simon bácsi szobája. Simon bácsi a kanapén ül, Iván előtte áll.

IVÁN: (a közönséghez) Így is történt. Elutaztam Simon bácsihoz, végigmentem Szolnok néhány utcáján, aztán kezdődött a gubbasztás a szobában. Hiába kellett volna feltennem a kérdést a hajléktalanról már az első pillanatban, csak halogattam, halogattam. A nyaranta ismétlődő látogatások nem érték el azt a hatást, hogy Simon bácsival közvetlen viszonyba kerüljek, sokszor a felé irányuló, teljesen szokványos mondatok is erőfeszítést igényeltek a részemről, nemhogy egy ilyen fontos, bizalmas kérdés. Aztán az utolsó ott töltött estémen mégis sikerült kimondanom.

Iván leül a kanapé mellett álló fotelbe.

SIMON BÁCSI: Ó, most azok a régi esték jutnak eszembe, amiket a tengeren töltöttem. Képzeld, Iván, a kapitány azt mondta, a legénység kiemelkedő tagja vagyok!

IVÁN: Hát te voltál tengerész? Eddig nem is tudtam róla.

SIMON BÁCSI: Dehogy voltam!

IVÁN: (keserűen) Gondolhattam volna. Na de… szeretnék valamit kérdezni, amiről még nem mondtál semmit. A Nyugati mellett mentem, mikor egy öreg hajléktalan megállított, és az unokájának nevezett engem. Nem tudod esetleg, hogy van-e ennek valami jelentősége? (a közönségnek) Végre kimondtam!

SIMON BÁCSI: Jaj… azt reméltem, hogy ez nem fog szóba kerülni közöttünk. De most már mindegy…

Iván szeme felcsillan.

SIMON BÁCSI: Régen kezdődött, még akkor, mikor tizenhét éves voltam. Egy rosszindulatú igazgató tehet róla – meg talán az, hogy nagypapa nem adta meg magát egykönnyen. Nagypapa akkor még egy középiskolában dolgozott irodalomtanárként. Persze különleges módszerekkel tanított, különben nem lett volna belőle semmi baj. Azt hiszem, szerették is őt a diákjai. Egyáltalán nem használt tankönyvet, csak minden gyerek kezébe adott egy kötetet, mondván, olvassanak, és ők minden órán olvastak, és mindig egyre közelebb kerültek az irodalomhoz. Ezért hát nem fújták fejből a bemagolandó szövegeket, és az igazgatónak pont ez volt a baja. Egy nap magához hívatta őt az irodájába.

5. jelenet

Egy igazgatói irodát látunk. Az igazgató az asztalnál ül. Benyit az ajtón a hajléktalan, csak épp elegáns öltönyben és kalapban.

IGAZGATÓ: Á, jó hogy itt van, Kőszegi tanár úr!

KŐSZEGI TANÁR ÚR: Jó napot kívánok, igazgató úr.

IGAZGATÓ: Üljön le!

Kőszegi leül.

IGAZGATÓ: Lenne önnel egy kis megbeszélnivalóm. Arról van szó, hogy fülembe jutott, hogyan is zajlottak pontosan az irodalomórák. Nos, nem vagyok teljesen megelégedve.

KŐSZEGI TANÁR ÚR: Ugyan, miért?

IGAZGATÓ: (kicsit dühösebben) Pontosan tudja, miért. Nekem ne játssza itt az értetlent! Ön az órán semmit se csinál, csak a tanulók kezébe ad egy könyvet, és azt mondja nekik, hogy olvassanak. Ön nem hogy nagyon felelőtlen és lusta tanár, de még a gyerekeket is rossz helyzetbe hozza! Hogy fognak így levizsgázni, hogy semmit se tudnak a tananyagról? Kell még valamit magyaráznom?

KŐSZEGI TANÁR ÚR: Khm… Szóval az igazgató úr úgy gondolja, hogy a tananyagról tudni annyit jelent, mint fejből tudni a bemagolandó szövegeket?

Az igazgató összevonja a szemöldökét.

KŐSZEGI TANÁR ÚR: (gúnyosan) “A Hetedik ecloga Radnóti legtragikusabb verseinek egyike, a bori notesz egy darabja, amelyet Radnóti 1944 júliusában írt…”, satöbbi. Ezt jelenti ebben az iskolában a tanulás? Kérem, nekem irodalmat kell tanítanom, hát tényleg irodalmat tanítok! Az irodalmat pedig olvasni kell. Valóban felelősségre von ezért? Azt mondja, én semmit sem csinálok az óráimon? Ha önnek igaza van, és a gyerekek tényleg úgy tudják jól teljesíteni a vizsgákat, hogy betaníttatom a verseket meg a vastagbetűs szövegeket a tankönyvben, ők meg felmondják, mint egy gép, az nem az én hibám, az csakis az iskola hibája, nagyon szomorú, hogy így van. Ön meg még azt hiszi, ért a tanításhoz?… Már elnézést kérek.

IGAZGATÓ: (felemelkedik, halkan) Úgy? (kiabálva) Elnézést mástól kérjen, talán majd utcaseprés közben!

 

6. jelenet

Nagypapa egyedül, már kopott ruhában egy íróasztalnál ül. Az asztalon verseskötetek felpolcolva. Nagypapa beleolvas az egyikbe, majd visszateszi.

NAGYPAPA: Itt ülök hát mostan, összeverve csúnyán,

                    Álmaim, vágyaim szemétdombja csúcsán.

                    Mint nyári körtefa, rogyadoz a lábam, 

                    Szégyenemmel együtt a földön kell háljam.

                    (feláll) Mily erő kívánja, hogy boruljak gyászba, 

                    Ki miatt lettem én a földig alázva?

                    Nem képes a világ annál semmi jobbra, 

                    Hogy az embereket sorban döntse romba?

                    Miért kell itt feküdjek, ily nyomorult árván?

                    Nem sír még a világ saját gyarlóságán?

                    Várjatok csak rám, mert az égbe kiáltok,

                    S akkor hát örökre rátok száll az átok!

                    Várjatok csak rám, mert bosszút fogok állni, 

                    S akkor ti pusztultok!… (halkabban) Nincs időtök várni?

                    Nem hallszik a szavam mennyekbe, egekbe?

                    S meghallani engem a földnek sincs kedve?

                    Már a levegőnek, égnek sem kellek én?

Bejön egy pincér, letesz az asztalra egy sörösüveget, elveszi a könyveket, majd kimegy. Nagypapa sóhajt, majd leül az asztalhoz.

NAGYPAPA: Pihenek hát tovább a világ fenekén.

SIMON BÁCSI HANGJA: Így vesztette hát el az állását nagypapa. Erről a részletről nem tudok sokat. Szegény nagymamád akkor már nem élt, nála se lakhattunk, én csak annyit észleltem, hogy a nővére magához vett bennünket. Nagypapa nem tudott jobb állást szerezni magának, lassan rászokott az alkoholra, és egy idő múlva már csak a kapualjak maradtak neki szállásként. Nagypapa végül mosogató lett egy kis lepukkant bisztróban, Kispesten. A kereset nagyon csekély volt, csak az éhenhalástól mentette meg, de ami azután történt, még nagyobb szörnyűség volt. A bisztró tulajdonosnője egyik nap munka után odahívta magához.

 

7. jelenet

A bisztró belsejét látjuk, a tulajdonosnő a pultra támaszkodik, mellette egy kis hangfalból szól a zene. Nagypapa előjön.

TULAJDONOSNŐ: Hé, maga! Maga, igen! Jöjjön csak ide!

Nagypapa bicegve odamegy.

TULAJDONOSNŐ: Maga ‘sztán jól végzi a munkáját! Meg vagyok elégedve! Meghívhatom magát egy pohár sörre? Na?

NAGYPAPA: Persze, nagyon szépen köszönöm!

A tulajdonosnő megtölt egy poharat sörrel, majd odaadja nagypapának. Nagypapa gyorsan felhajtja.

TULAJDONOSNŐ: Hé, hát maga így szereti a sört?

NAGYPAPA: Igen, igen, kisasszony!

TULAJDONOSNŐ: Aha. (rágyújt) Sz’al arról lenne itt szó… Na, mi lenne, ha most pénz helyett adnék egy tálca sört? Igyon még egyet!

 

8. jelenet

Újra Simon bácsit és Ivánt látjuk.

SIMON BÁCSI: És ez így ment mindennap. Nagypapának tehát már nem volt semmi reménye. Néha koldulásból összekapart egy kis pénzt ennivalóra, vagy rosszabb esetben alkoholra. Figyelhet téged egy ideje, hogy így rád ismert. (felsóhajt)

Iván megrendülten néz maga elé. 

SIMON BÁCSI: Na, szép mese volt, Iván? (felkacag) Menjek írónak? Vagy mit gondolsz, inkább a színészi képességemért kapnék elismerést?

IVÁN: (megdöbbenve felkiált) Szóval… csak kitaláltad az egészet?

SIMON BÁCSI: Hát persze, mi közöm nekem ahhoz, hogy mit beszél egy öreg koldus?

IVÁN: (szomorúan) Ó…

SIMON BÁCSI: (erélyesen) Mi az, talán szomorú vagy? Talán nem tiszteled nagypapa emlékét? Sose került ő az utcára! Vagy talán jobban örülnél, ha egy belvárosi csavargó lenne a nagyapád? Hát nem hiszem el, komolyan mondom…

 

9. jelenet

Iván egyedül.

IVÁN: Valamit még mondani akartam, talán azt, hogy akkor Simon bácsi is nagyon tiszteli nagypapa emlékét, ha ilyen megrendítő történeteket hazudozik össze róla, de mindenesetre örültem, hogy holnap már hazajutok. Simon bácsit végképp megutáltam, és elhatároztam, hogy a jövő évi látogatásom mindenképp el fog maradni. Már nem is reménykedtem benne, hogy mégiscsak a nagypapám az a hajléktalan, nem is szomorkodtam, inkább végtelenül dühös voltam Simon bácsira, hogy nem csak így elfojtja az illúzióimat, de még el is hiteti velem, hogy igaz, aztán közli, hogy csak viccelődött, kigúnyol, és végül leszid, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, milyen jó volna, ha mégiscsak élne a nagypapám. Szünetet tart. De hát egy hét, és indul a repülőnk Rabatba. Igen, a marokkói meg a dániai utazások valóban segítettek nekem, és úgy augusztus felé ismét normális embernek éreztem magam. Igen, körülbelül úgy augusztus huszonharmadikáig. Azt hiszem, már mondtam, hogy mindig szívesen eszem kürtőskalácsot, és azon a napon pont a Nyugati előtti bódénál vettem egy fahéjasat. Minden rendben volt, nem is kellett sokat várni, mert volt készen is, kifizettem, aztán hallottam egy ismerős szót.

 

10. jelenet

Iván a kürtőskalácsos bódénál áll, mögötte hosszú sor.

IVÁN: Jó napot kívánok, egy fahéjasat szeretnék. 

ELADÓ: Átadja a kürtőskalácsot. Már itt is van. 1000 forint lesz.

Iván átad egy kétezrest.

IVÁN: (a közönségnek) Valahonnan a Nyugati tér felől hallottam meg azt az annyira ismerős szót. Átnéztem a túloldalra.

Az eladó nyújtja a visszajárót. Megjelenik két rendőr és a hajléktalan. A rendőrök taszigálják, ráncigálják a hajléktalant, aki időnként hátranéz Ivánra. Iván megdermed.

ELADÓ: Visszajáró!

HAJLÉKTALAN: (kiabálva) Kisunokám! Kisunokám!

Megszólal a zene, a hajléktalan hasraesik. Mellette leülnek a rendőrök. Iván leül, az eladó kezéből kiesik a visszajáró. Eladó, sorbanállók el.