Memoár

De jó lenne újra a kapudon kopogni,
hallani a lépted, veled találkozni.
A ki nem mondott szót végre kimondani,
vagy csendben ülve egymásra mosolyogni.

A kert legszebb részén tábortüzet rakni,
táncoló lángjában életerőt lelni.
Nem futni, félni, az idővel játszani,
tudva mindenkor megállni, csak létezni.

Az estékbe nyúlva hosszan beszélgetni,
suta dolgainkon nagyokat nevetni.
Bízva a holnapban, borral koccintani,
egymás kezét fogva csak előre nézni.

De neked menni kellett, nekünk maradni,
nincs erő, mely ezen tudna változtatni.
Földi vándorutunk ideje bár véges,
érezni egymást mindig lehetséges.

Nincs tér és idő, mi lelket a lélektől
elválaszt, hisz egyek ők az eredettől.
Emberszívünk reméli, hogy hazaértél,
s lélekcsaládodnál otthonra leltél.

Felöltötted már a legszebb csillagruhád,
Teremtő Atyánk, Anyánk vigyáz reád.
Az égi házad ablakát, ha kitárod,
meleg fényként küldöd felénk a mosolyod.

S ott vagy a szélben, a könnyünk törölve,
a pajkos szellővel arcunkat érintve.
Az eső cseppjében, új erőket adva,
A sebzett szívünk gyógyítón vigasztalva.

A nap sugarában szelíden ölelve,
A hold ezüstjében védelmet ígérve.
Hírt adva nekünk a madarak énekével,
Gyönyörű pillangó égi üzenetével.

Bár a szív fáj, mert az mégiscsak emberi,
lelkünk tudja, léted ma is valódi.
Nem szűntél meg létezni csak ruhát váltottál,
a földi utad végén hazaindultál.

Telnek az évek, és peregnek a percek,
e síkon a pillanataink letelnek.
Véget ér a lehetőség, indulnunk kell,
az égi kapuban vársz ránk szeretettel.