A keresztapa

A teremben néma feszült csend uralkodott. Csend, ami sokszorosára felerősödve ott dobolt fülünkben. Feszengve ültünk helyünkön, fülünket hegyezve vártunk a megoldandó matematikai feladványra. Tudtuk, hogy ezt nem kerülhetjük el, szerettünk volna minél előbb túl lenni rajta.

Bertók Tivadar, az V./C osztály matematika tanára a többi tanártól eltérően az órát nem a katedrán, asztalánál ülve tartotta, hanem közöttünk tartózkodva, bennünket irányítva és szemmel tartva. Az általa alkalmazott módszer miatt senki sem lehetett biztonságban. Bárki, bármely pillanatban számíthatott rá, hogy felelésre felszólítják. A tanár úr magyarázat közben is energikus léptekkel az osztálytermet járta. Ez alól a számonkérés sem volt kivétel, a feleleteket is így hallgatta meg, fél szemmel az osztályt ellenőrizve, másik szemét a felelőre vetve. Ezt csupán akkor szakította meg, ha a fekete táblára írt.

A tanár úr ezúttal is szokásához híven a padsorok között az osztálytermet járja. Fejében már ott a kész feladat, melyet pillanatokon belül ismertetni fog velünk, és melynek megoldása ránk vár.

A várakozás rövid ideje alatt még mindenki bizakodik. Most még minden megtörténhet. Akár könnyen megoldható feladatot is kaphatunk. Ugyanakkor a kétség is jelen volt. Összeszorított fogakkal lestük a tanár úr száját mikor szólal meg.

A következő pillanatban hangja szakította meg a feszült csendet:

 

— Figyelem! A megoldandó feladat így hangzik: nyolc szorozva, zárójel, négy plusz kettő, zárójel bezárva, mínusz tíz osztva kettővel. Elvégezve a számítást, mennyi lesz a végeredmény? Két percetek van a megoldásra fejezte be mondandóját a tanár úr.

A kérdés elhangzása után megnyugodtam. Ez nem jelent problémát számomra.  Mielőtt hozzáfogtam volna a számoláshoz kíváncsian körülnéztem. Velem egy sorban többen elégedett kifejezéssel már végezték a számítást. Távolabb az ikrek, a két Babolcsi elfehéredett arccal ült. Kercsényi a jobboldali padsorban túlságosan is nyugodt maradt. Ez gyanús volt számomra. A kis Dorai arcát két kezébe temette, és csak ezt motyogta hozzá:

 

— Nem hiszem el! Nem hiszem el…

 

Az osztályelső Szabó most is, mint mindig, szintén nyugodt maradt.

Ezt követően én is hozzáláttam a számoláshoz:

Nos, lássuk csak, a zárójeles művelet eredménye hat. Ezt szorzom nyolccal, az negyvennyolc. Most ebből elveszünk tízet, az harmincnyolc. Ezt osztom kettővel, az tizenkilenc.  Az eredmény tehát tizenkilenc, és még le sem telt a két perc.

Körülnéztem, vajon a többiek, hogy boldogulnak. Az arckifejezések alapján igen vegyes képet kaptam. Tovább szemlélődni nem is maradt időm, mert a tanár úr erős hangja ismét felcsattant:

— Állj! Befejezni, az idő lejárt! Tollat letenni, kezeket a padról felemelni!

E szavakat a számonkérés követte. A tanár úr, mint valami örökmozgó tovább rótta megszokott útját a padsorok közt, és eközben azt méregette, melyikünket szólítsa fel.

Ha azt mondtam, hogy a feladat megismerése milyen feszült várakozás közepette telt el, akkor nem is mondtam sokat, mert a valódi feszült várakozás igazán csak most, a számonkérés előtti percek során volt érezhető.

Egyesek kaméleonná válva próbáltak beleolvadni a pad támlájába. Szerettek volna eltűnni, láthatatlanná válni. Eközben a tanár úr körbe-körbe járt a padok között, tekintetével a megfelelő jelöltet kereste, akit majd beszámoltathat. A visszafojtott csendben egyedül cipője kopogása szakította meg a síri csendet. Hirtelen Kercsényi előtt megállt.

Kercsényi, a szerencsétlen áldozat megmerevedett, hitetlenkedve nézett maga köré. Abban bízott, hogy valami tévedés történt. Amikor kiderült, hogy erről szó sincs, arca egyszeriben elkomorodott, és a keresztfán szenvedő Krisztus elgyötört vonásait öltötte magára.

Amikor megszólalt, halk alázatos hangon próbált valami mentséget felhozni, ami magyarázatul szolgált volna hibás számítására, de összezavarodott és leállt. A tanár úr dörgedelmes hangon alaposan leszidta, elfogadhatatlan teljesítménye miatt, és szorgalmasabb munkára szólította fel. Az elmarasztalást követően helyére bocsátotta. 

 

A számonkérés ezzel az első felelettel nem ért véget. Sor került még további két tanulótársam beszámoltatására, de ők is elvéreztek az ellenőrzés során. Végül ők is megszégyenülve ballagtak a helyükre.

Amikor negyedikként az egyik Babolcsi testvér is csúfosan megbukott, a tanár úr elvörösödve, magából kikelve, egy, az egész osztályt elmarasztaló kiadós fejmosást intézett hozzánk. Egyébként, ő alapjában türelmes volt, de volt nála egy pont, melynek átlépése után magatartása kiszámíthatatlanná vált. E szélsőséges megnyilvánulásait előre meglátni és megérteni csak az tudta, aki alaposan ismerte őt. Mi ötödikesek naponta találkoztunk vele az órákon, így volt alkalmunk megismerni őt erről az oldaláról is.

Milyen ember is volt Bertók Tivadar tanár úr? Külsejét tekintve egy erős testalkatú, vöröshajú, ötven év körüli, ereje teljében lévő férfi képét mutatta. Belső tulajdonságait illetően határozott, erős személyiségű, szigorú, tekintélyt parancsoló embernek ismertük meg. Tanári hívatását szerette. Sokévi tanítás után sem égett ki még belőle a tűz, és annak vágya, hogy még a nehezebb fejű tanulók fejébe is beplántálja a szükséges matematikai ismereteket.

Szigorú, de nem igazságtalan tanár volt. Mivel a tanításba lénye teljes egészét beleadta, elvárta tanulóitól, hogy ezt tisztelve ők is hasonló magatartást mutassanak az általa oktatott tantárgy, a matematika iránt. Fő hibája is ebből a mondhatni túlzott elvárásból következett. Nemtörődömség, lustaság esetén hajlamos volt szélsőséges, olykor még elítélhető tettekre is elragadtatni magát. Akiket tanított igencsak tartottak tőle, az általa alkalmazott tanítási módszerekről pedig legendák keringtek. Így, mi ötödikesek is, mint tanítványai abban a helyzetben voltunk, hogy különösen közelről és jól megismerhettük őt, és ezeket a módszereket.

Az ötödik osztály nekünk tanulóknak nagy váltást jelentett. Ez már felső tagozatnak számított, vízválasztó az alsó, és a felső között. Az ezt megelőző tanévben mindössze egyetlen tanító bácsi vagy tanító néni oktatott minden tantárgyat. Az idei évben minden tantárgyat más és más tanár tanított. A tananyag mennyisége növekedett, tartalmában nehezebben érthető és megtanulható anyagokat jelentett. A tantárgyak közül már korábban is sokunknál a matematika okozta a legtöbb problémát. Ötödikben ez még inkább igaz lett. Kíváncsian, egyben aggódva vártuk ki lesz a matematika tanárunk. Amikor megtudtuk, hogy ez a valaki Bertók tanár úr lesz, a hír hallatán nem repestünk az örömtől.

 

A tanár úr a mostani sikertelen beszámoltatás után is azt érezte, hogy az osztály tanulói átlépték türelmének azt a bizonyos megengedett határvonalát. A rossz feleletek után az egyébként is vörös feje még vörösebbé vált. Az osztállyal szemben kiállt a katedra elé, és érces, parancsoló hangon szólt hozzánk:

— Figyelem! Fafejű, haszontalan, semmirekellő banda! Mindenki jöjjön ki ide a katedra elé! Felelés következik!

Mi, tanulók megszeppenve dobogó szívvel sorakoztunk fel a katedra előtt. Egyikünk másikunk félelmében remegő szájjal próbált elbújni, láthatatlannak maradni a többiek takarásában. Ezúttal ennek a magatartásnak nem volt semmi értelme, hogy miért nem, az hamar kiderült. A tanár úr megvárta míg mindenki már ott állt előtte, ekkor ismét megszólalt:

 

— Jól figyeljetek! A felelés egyszerű lesz. Egyetlen kérdésre kell megadni a helyes szöveges választ. Jó hangosan, hogy mindenki hallja, ismertette a kérdést, majd ehhez kiegészítő utasítást is hozzáfűzött:

 

— Még egyszer figyelem! Előszőr mindenki fejben felkészül a válaszra! Fontos, hogy egyéni munkát végezzetek! Egymásnak tilos segíteni! Akit rajtakapok, az rögtön megkapja az egyesét, és helyre mehet. Ha kész a válasz, sorban egyesével ide jöttök hozzám, majd a fülembe súgjátok azt. Tőlem balra és jobbra kialakításra kerül egy-egy sor. Az egyikben állnak majd a helyes választ adók, a másikban a helytelen, rossz válaszolók. Aki lefelelt, annak én mondom meg, hogy melyik sorba álljon be. Természetesen előre nem fogom közölni melyik sor lesz majd a helyes, és melyik a helytelen válaszolók sora. Ennyit a magyarázatból! Három perc múlva várom az első tanulót a válasszal! Most pedig munkára fel, az órát elindítottam!

 

Az egész valamiféle érdekes, izgalmas játéknak is tűnhetett volna, ha nem tudjuk, hogy számunkra ez sokkal inkább komoly tétet jelentő, vérre menő küzdelmet takar.

 

Szavai nyomán mindenki elkezdett lázasan gondolkodni a válaszon. A termet zümmögésszerű zaj töltötte be, ahogy félhangosan gyakoroltuk a válaszadást. Az engedélyezett idő hamar letelt. A tanár úr kézzel jelezte, hogy vége a munkának, és meg is szólalt:

 

— Letelt az idő, elsőként Szabót várom felelésre, bár talán őt nem is kellene lefeleltetnem — morfondírozott félhangosan, majd folytatta — András, Szabó, mégis gyere, és súgd a fülembe válaszod!

 

Szabó András, a mindenki által irigyelt, kitűnő tanuló határozott léptekkel vonult ki a tanár úrhoz. Arcára volt írva, hogy ismeri a jó választ, ennek tudatában tette meg elfojtott sóhajok közepette a néhány métert. A tanár úr természetesen válaszát nem minősítette, de egyik sorba sem állította be, hanem a helyére küldte.

Mi csodálkozva tapasztaltuk mi történik. Nem tudtuk az okát, de később rájöttünk. A tanár úr így kerülte el, hogy megtudjuk melyik sorba fognak kerülni a helyes választ leadók. Ezzel a megoldással úgymond izgalmasabbá vált a verseny.

Szabó mindig is más kategóriát képviselt, mint mi egyszerű halandók. Utána következett a mi sorainkból az első felelő Rápolti. Minden tekintet rá irányult. Arcán határozott kifejezéssel súgta a tanár úr fülébe a választ. Az utasítás szerint esőként állt be a jobb oldali sorba.

Másodikként Kercsényi akart megindulni, de a tanár úr megállította:

 

— Te, fiacskám várj csak! Igaz, elfelejtettem mondani. Az a négy ember, aki az óra elején úgymond lefelelt, kimarad ebből a feleltetésből. Kercsényi fiam, és ti hárman, mehettek a helyetekre!

 

Következőként magamra vállaltam, hogy én járulok a tanár úr elé. Válaszomban nem voltam biztos, de legalább volt mit mondanom, jobban mondva súgnom a tanári fülbe. Válaszom után, azt az utasítást kaptam, hogy a baloldali sorba álljak be.

Ekkor már elindult a találgatás melyik a jó feleletet adók sora, de a találgatásokon túl semmi biztos válasz nem hangzott el.

A folytatásban az előzőekhez hasonlóan rendben mindenki leadta válaszát.    A végén a jobboldali sorban jóval kevesebben álltak, mint a másikban. Ebből aztán arra következtetett a társaság nagyobb fele, hogy a jobb oldalon a jó választ adók kerültek besorolásra, és a bal oldalon vannak a rossz választ megjelölők.

Utolsóként a kis Dobai is lefelelt. Ekkor már mindenki várta a tanár úr értékelését, de ő nem nagyon sietett megadni a választ. Talán így kívánt előzetes elégtételt venni, amiért nem vettük a kellő fáradságot, és nem fordítottunk kellő időt arra, hogy jobban megtanultuk volna az új anyagrészt.

Ráadásul a helyes válasz közlése előtt még átment a szomszédos szobába, majd kis idő múlva kezében egy fából készült hosszúkás tárggyal tért vissza. Ez a tárgy egy méterrúd volt, az oldalán centiméter beosztással, és az oktatásban szemléltetésre használták. Először csak némán fogta kezében a rudat hatásos szünetet tartva a rászegeződő kíváncsi szemek kereszttüzében, majd megszólalt:

— Figyelem! Jól nyissa ki mindenki a szemét! Szeretném bemutatni nektek Keresztapát — harsogta a terem falai közt, és egy mozdulattal, hogy mindenki jól láthassa a magasba emelte a méterrudat.

 

Mi tanulók, legszívesebben nevetéssel reagáltunk volna erre a bemutatásra, de a várakozás izgalmában, és félelmünkben mégsem tettük ezt. Ugyanakkor vártuk a folytatást, mert még nem volt világos a helyzet, nem értettük miért nevezte a tanár úr ezt a rudat Keresztapának, és vajon lesz-e még valamilyen szerepe majd a továbbiakban. No, erre nem is kellett olyan sokat várni, és néhányunkat a szó bizonyos értelmében valóban Keresztapa “keresztelt meg.”

Végül azért annyira nem volt kegyetlen a tanár úr velünk szemben, nem akarta tovább csigázni kíváncsiságunkat, és nyilatkozott az eredményekről:

 

— Nos, báránykáim, a helyes választ a jobb oldali sorban állók adták meg.

A bejelentés végül is nem volt nagyon meglepő. Jórészt sejtettük az eredményt, hogy ide a jó megfejtést adók kerültek besorolásra.

 

—Ti, itt a jobb oldali sorban visszamehettek a helyetekre! Veletek meg vagyok elégedve, csak így tovább! — fejezte a tanár úr mondandója második felét.

Miután arcukon elégedett mosollyal immár megnyugodva az itt álló tíz társam visszament a helyére, tudható volt, hogy a bal oldali sorban állók, köztük saját magam, rossz választ adtunk meg.

 

Ezután következtünk mi, a baloldali sorban állók:

— Nos, sok mihaszna! Mákvirágok, lusták lustái, nem vagyok elragadtatva tőletek, akik nem készülnek az új anyagból, és így nem is tudják a helyes választ! A jó választ nem mondom meg nektek, azt megtaláljátok a könyv 37. oldalán. Jól jegyezzétek meg: Aki elmulasztja, nem teljesíti a kötelességét, annak számolnia kell a következményekkel. Az ilyen ember büntetést érdemel, a tiétek az lesz, hogy ezt a matematikai szabályt tízszer lemásoljátok — itt kis szünetet tartott, majd folytatta —, és holnap az óra elején bemutatjátok nekem! Ezzel azonban még nincs vége a büntetésnek…

Miközben mi feszülten vártunk arra, hogy a tanár úr ismertesse mi lesz a további büntetésünk, hirtelen a kis Dobai előlépett a sorból és megkérdezte :

 

—Tanár úr kérem, az mit is jelent pontosan, hogy “közelebbi kapcsolatba” lépni a Keresztapával?

Erre még mi, baloldali sorban állók is nevetésben törtünk ki a többi társunkkal együtt, pedig igen szorult helyzetben voltunk, büntetésünkre vártunk. Még maga a tanár úr is majdnem elmosolyogta magát, de erőt vett magán, hiszen a fejmosást még nem fejezte be:

 

— Dobai fiam, de türelmetlen vagy! Várj egy picit, rögtön sor kerül arra is, és tovább folytatta megkezdett szónoklatát, szóval a szabály lemásolásával nincs minden elintézve, további büntetésre is számíthattok! Ám lássátok, milyen kegyes vagyok veletek szemben, választhattok két lehetőség közül.: vagy beírok egy egyes osztályzatot a naplóba, vagy nem lesz egyes, de helyette, és itt jön a képbe a Keresztapa, egy suhintás kaptok a feneketekre Keresztapa segítségével. A döntés a ti kezetekben van.

 

Szavain mindenki elgondolkodott néhány pillanatra, majd miután meghozta a döntését, mindenki egyenként közölte ezt a tanár úrral. Én, a magam részéről gondolkodás nélkül a Keresztapa által adandó fenekest választottam. Rajtam kívül még heten velem azonos döntésre jutottak. Csupán négyen voksoltak arra, hogy kapjanak egyes osztályzatot a naplóba.

Ők négyen döntésük ismertetése után szintén helyükre mehettek.

 

Ezután a katedra előtt már csupán mi maradtunk, azok, akiket Keresztapa rövidesen keresztfiúvá avat. Álltunk, és vártuk a büntetés végrehajtására. Nos, az nem is késlekedett. A katedra előtt volt a kijelölt helyszín. A tanár úr kezében a Keresztapával ott várta az első delikvensét. Amikor az előállt a helyszínen elhangzott a parancs:

 

— Lehajolni, bokafogás! — majd ezt követően Keresztapa bemutatkozott szegény bűnösnek, sajátos módon megkeresztelve annak ágaskodó hátsó felét.

Ezúttal azonban a keresztelési ceremónia nem szentelvízzel, hanem egy méterrúddal történt. Az első bűnöst követően, mi többiek is, sorban egyesével járultunk tanárunk elé, aki most az ítéletvégrehajtó szerepkörében buzgólkodott. Miután teljesítette feladatát, tettre készen várta a soron következő áldozatot.

Én is hamarosan sorra kerültem. A “lehajolni, bokafogás” parancs elhangzása után fenekemen egy inkább csípős, mint fájdalmas ütést éreztem, és ezzel máris készen voltunk. Az ütés helye még meglehetősen hosszú ideig sajgott, de sebaj, a lényeg az volt, hogy a naplóban semmiféle rossz jegy továbbra sem csúfította el az összképet.

Illő szólni arról, hogy természetesen rajtam kívül akadt néhány bátor társam, akik szintén hang nélkül viselték el Keresztapa bemutatkozását.

…

Amennyiben valakitől azt hallanám kritikaként említeni, hogy ez a történet puszta kitaláció, hiszen manapság az iskolában a testi fenyítés tilos, felhívom a figyelmét, hogy ez esetben egy múltbeli, pontosabban 1959-ben játszódó történetről van itt szó. Ez idő tájt a “pedagógiai” módszerek között a testi fenyítés úgymint pofon, tenyeres, körmös, fenekes stb. sajnos nem csupán megengedett, de gyakran alkalmazott eszközei közé tartoztak az akkori tanároknak. A mondás, hogy “Egy pofon még nem ártott meg senkinek” ekkor még virágkorát érte.

 

Rosszabb volt az akkori világ, mint a mostani kérdésre vajon egyértelmű-e a válasz, vagy csak az első pillanatban tűnik annak? Nem könnyű megválaszolni a kérdést.

 

Legvégül e történet kapcsán, az emberi emlékezetet illetően, meg kell említenem azt a talányos tényt, hogy a történet minden kis részletét hosszú évek távlatából visszatekintve is tisztán fel tudom idézni. A szó szoros értelmében tisztán látom, ahogy Keresztapa lesújt a gyerekek hátsó felére, és az ütés nyomán a nadrág szövetéből az ablakokon besütő nap fényében szabályos kis porfelhő száll fel.

Ezzel szemben a lényegre, nevezetesen, hogy mi volt az a bizonyos matematikai szabály, melyet, mint választ a tanár úr fülébe kellett súgni, erre nem tudok visszaemlékezni. Ugye milyen fura jószág az emlékezet?

 

Vajon, ha Bertók tanár úr ma is élne, ezt a hiányosságomat felróná nekem? Tán újra elővenné Keresztapát? Bevallom, én nem tudnék egyértelmű választ adni e kérdésekre.

 

És te, Kedves Olvasóm, te mit válaszolnál?