Egy izzasztó vasárnap

Aznap, vasárnap, ahogy illik egy igazi forró nyári nap volt. A nap délben már valósággal tüzelt. A hőmérő higanyszála 40 fok közelében járt, a levegő remegett a forróságtól. Aki tehette vagy hűvös helyre húzódott be, vagy vízpart mentén keresett hűsölést. A fővárosi strandfürdők is teljes üzemmel, ahogy Dezső mondaná “full”-on működtek. Előző nap még ő is arra készült, hogy ezt a vasárnapot a Balaton partján fogja eltölteni. Nyáron, ha meleg volt, bevett szokása volt, hogy vonattal leutazott Almádiba, és csak este tért haza. Szerette az almádi strandot, mert csupán néhány méterre volt a vasútállomástól, azt a kis távot is, ami elválasztotta őket egymástól egy szép zöld üde park szélén vezető ösvényen gyalog kellett megtenni. 

Aztán az egészből nem lett semmi. Reggel későn ébredt fel. Már ekkor fáradtnak érezte magát, és nem volt se kedve, se ereje ahhoz, hogy gyorsan összekapja magát. Így, maradt otthon Budapesten, és mint utóbb kiderült milyen szerencsére. 

A délelőtt hátralévő részében még csak elbíbelődött az árnyas szoba kínálta hűvösben, de ahogy egyre melegebb lett, már sehogy sem élvezte az otthon töltött időt. Morfondírozott magában hová szökhetne meg a hőség elől? Tudta, hogy a strandok már telve vannak, de talán ott mégis jobban elviselhető lenne a forróság. Arra gondolt, ha mégis úgy határozna, hogy felkerekedne és elindulna valamelyik strand felé, mire kiérne akkortájt már jócskán ebédidő lenne. Neki meg semmi kedve nem lenne ekkor a büfé pultja előtt hosszan tekergő sorban másokkal együtt várakozni egy kis papírtálcán elférő drága egytálételre. Így aztán jobb híján maradt otthon a szobában. A polcról levette a könyvet, melynek olvasását előző nap félbehagyta, és most újrakezdte azt. Egy idő után érezte, hogy éhes, ideje lenne valamit enni. Ránézett az órájára. Ekkor vette észre milyen késő van. Háromnegyed négyet mutatott az óra mutatója. A hűtőben talált előző napról megmaradt paprikás csirkét. Felmelegítette, és megette. Utána felbontott egy üveg a hűtőből kivett jó hideg sört, töltött belőle magának egy pohárral, és jóízűen egyhajtásra el is fogyasztotta. Egy szusszanásnyi szünetet tartva töltött még egy újabb pohárral. Ezúttal a pohár tartalmát már lassan, kortyonként ízlelgetve küldte le torkán, és ehhez hangos nyelv csettintéssel fejezte ki elégedettségét. 

Kis idő elteltével érezte, hogy elfogja az álmosság, Bement a hálószobába, leheveredett az ágyra csak úgy takaró nélkül. Néhány perc múltán anélkül, hogy észlelte volna, szeme lecsukódott, és elnyomta az álom. 

Hosszan és mélyen aludt. Amikor felébredt, már öt óra is elmúlt.  

Az áldóját, jól átaludtam ezt az értékes délutánt. Végre itt a szabadidő, én meg alvásra pocsékolom el, pedig mennyi minden hasznos dolgot csinálhattam volna — gondolta, miközben szemét dörzsölgette. Lassan feltápászkodott, lelépett az ágyról, kiment a szabadba. Kint már valamelyest enyhült a hőség, de még mindig jócskán érezhető volt a meleg. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és elhatározta, hogy tesz egy kis sétát, mivel még aznap nem is volt kint szabad levegőn. Már fordult is volna kifelé, amikor az utolsó pillanatban megtorpant, gondolkodott, majd visszafordult. Megkereste a telefonját, zsebre vágta, és újra elindult kifelé, hogy megkezdje az eltervezett sétát. Örült, hogy nem felejtette magához venni a telefont:  

Sohasem lehet tudni. Lehet, hogy most fognak hívni, még bajban lettem volna, ha nem tudok reagálni a hívásra —. gondolta magában. Köteles volt zsebtelefonját midig magánál tartani, mert bármikor szükség lehetett rá, fontos volt, hogy az illetékes személyek el tudják őt érni. 

Dezső ugyanis tolmács volt, a Honvédelmi Minisztérium alkalmazottjaként fő állásban látta el, a francia nyelven felmerülő, elsősorban tolmácsolási, másodsorban fordítási feladatokat. Bármikor, akár éjjel is hívhatták. Ilyen esetben neki menni kellett. Bizonyos esetekben számára a lehetséges tartózkodási körzet, még szigorúbb esetben maga a tartózkodási hely is meg volt határozva. 

Dezső szerencsés embernek mondhatta magát. Jó időben adta be pályázatát, amikor kedvezőek voltak a lehetőségek.1992-ben, a rendszerváltás után a Magyar Honvédség immár arccal a nyugat felé szlogennel, új politikát folytatva a nyitás éveit élte. Már gőzerővel folyt a NATO-hoz való csatlakozás előkészítése. Egyszeriben szükség lett nyugati nyelveket beszélő tolmácsokra, fordítókra. Állásokat hirdettek meg, és nem követeltek tolmács vizsgát a tolmács állások betöltéséhez. A felvételek során azt a filozófiát követték, hogy a gyakorlat során úgyis kiderül, hogy a jelentkező alkalmas-e, az állás betöltésére. Abban is szerencséje volt, hogy a kiírásban olyan feltételeket követeltek meg, melyeknek ő tökéletesen megfelelt. 

Felvették őt különösebb próbatétel, vizsga nélkül. Öröme határtalan volt. Ekkoriban már a francia nyelv megszállottjaként, olyan állást keresett, ahol ezt a nyelvet aktívan tudná használni. A franciát esti tanfolyamokon sajátította el, igaz megszerezte a felsőfokú nyelvvizsga bizonyítványt, de önmagában egy állás betöltéséhez ez másutt kevés lett volna. 

A kezdeti időszakban számára a legfontosabb feladat a szaknyelv elsajátítása volt. Ehhez tankönyv, vagy más írott anyag nem állt rendelkezésére. Rá volt bízva, hogy ezt hogyan, és minek a segítségével oldja meg. A lényeg az volt, ha feladat adódik, képes legyen arra, hogy azt jól, szakszerűen tudja teljesíteni. 

Nehéz, kínkeserves hónapok vártak rá, melyet előre ismerve lehetséges, hogy visszariadt volna az állás megpályázásától. Minimális szaknyelvi tudással kellett megkezdenie a munkát. Nem volt könnyű, de boldogult. Miközben tolmácsolt egyidejűleg tanult is. Minden új kifejezést, nyelvi fordulatot megjegyzett, leírt. Végezte a munkát, és eközben ezzel egyidejűleg bővítette szótárát, valamint elsajátította azokat a technikai fogásokat, melyeket előtte nem tanult sehol. Lépésről lépésre így tanulta a mesterséget. 

A feladat előtt jó esetben egy-két nappal megkapta a fontos információkat, azaz, hogy milyen témában, hol, mikor, kinek kell majd tolmácsolni. Ez esetben elegendő idő állt rendelkezésre, hogy fel tudjon készülni.  

Előfordult az is, hogy csak aznap, néhány órával az esemény előtt hívták őt. Ekkor bizony a részletek ismeretének hiánya miatt nagy volt az eshetőség a félrefordítások elkövetésére. De volt még ennél is rosszabb eset, amikor már megkezdett, éppen folyó tolmácsolás közepette kellett beugrania. Erre akkor került sor, ha a tolmácsot valamilyen egészségügyi probléma, vagy pedig túl gyenge minőségű munka miatt kellett leváltani. Az ilyen, beugrásszerű esetekre a tolmácsok, akár egy rémálomra úgy tekintettek. Nem egy esetben a beugró tolmács bukását okozták az ilyen típusú feladatok. Ugyanis bekerülni egy olyan helyzetbe, melynek már előzményei vannak, tények, információk hangzanak el, de ha ezeket csupán a beszélő felek és az éppen eközben dolgozó tolmács ismeri, magában hordozza a beugró tolmács számára az esetleges kudarc lehetőségét. Az információ hiány súlyos bakik, félrefordítások forrása lehet.  

Dezső tehát e délután kisétált a Dunapartra. Ahogy oldalra, a folyóra pillantott, tekintete egy csoport kajakosra esett. Irigykedve nézte a folyón csónakjukkal az apró hullámok hátán sikló néger barnára sült evezősöket. Megállt, majd gondolt egyet, és leereszkedett a meredek parton az alsó partra a hullámok közvetlen közelébe. Itt először állva nézett körül, majd leült egy nagyobb kőre, és így folytatta a szemlélődést. A kajakosok már eltávolodtak, a víztükör ismét kisimult. Csend borult a tájra. Most vadkacsák vonulása zavarta meg a csendet, de néhány pillanat múlva ismét a némaság vette át uralmát. Dezső szemét mereven előre szegezve, csak figyelte, megbabonázva mereven bámulta a messzi távolban egymásba mosódó vizet és kék eget. 

Az átható csendben hirtelen éles rikoltáshoz hasonló zavaró berregés csattant fel. A telefonja szólalt meg. Az éles hang, mint valami segélykiáltás úgy szakította meg az idilli természetes némaságot. 

Dezsőnek szinte nehezére esett visszatérni réveteg állapotából a technika parancsolta jelen kényszerűségébe. Felvette a készüléket, és kissé bánatos hangon szólt bele: 

  – Halló, tessék, Kiss Dezső.  

 – Halló, itt Gróf ezredes – csattant fel egy érces hang, a telefonban majd így folytatta –, ide figyeljen Dezső! Sürgős feladatot kell teljesítenie! Hol van most? 

   – Üdvözlöm Ezredes Úr, a Dunaparton vagyok jelenleg, a lakásomtól tíz percnyi távolságra. Parancsoljon velem! – hangzott válasza. 

   – Jól van. Figyeljen! Azonnal be kell ugrania tolmácsolni. A helyettes államtitkár úr búcsúvacsorát ad a Gellért hegy oldalában található Szép Juhászné vendéglőben egy francia delegáció tiszteletére. A probléma az, hogy elfelejtettek tolmácsot kérni. A vacsora megkezdődött, és most kézzel-lábbal, angolul, németül próbálnak beszélgetni, de nem megy, és roppant kínos a dolog! Küldök magáért egy kocsit. Hol is lakik? 

   – Harmadik kerület, Drótos utca 9. családi ház, kapunál csengő. 

  – Rendben. Azt mondta, hogy tíz perc kell vissza az otthonáig, most hat óra van. Öltözéshez kap még további tizenöt percet. Összesen huszonöt perc múlva, azaz hat huszonötkor a kocsi a ház előtt várja! Nagyon siessen, kényes az ügy! 

Dezső egyszeriben kezdte úgy érezni magát, mint a dél körüli hőségben, hirtelen ugyanolyan melege lett. 

    – Nesze neked, már csak ez hiányzott! – gondolta aggodalommal magában. 

Amilyen gyorsan csak tudott rohant vissza haza, az otthonához.  

   – Tizenöt perc… Tizenöt perc…– útközben minduntalan ezek a szavak dobogtak, zúgtak fülében. – Istenem, mire elég ez az idő? Felöltözni muszáj, de mosakodásra már nem lesz időm, és borostás is az arcom. Mit tegyek? – cikáztak fejében kétségbeesésében a gondolatok. 

Miután hazaért, feltépte az ajtót, és egyenest a fürdőszobába rontott be. Gyors mozdulatokkal letépte magáról a ruháját. Aláállt a zuhanyrózsa alá, megnyitotta a csapot, a meleg víz érkezését meg sem várva máris mosta testét. Az ultrarövid ideig tartó zuhanyt, ha lehet egy még gyorsabb törölközés követte, majd a ruhásszekrényből kivett egy fehér inget, ami egy szempillantás után már rajta is volt. Ezt követően előkapta szürke öltönyét két gyors mozdulattal belebújt a nadrágba, majd magára kapta az öltöny zakóját. Öltözés közben óráján ellenőrizte a hátralévő időt. Eddig jól teljesített, még volt öt perce. Ez elegendő volt arra, hogy megborotválkozzon, bár ilyen rövid idő alatt előtte ez ilyen gyorsan sohasem sikerült neki. Most, kivételes helyzetben, ez is ment. Gyorsan még az előkapott cipőket is felrántotta a lábára. Készen lett az öltözéssel, és ezt maga sem akarta elhinni. Gyorsan kinézett az ablakon. A kocsi eben a pillanatban állt meg a ház előtt. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, és gyors ütemben kilépett a bejárati ajtón. Néhány lépéssel elérte az utcai bejárati kaput, és egy pillanat múlva már kint az utcán, a parkoló kocsi előtt állt. Bepattant a kocsi szélesre nyitott ajtaján, és máris szirénázás közepette hasítottak az étterem, azaz a Gellért hegy irányába.  

Ezalatt a protokollos tiszt már az étterem előtt, az ajtóban állva, szemét az útra meresztve, türelmetlenül várta őket, miközben idegesen számolta a múló perceket. 

Végre megérkeztek. Dezső kipattant a kocsiból. Egy fejbólintással üdvözölték egymást, majd a tiszt intett neki, hogy kövesse. Dezső még kettőt sem lélegezhetett, máris a fő díszvendég asztala előtt állt. Kerítettek számára a díszvendég és a helyettes álamtitkár, mint fogadó fél között egy széket. Mielőtt itt helyet foglalt volna, ezt megelőzte egy, a feleknek szóló gyors bemutatkozás, de a következő percben már az államtitkár felé fordulva, annak szavait hallgatta, hogy fordíthassa mondandóját francia partnere számára. 

Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy a francia vendég a francia Védelmi Minisztérium milyen szervezeti egységétől jött. Ugyanígy azt sem ismerte, hogy milyen témában tette látogatását Magyarországon. Menet közben aztán kiderült, hogy az ezredes a Védelmi Minisztériumon belül működő, a második világháború során a németek ellen harcoló Francia Ellenálók és Németországba Deportáltak Baráti Szervezetének vezetőjeként járt nálunk a Honvédelmi Minisztériumban. 

Már a második fordítandó mondatban előfordult egy szó, vagy talán egy kifejezés, amit Dezső sehogyan sem tudott értelmezni. Ez a bizonyos szó így hangzott: „DASÓ”. Az idézett szó valahogy felborította az egész mondat jelentését. Hiába próbált a mondat többi szavára támaszkodni, az nem ált össze értelmes egésszé. Lázas gondolatok kavarogtak fejében. Hirtelen elhatározással a kérdéses szót egyáltalán figyelembe sem véve önkényesen kreált egy mondatot, de érezte, hogy veszélyes vizekre tévedt. 

   – Mi lesz akkor, ha ez a szó az elkövetkező mondatokban is el fog hangzani? — tette fel magának a kérdést, és közben egyre idegesebb lett. – Légy optimista! Nem szabad, hogy még egyszer előforduljon ez az átkozott szó! Nem lehetek ilyen szerencsétlen! — nyugtatgatta magát, de közben arca az izgalomtól már kipirult, és ezzel egyidőben érezte, hogy hátán az első megjelenő izzadságcseppek megindulnak lefelé a dereka irányába. 

Ezúttal azonban hiába fohászkodott, úgy tűnt szerencséje és őrangyala egyaránt elhagyták őt, mert amitől félt az bekövetkezett: Ismételten elhangzott a DASÓ szó, és ezt már valószínűleg az államtitkár is megjegyezte magának. Bizonyára rá is kérdezett volna, ha ezt nem fordítja. Helyzete hasonlatos volt a sarokba szorított vadéhoz, akinek ahhoz, hogy megmeneküljön végsőként csak egyetlen lehetősége maradt: a támadás. Neki sincs választási lehetősége, a túléléshez önálló akcióba kell lépnie. Képzelő erejét kellett elővennie. Meg kellett oldania, hogy a fordítás valamiképpen tartalmazza a DASÓ szó fordítását, és az egész mondat tartalmilag értelmes maradjon. Ezért aztán azt a taktikát alkalmazta, hogy hagyta, hogy viszonylag hosszan beszéljen a francia ezredes. Ezt azért tette, mert a hosszabb szöveget könnyebb volt alakítva, szabad fordításban, benne saját fantáziáját is felhasználva visszaadni. Erre következett a magyar államtitkár válasza.. Ennek franciára történő fordítása során ismét szabad fordításban valami olyan tartalmat kellett kitalálni, hogy az valamiképpen összhangban legyen a korábbiakban elmondottakkal, és tartalmilag értelmes elfogadható válasznak tűnjön. Nyilvánvalóan azt a látszatot kelteni, hogy az egymást követő, a fordítás által önkényesen alakított mondatokból egy valóban értelmes párbeszéd folyamat alakuljon ki képtelenség lett volna sokáig fenntartani. Ha nem történik valami csoda hamarosan kiderült volna, hogy valami nem működik jól és előbb, vagy utóbb nagy botrány robbant volna ki. A botrány az ő karrierét törte volna derékban. Ezt mindenképpen szerette volna elkerülni, mert nem szerette volna elveszíteni ezt az állást. Akkor hát rajta kívül mi tudna még itt segíteni? Bizony ehhez csodára lett volna szükség, csak az segítene. 

Ekkor őrangyala mégis megszánhatta őt, és a segítségére sietett: 

És lőn, íme a várva-várt csoda megtörtént.  

Dezső már úgy érezte, hogy még egy mondat, és ő már meg is bukott, amikor tekintete a francia ezredes előtt az asztalon fekvő kis bőr mappára esett. A finom bőrborítású színű mappa egységes barna színétől a szélén valami fehérség kiáltóan elütött. Dezső jobban ránézett, és nem akart hinni a szemének. A mappából félig kicsúszva egy fehér lapon fekete betűs írást fedezett fel A szöveg közepe táján egy nagyobb méretű kövér betűkkel írott, kiemelt szót pillantott meg. Amikor először meglátta ezt a szót szeme kikerekedett, és csaknem felkiáltott. A következő pillanatban behunyta mindkét szemét egy villanásnyi időre, majd újra kinyitotta. A fehér lap a kiemelt szóval a közepén még mindig ott volt, jól látta az előbb, nem a szeme káprázott. Ekkor leesett nála a tantusz. Hirtelen egycsapásra minden megvilágosodott, egyszerre az elhangzott mondatok értelmet kaptak, és egységes egésszé álltak össze. 

Dezsőt olyan érzés töltötte el, mintha most lépett volna át a mesés, csodálatos mennyország kapuján. Testébe nyugodtság költözött, fülében csodálatos dallamokat vélt hallani. Olyan könnyűnek érezte magát. Azt képzelte, hogy valóban lebeg, néhány centiméterrel a talaj fölött, attól elszakadva. Ettől kezdve, amikor ismét meg kellett szólalnia néhány jólirányzott szóval rendet teremtett a már-már értelmetlenség irányába hajló eddig lefordított szövegrészben. A vacsora hátralévő részében már lehengerlő szakszerűséggel fordította le a két fél, vendéglátó és meghívott vendég közti párbeszéd mondatait. A vacsora rövidesen be is fejeződött, még a búcsúbeszédek, és az ajándékcserék voltak hátra. Dezső itt is kiválóan látta el a tolmács szerepét. A francia vendég és a delegáció utoljára ismét megköszönte a szívélyes vendéglátást, és útnak indultak szállásuk felé. A magyar helyettes álamtitkár is megköszönte a személyzet munkáját, és mielőtt ő is elindult volna magához kérette Dezsőt. Dezső odalépett elé, és kíváncsian várta mit fog neki mondani a magasrangú házigazda.: Az így szólt hozzá: 

   – Mondja csak tolmács úr, ön itt dolgozik nálunk a minisztériumban vagy szabadúszó tolmács? 

  – Államtitkár úr, tisztelettel, főállásban itt a minisztériumban vagyok tolmács – adta meg nyugodt hangon a választ, mert tudta, hogy nem elmarasztalást fog hallani. 

  – És mondja csak, hogy is hívják önt? 

–Kiss Dezső vagyok, tisztelettel – válaszolta, majd még megkérdezte: Elnézését kérem államtitkár úr, de megkérdezhetem, hogy miért kérdezte meg a nevem? 

 – Nos, Kedves Kiss úr! Ezúton köszönöm meg munkáját, és megdicsérem kiváló felkészültsége miatt, gratulálok! Írni fogok egy köszönő levelet főnökének is, ez majd jó pontokat fog jelenteni nála az ön számára. 

   – Ó, köszönöm, igazán köszönöm, államtitkár úr kedvességét – rebegte hálásan, majd búcsút vett az est házigazdájától, és lassú léptekkel megindult a közeli buszmegálló felé. 

Már a buszon ülve, de gondolatban még mindig az étteremben időzve felidézte a történteket, és saját kétségbeesett akcióját annak érdekében, hogy elkerülje a kudarcot. Arcát két kitárt tenyerébe borította és közben ismételgette:  

   – Ó, Istenem, nem lehet igaz… Nem lehet igaz, hogy történhetett ez meg velem, hogy nem jöttem rá? – eddig a pontig hangosan, majd miután látta, hogy többen az utasok közül rá figyelnek, tovább magában némán folytatta – Hogy nem jutott az eszembe, hogy a francia nyelvben nagyon sokszor másképpen írják, és másképpen ejtik ki a szavakat, mint ahogy ez ma este is történt? A szabályos kiejtés szerint a leírt “CH” kettős mássalhangzót “ES”-nek ejtik, mint ahogyan a leírt “AU” kettős magánhangzót pedig “Ó”-nak. 

Ennek megfelelően a DASÓ-nak franciáúl kiejtett szó leírva így néz ki: DACHAU. 

 Ez a szó, egy német város, mégpedig egy hírhedten gyászos emlékű város neve. Ez volt az a szó, melyet a francia ezredes többször megemlített beszédében. A második világháború során a la Résistance, a német hadsereggel szemben harcoló francia Ellenállási Mozgalom elfogott tagjait zsidókkal együtt a Dachau-ban létesített hírhedt koncentrációs táborba deportálták. Legtöbbjük itt halt meg. Az ezredes annak a Bajtársi Emlék Szervezetnek a jelenlegi vezetője, amely szervezet a Védelmi Minisztérium keretén belül működik, és elsődleges feladata a Dachhau-ba hurcolt bajtársak emlékének megőrzése és ápolása. Ezért említette tehát a vacsora alatt az ezredes, többször is a város, DACHAU nevét, amely most már tudjuk franciáúl DASÓ-nak hangzik kiejtve. 

Dezső immár mosolyogva tanulságként megjegyezte magának: 

   – Hiába, tudásra szükségünk van, de ez nem minden. A jó munkához, a sikerhez más is kell: egy jó Őrző angyal! Nélküle nem megy a dolog!