Az őszi napsugarak áttörtek a park fái között, meleg színnel hintve be a leveleket, amelyek lassan hulltak alá. Egy férfi magányosan ült egy padon és gondolkodott. Kezében örök társa, a notesz. A járókelők számára szinte észrevétlen volt. Néha feljegyzett valamit, majd egy gyors mozdulattal vonalat húzott, és folytatta a vonal alatt. Újra hátradőlt a padon, mintha a világ gondjai távol lennének.
Az emberek hangtalanul haladtak el mellette, mint árnyak. A galambok halk szárnycsapásai elvesztek a délután ritmusában. A sár, amely cipője orrán csillogott, több volt, mint egyszerű piszok: az élet szürke lenyomata. A férfi a noteszére pillantott, és nyugtázta, hogy ebből bizony nem lesz első oldalas anyag. Minden apró mozzanat szürke és jelentéktelen volt; mintha a világ összeesküdött volna ellene. Felállt, megtörölte a cipőjét, ezzel zárta le ezt a küldetést.
Ahogy a park kijárata felé indult, egy alakot vett észre, aki lassú léptekkel járkált a park szélén. Kezében papírtekercset tartott, ujján pecsétgyűrű csillant. Arca fiatal volt, de mély tekintetében egy idős világ tükröződött. A férfi megállt és tovább tisztogatta a cipőjét, de az alak feléje fordult, és pillantásuk találkozott.
– Mindig én lépek bele… – szólalt meg a férfi gyorsan, hogy megtörje a csendet. – Mert mi másra lennének jók a galambok, ha nem arra, hogy emlékeztessenek: nem csak sár van.
– Igaza van – válaszolta az idegen, és nyugodtan közelebb lépett. – De odalent kincsek is akadnak néha.
A férfi elgondolkodott, majd lassan bólintott. – Talán… De úgy érzem, valaki más mindig a kincsekre bukkan. Én csak…..
Az idegen mosolygott, és egy alig látható érmére mutatott:
– Ott a kincs!
A férfi lehajolt, felemelte az érmét, majd odanyújtotta az idegennek.
– Az öné. Ön találta meg.
– Nem, barátom – mondta az idegen. – A talált kincs azé, aki jó helyen van, jó időben.
Mindketten egy pillanatra az érmét figyelték. Az idegen végül folytatta: – Nem mindig azt kapjuk, amire számítunk. De néha jobb egy apró kincs, azzal kevesebb nyomja az ember lelkét. A nagy kincs nagy teher. Higgye el!
– Ha maga mondja – felelte a férfi, majd elfogadta és a notesza mellé csúsztatta az érmét. Aztán gyorsan elhadarta:
– Örültem a találkozásnak.
– Timár Mihály – nyújtott kezet az idegen.
–Szív Ernő-remegte udvariaskodva és egy utolsó pillantást vetett az idegenre, mielőtt az sarkon fordult és eltűnt a bokrok között.
Szív Ernő megmerevedett. Timár Mihály neve lüktetett az agyában, majd zavarodottan a földre pillantott. Az érme most újra a földön volt és aranyként csillogott a napfényben.
Előkapta a noteszét, és írt, de ezúttal nem húzott több vonalat.
Az érme a szerkesztőségi íróasztalon kiemelt helyett kapott. A múzsa-igy emlegette Ernő soha nem látott vidámsággal. Néhány nap múlva egy gyufásskatulyát ért a megtiszteltetés, hogy az érme szakrális emelvénye legyen. Aznap a férfi késő délutánig a cikken dolgozott. Másnap reggel holtan találták. A jegyzetei alapján kezdett nyomozni a rendőrség Timár Mihály után, de mintha sohase létezett volna
A találkozás után két héttel az utolsó őszi napsugarak a címlapon üdvözölhették a cikket, a vonal alatt pedig a lap egykori munkatársának méltatását.
Author: Csatlós Melinda
1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...
