Az új Szapphó
„Még nem született ember, kit megkerült a vénség.” Szapphó 58. vers
Németh György fordítása
Az ókori görögök szavainak szőttesei: a költői nyelven íródtak éppúgy ránk maradtak, mint váraik, palotáik, múzeumok kincsei. Mítoszaik, őstörténetek istenekről, félistenekről, emberfölötti tettekre képes hősökről szólnak. Az istenek és hősök kora szőtte csapongó képzelettel, játékos leleményekkel legendáit. Ma is kíváncsiak vagyunk rá, mert rögzítették a legősibb emberi tapasztalatokat, érzéseket, gondolatokat és a későbbi műveltség, művészet forrását és éltető talaját képezik. Ősi bölcsességük, a szépségük, mélységük mindmáig bölcsesség, szépség, mélység maradt. Nem csak a görög ábécé betűivel jelzett vírusok variánsaiban. Kozmikus rakéták elnevezéseiben.
A mítoszok szerint Orpheuszt a tenger hullámai sodorták Trákiából Leszboszra. Lírája, héthúrú lantjának dala ott virágzott fel: Alkaioszé, és azé, akit ő nevezett ’ibolyafürtű, szent, édes mosolyú Szapphónak.’ A világ első költőnője. Sok mindenben hasonlítottak egymáshoz: mindketten aiol nyelvjárásban alkottak, kortársaik nagyra becsülték. A melika, a melosz, a dal, a monodikus líra megteremtői lettek. Akkor még a zenével fonódott egybe a vers. A kisebb verses műfajokat énekbeszéddel adták elő, hangszeres kísérettel. A líra volt a héthúrú lant. A kithara, aulosz, a diadulosz a fúvós hangszerek. Nem közösségi szükségleteket elégítettek ki a jambikus dalok: szubjektívek voltak. Az előadásmódjuk szerint az elégia, a iamboszok és a melikák, de szinte mindjárt megkülönböztették a szóló és kar- lírát és költészetet, és ez a felosztás máig fennmaradt. Évszázadokat kellett várakoznia a költészetnek, a lírának az egyedülállóságára.
A jambikus költészet megteremtőjének az ókoriak a paroszi Arkhilokhoszt tartják, bár zsoldos katona volt, kedvtelésből művelte, mert utóbbit többre becsülte a másiknál. ’Hanem örömnek és keservnek-jóban rosszban egyaránt. /’Vess határt, s fogadd el az emberélet ritmusát.’ A szerelem első költője Mimnermosz volt, azt vallotta, hogy ’arany Aprodíté és ajándékai nélkül, a titkos szerelem fekhelye nélkül az élet mit sem érne’. Alkaiosz és Szapphó. Költőinek hatnak ma is, mert dalaik egyetlen énekes énekbeszédére épültek, egy hangra csak. Mindketten előkelő családból származtak. A tirannüszok uralkodásának idején száműzetésben éltek, az ízlésük finom volt, a fényűzést szerették, az érzelmek és élmények kifejezésében nemes és emelkedettségre törekedtek. A rövid egyszerűségben is és költői erővel bírtak. Mütilénében született Szapphó és ott is halt meg. Néhány évet töltött távol a zavaros viszonyok idején a szicíliai Szürakuszaiban. Alkaiosz írta a a harcos indulatokat , ám ugyanúgy ünnepelte a ’bort, amelyben az igazság lakozik.’ Szapphó nem törődött a viszályokkal, csak annyiban emlékezik meg szavaiban róluk, ezek miatt nem tudott divatos lüdiai fejdíszt venni lányának, Kleisznek. Szapphó, a nő, tehetségesebb volt, mint számos férfi társa. Tanított a művészetre, költészetre énekre, sokáig úgy tűnt, egyetlen verse, az Aphrodíté-himnusz maradt ránk teljes terjedelmében, ám 2004-ben megajándékozott minket egy szerencsés papirusztekercs néhány szeletkéje másokkal is. Főleg töredékekben. Tudunk arról, eredetében tízezer sornyit rendezhettek három könyvbe alexandriaiak az elsőben a róla elnevezett strófákban írottakat. Szemléletét meghatározta alapvetően női mivolta. Ki volt zárva a férfiak lehetőségeiből, közösségekből: politikából. Legfőbb témája a személyes női érzése lettek. Az átélő költői szenvedélyeit fogalmazta meg, megejtő módon: ezeknek a fizikai tüneteit érzékletesen és kendőzetlen őszinteséggel énekelte meg, teljesen egyénien, amire aztán évszázadokig nem is volt több példa. ’A könnyű tűz egész bőröm befutossa végig nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván zúg a fülem már. És veríték önt el, egész valómban reszketek, fűnél színe íme zöldebb, s mint ki végéhez közelít, olyannak látszom.’ Devecseri Gábor fordítása. Szapphónak köszönhetjük azt a szót is, amely a leghűségesebben adja vissza a szerelem lényegét-keserédes (glüküpikron): ’Észbontó szerelemmel emészt megint keserédes Érosz, ez a szörnyeteg.’ Horváth István Károly tolmácsolásában. Hatott. Ha elvesztek is a tízezernyi sorok. Az athéni Szolón kívülről tanulta meg egyetlen versét, megmaradt a kijelentése róla: ’Nem halhatok meg addig, amíg ezt a dalt meg nem tanultam.’ Tiszteletadás ez.
Aphroditéról himnuszban zengeni egy személyes dalban? Egy főistennőről? Aki még az olümposziak nemzedéke előtt született? Ki tudja pontosan, valóban a tenger habjából kelt-e ki? Attribútumai ismerősek: kagyló, gyöngy, alma, mirtusz, rózsa, delfin, veréb, galamb, a rómaiak is istenasszonyukká tették, Vénusz néven. Talán az a változat ragad meg jobban, hogy Aphroditét az Eső istennője szülte Zeusznak A Szépség, a szerelem istennője lett, akit az istenek kovácsa, Héphaisztosz vett feleségül, ám testvére Árész, a hadisten csábítgatta őt magához. Bár kegyeiért mindenki versengett. Maga nem lehetett boldog a szerelemben. Éppen ő. Utódai közül Árésztól, férje testvérétől született fia nála sokkal híresebb lett e téren. Fiatalként felnőve. Érosz. A szerelmi vágy megtestesítője, az első működő erő, a nemzés ösztöne. Szájhagyomány beszélte úgy, ő az Éj és a Szél gyermeke, a szétnyíló tojásból kibújó szárnyas fényisten inkább, mint Aphrodité és Árész gyermeke. Attribútumai a nyíl, a tegez, az íj, a szárny. A rómaiak őt is istenükké tették Ámor, Cupido nevekkel.
Szapphó hiába emelkedett ki kortársai közül számtalan okból: a félelmei és a sorsa ugyanaz lehetett csak, mint más nőknek. Szépségével, tehetségével ragyoghatott ugyan. Amíg az tarthatott. Ő maga tisztában volt ezzel is. Nemcsak azzal, mennyivel szárnyalja túl társait tehetségével, ez a világ költőnőinek első személyes öntudata és büszkesége. Kijelentve azt, hogy róla a jövőben is meg fognak emlékezni. A 147. új szapphói tekercs töredéke erről szól. Nem fog halványulni hírneve az alvilágban sem halála után. ’A föd alatt vegyen körül nagy múzsái hírnév engem, hisz illendő tiszteletben részesülök majd, s csodáljanak mindenfelé, ahogyan most is, míg a Földön vagyok.’
Igaza lett-e? Ha annak tartjuk, hogy a római Catullus átdolgozta latinra versét, ha azt is, emléket állított személyének költeményében Ovidius, és a mai napig számon tartjuk a világirodalom költészetének legjelentősebb és legelső költőnőjeként, akkor a felelet: igen. Megkeserítette idős korában az öregedés. Annak a külső, fizikai jelei, az a személete, ami szerelmi dalainak is különlegességét adta. A tünetek ábrázolásában. Ezekből ma is megértem, tapasztalhatom, milyen viharok dúlhatják lelkünket. Az új Szapphótól. Az újonnan kiadott papiruszról megismert verséből. Figyelmeztetés és tanács, idősíkokat szembesítő módon :a jelen és múlt időt használva.
- vers
Múzsák gyönyörű szép adományát gyakorolva, lányok, Dallamszerető lantnak a hangját feleselje szátok!
Egykor ruganyos volt, ma öregség megaszalja bőröm. Éjnél feketébb fürtjeimet dér lepi, ősz vagyok már.
Szívem nehéz! gyenge a térdem, kibicsaklik egyre. Bár lábaim őzként szaladoztak, ha a tánc kavargott.
Mindezt siratom már keserűen. De mi mást tehetnék? Még nem született ember, akit messzekerült a vénség.
Mondják, hogy a rózsakönyökű Hajnal a szép Tithónoszt Elvitte a Földnek peremén túl, szerelemben égve.
Szép volt és fiatal. Mégis a vénség leteperte szürkén. Nem védte meg őt, hogy feleségét a halál kerülte. Németh György csodás fordításában olvasható.
Tithónosz meséjét akkor mindenki ismerte és könnyezhette is. A Hajnal istennője beleszeretett a szép, fiatal halandó férfiba. Az istenek tehát adományoztak frigyükhöz számára örök életet. De örök fiatalságot nem. Ahogy vénült, egyre jobban zsugorodott, összeszáradt, és egy tücsökké töpörödött.
Hiába szépség, műveltség, tehetség, gazdag származás. Az ember sorsa és félelmei jogosak: ezek mind-mind fájdalmasan hamar szerte foszlanak. Utána nem marad semmi. Csak az öregedés a halál és az elmúlás. Ám a halhatatanság az alkotó és teremtő, tehetséges emberé lehet. Példaszerűsége fennmaradt. A világ első női költője. Nemcsak a jellegzetes szapphói strófában, versei így íródtak keze alatt.
Az utókor róla nevezte el.
_ ̮ _ ̮ // _ ̮ ̮ _ ̮ // ̮
_ ̮ _ ̮ // _ ̮ ̮ _ ̮ // ̮
_ ̮ _ ̮ // _ ̮ ̮ _ ̮ // ̮
_ ̮ ̮ _ ̮
Három szapphói és egy adoniszi sor. Eredetileg háromsoros szak volt. Későbbi fejlemény lett a négy.
Az évezredek adták meg rangját a harmadik műnemnek, egyedülállóságában, önállóságában. Mértékeiben és szabályaiban. Fegyelmében, logikájában. Témáiban, stílusában, ízében, látványában, szenvedélyeiben. Poéta doctusok tollával a fehér lapokon.. Akár fiatalon. Akár őszen, kibicsakló gyenge térddel, ’vénséggel leteperten.’ Örömmel, szerelemmel, beteljesedéssel, akár enyészettel, bánattal, reménytelenséggel. Az új Szapphó metrumának lüktetésével, személyes dalban újra és újra átélve az Éroszt, a keserédest, az észbontót, az emésztőt. Nem magába fojtóan, hanem megosztva azt a világgal, a földdel, égiekkel, az örök életűekkel. Velünk, halandókkal. Tették is: a halhatatlanok. Szerelem fekhelye nélkül az élet mit sem érne. Akkor is, ha fájt nagyon.
„Én, ki emberként vagyok, élve, boldog
mint olyan dolgok, mik örökre szólnak:
hadd kiáltom szét az egeknek újból –
Flóra, szeretlek!
(József Attila: Én, ki emberként…)
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...
