Nélküled árva vagyok,
Helyem e világon nem találom.
Melletted nyugalomra lelnék,
Lábaidnál heverve megpihennék.
Égő ajkam kínzó szomját,
Mézízű ajkad hűsén oltván,
Másra már nem is gondolnék,
Más szerelmet már nem is kívánnék.
Szavaid lesném, hogy mit kívánsz.
Lennék örömmel gyermeked, szeretőd hű szolgád.
És ha fáradt fejem
öledbe hajthatnám,
Számomra az lenne a Mennyország.
És amit neked kívánnék tenni megtehetném,
A földön a legboldogabb ember én
lehetnék!
Végül, tán még nekem is
megadatnék,
Hogy melletted magamra
találhatnék.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„Végül, tán még nekem is
megadatnék,
Hogy melletted magamra
találhatnék.”
Nagyon szép szerelmes sorok. A párunk mellett érezhetnénk magunkat egésznek. Különben hiányzik a másik felünk.
Szeretettel: Rita