Béke és csend övezi a tájat, s talán így karácsony felé nincs is nagyobb ajándék, mint mikor az égből hulló fehérség egy végtelen takaróként borít be mindent. Ilyenkor eggyé válik az ég a földdel, eltűnik a látóhatár, csak a határtalan némaság tárul elénk. Áldás ez, a zsenge vetésnek, az örömüket benne lelő gyerekseregnek, s idén áldás a falu minden lakójának. Egyforma ilyenkor a viskó a tornácos, cicomás házzal, s csak a szíveken múlik, hogy miként köszönt be karácsony szent lángja.
A határ, ami pár hónapja még kalákától volt zajos, ma már csak az emberek emlékében létezik, és mindaz, ami tavasszal történt, csupán egy-egy történetben él tovább, vagy feledésbe merülve múlttá válik. Ilyenkor a dombok is eltűnnek, s helyükre óriási hókupacoknak látszó halmok kerülnek, melyek a távolból nézve eggyé olvadnak az égbolt fakóságával. Eltűnnek a dús levelű, erdők. Lombjuk ezernyi apró darabra széthullva a simogató hótakaró védelme alá bújik. Az időtlennek tűnő telet csupán egy-egy elkésett fagyos, rideg falevél széllel vívott harca töri meg, amint a jeges hótakarón a csípős, rideg szél, hol felkapva, hol leejtve végigzörgeti. Ezen a télen még a folyó is befagyott. Hetven év óta először szűnt meg monoton, dallamos csobogása, mely az egyetlen biztos dologként volt jelen a természetben. Tél volt, vagy nyár, a csobogás nem szűnt sohasem, s mint egy szerető anya, olyan volt Tázló. Mindig ott volt biztos pontként az olykor igencsak bizonytalan világban. Sohasem tűnt el, s az év bármely időszakában önzetlenül kínálta hűs vízét, akár ember kérte, akár vad. A folyó sokat tudott volna mesélni mindarról, ami a határban történt. Tanúja volt több évszázad eseményeinek, de magában őrizte az összes titkot. Áldás volt a folyó a falunak épp olyannyira, mint az idei hó, mely fátylat borít az elmúlt tavasszal történtekre, mely szomorúsággal töltötte be minden pusztinai ember szívét.
Szabó Klári a faluban a legtisztességesebb, s a legszebb lány volt. Szülei egyetlen gyermeke, akit óvtak, féltettek még a széltől is. Szabó Klári idén tavasszal töltötte a tizenötöt, s olyan szépséges volt, mint egy bimbózó rózsaszál. Két mosolygós, búzavirág kék szemét hosszú, barna hajfonata foglalta keretbe, s rózsás arca minden ember szívébe belopta magát. Klári jómódú család gyermeke volt, apjától, anyjától már korán megtanulta a munka szeretetét. Gyakran járt a faluban, főleg az idősekhez ment szívesen beszélgetni, akik örömmel fogadták magányukban a mindig vidám, mosolygós lányt, akinek mindenkihez volt pár jó szava. Klárit így mindenki ismerte, s szerette, akár csak szüleit. A lánynak sok becsületes udvarlója akadt volna, de ő rájuk sem hederített, kivéve Diós Pistát. Szülei ezért óva is intették, mikor a fiú elkezdett Klári körül legyeskedni, hiszen jól ismerték Pistát, s tudták, hogy nem olyan jófajta való legény az. A szomszéd faluban élt, s lókupeckodásból kereste a kenyerét már a nagyapja is, apja is, s így Pista is. Eltanulta tőlük nem csak a zsiványságot, de mindenféle trükköket is, amivel elcsalhatja az egyszerű emberek pénzét és a lányok szívét. Pistát minden lány jól ismerte, hiszen nem volt köztük olyan, akinek ne udvarolt volna gyönyörű szavakkal, szebbnél szebb versekkel, s szüntelen ígérgetéssel. Így történt ez idén is a pusztinai arató mulatságon, mikor Pista ismét meglátta Szabó Klárit, s rögtön jámbor képű jóravaló legény ábrázatát vette fel, így csapta a szelet Klárinak, aki mit sem törődve az intésekkel, Pistának minden szavát elhitte. Az ünnepet követő héten Pista ellátogatott a pusztinai búcsúba is, ahol szintén találkozott Klárival. Mézeskalácsszívet is vett neki, s megígérte, hogy egy hét múlva eljön hozzá. Így indult az a történet, mely Klári számára eddig ismeretlen új és csodálatos dolgokat hozott. Hiába figyelmeztették lánytársai, hogy Pista mindig csak ígérget, s hogy vigyázzon vele, mert ő csupán közönséges zsivány. Ekkor már késő volt. Klári nem hallgatott senkire, s a szerelem vak homályába burkolózva elhitte a fiú minden szavát. Nehezen teltek az órák, amikor nem láthatta Pistát, s egészen elvette az eszét az ígéret, hogy őt a kupec feleségül veszi. Ezt ígérte ugyanis minden lánynak, aki egyből ki nem penderítette. A kupec aztán az összes Klárihoz hasonló hiszékeny, és naiv lánykát maholnap otthagyta, egy újabb lány miatt, s mint vérszemet kapott vadász, aki gyűjti a trófeákat, Pista úgy gyűjtötte a megszerzett, s összetört leányszíveket. Szeptember volt már, mikor Pista, szép lassan elmaradozott Kláritól. Egyre ritkábban jelent meg, s ilyenkor elsírta neki a bánatát, hogy milyen nehéz a lókereskedők élete, hogy nem fizetik meg az ő kemény munkáját. Így ment ez mindaddig, mígnem Pista egyszer csak végleg eltűnt és soha többé nem adott hírt magáról Klári várta várta, s nem hitte, hogy őt becsaphatták. Pedig ez történt. Csak akkor hitte el, mikor saját szemével látta, hogy a szépfalvi szüreti ünnepségen Pista már más lánynak udvarol. Ekkor egyik pillanatról a másikra elhagyta őt eddigi vidám természete, s mély magányba zuhant. Keservesen sírt, s nem volt, ami enyhíthette volna végtelen fájdalmát. Soha többé nem járt el otthonról, senki sem látta, s eddigi mosolygó tekintetébe végtelen fájdalom költözött. Aztán jött a tél. Klári egészen megváltozott. Nem csak szépsége, s ragyogó arca tűnt el, hanem kacagó vidámsága is. Egész télen ki sem tette a lábát a házból, és magába gubózva egyre csak kesergett. Abban az évben korán jött a tavasz, mintha az idő is jobb kedvre, s vidámabb életre akarta volna Klárit deríteni. Mindhiába. A lány szíve fájdalma nem enyhült. Aztán egy márciusi napon történt, mikor Klári először lépett ki a kapun ősz óta. Akik látták, nem ismerték meg, s ő nem szólt senkihez sem, a Tázlóhoz sietett. Ez volt a kedvenc helye, még annak előtte, hogy megismerte Pistát. Szívesen járt ide, s nézte a nyugtató, folydogáló vizet. Nagyon szerette a folyót.
Mikor beesteledett, s nem tért haza, szülei aggódni kezdek, és a keresésére indultak. Estére már az egész falu népe őt kereste. Átmentek még Szépfalvára is Diós Pistához, aki úgy tett, mintha sohasem ismerte volna Szabó Klárit. Aztán édes szülei utolsó reménysége a folyó partja volt. Lementek a Tázlóhoz, mivel tudták, hogy ez volt Klári kedvenc helye régen. Késő este már az egész falu Klárit kereste lámpásokkal az erdőben, a határban, s a folyóparton. A hold is feljött már, de fénye elrejtőzött felhők mögött. Mintha nem akarná látni, mi történt a folyóparton. Uram, Teremtőm, a halkan csobogó folyó partján, a halovány holdfényben, a vén fűzfa alatt találták meg holtan, vérbe úszva a lányt. Klári kezében egy tőr volt, arcán a még meg nem száradt könnycseppek, az utolsók. Talán az anyai fájdalom jele. Az evilági reménytelenséget és talán a gyermeke életét kioltó anya megbánását sugározta a meredt tekintet. Szeme élettelenül mered arra a világra, melyben igazi boldogságát kereste egykor. Mindhiába. Mikor anyja meglátta a lámpás pislákoló fényében a fehér mozdulatlan testet, fájdalmas zokogásban tört ki, s lerogyott halott leánya mellé. A lassan felerősödő szélben, a patak parti lapuk úgy hajlongtak, mintha Klári után zokognának, s könyörgésüket az idő előtt megtört lélekért a szél szárnyain küldenék az ég felé. Nem messze a halott Kláritól egy vértócsa patakzott a fű közt a folyóba. Az anyai sikoltásra mindenki a Tázló partjára igyekezett, de mindhiába, Klárin már nem tudtak segíteni. Soha nem gondolták, hogy mindez megtörténhet a kis mosolygós szemű Szabó Klárival. Ez volt talán mindenkor a legkegyetlenebb pusztinai éjszaka.
Három nap múlva Klárit eltemették. Halkan, csendben, egyszerűen. Senki nem beszélt róla soha többet, hogy mi történt, de mindenki tudta. Attól kezdve valaki mindig hiányzott Pusztináról, valaki, akiről nem akartak az emberek beszélni. Könny szökött valamennyiük szemébe, ha valaki megemlítette a kis Szabó Klárit. A szépfalvai vásáron pedig soha többé pusztinai ember Diós kupectől lovat nem vett. Senki nem beszélt róla, hogy miért, mindenki őrizte szívében a fájdalmas titkot, épp úgy, ahogy a Tázló is őrzi mind a mai napig Klári titkát, s messze vitte lágy habjaiba rejtve, mint egy szerető anya, azt a kis életet, mely ebben a vad és kegyetlen világban eltöltött pár perce alatt megtapasztalta a világ önző, kemény törvényeit.
Mindez ma már csak az emlékekben és a szívekben él. A végtelen hó és jégtakaró alatt minden megújul majd. Eltűnt a látóhatár is a végtelen fehérségben, s ilyenkor újra szövetséget köt az ég a földdel, hogy ha ismét jön a tavasz, s a Tázló csobogni kezd, már egy másabb, dallamosabb hangon csobogjon, magában őrizve a legszörnyűbb pusztinai éjszaka történetét.
Author: Csatlós Melinda
1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...