A szív

 

 

Egy hideg, esős őszi éjszakán sírás verte fel a nyomorúságos cigánysor csendjét. Egy apró újszülött volt az, akit anyja, Lídia, a mellkasához szorítva tartott. Kimerült volt és rémült. Már három gyermeke éhezett otthon, és most itt volt ez a negyedik. Tudta, hogy nem lesz képes eltartani. Az apja eltűnt, és a segély is alig volt elég.

Lídia sokáig állt a szakadó esőben a távoli város kórházának lépcsőjén. Nézte a kis csomagot a karjában. A kicsi sírt. Mintha tudta volna, mi fog történni.

– Bocsáss meg… – suttogta az asszony, majd letette a babát, és futásnak eredt, mintha a föld is égette volna a talpa alatt.

A kisfiút a kórház dolgozói találták meg hajnalban, átfagyva, de életben. Nem volt semmije, még egy név sem, így az egyik nővér, aki aznap ügyelt, Gerzsonnak nevezte el.

Pár hónap múlva egy vidéki nevelőszülőkhöz került. Az új szülei, Éva és Károly, szeretetteljes emberek voltak. Nem volt saját gyermekük, így Gerzsont úgy fogadták be, mintha mindig is az övék lett volna. A fiú szépen cseperedett, de a lelkében valami mindig hiányzott.

Már egészen kicsi korától furcsa rémálmai voltak. Egy nő sírását hallotta álmában, eső kopogott körülötte, és mindig ugyanazt a mondatot hallotta: „Bocsáss meg…”

A pszichológusok azt mondták, hogy elhagyatottsági szorongása van. Még ha nem is emlékezett az első néhány hónapjára, a tudatalattija megőrizte a traumát. A szeretet ellenére, amit a nevelőszüleitől kapott, Gerzsonban mindig ott motoszkált a kérdés: „Miért nem kellettem neki?”

Gyerekként nehezen kezelte az érzéseit. Dühkitörései voltak, néha minden ok nélkül bezárkózott a szobájába, és órákig nem szólt senkihez. Tinédzserként depressziós lett, és szorongásos rohamok gyötörték. A pszichiátere borderline személyiségzavart állapított meg nála: egyik pillanatban kedves és szeretetteljes volt, a másikban dühös és önpusztító.

A nevelőszülei mindent megtettek, hogy segítsenek neki. Pszichológushoz vitték, támogatták az álmait, és próbálták elhitetni vele, hogy értékes ember. Gerzson lassan, nehezen, de elkezdett hinni abban, hogy nem az számít, honnan jött, hanem az, hogy milyen emberré válik. Az évek jöttek egymás után, Gerzson felnőtté vált.

Felvette az orvosi egyetemet, és úgy döntött, kardiológus lesz. Azt mondta, talán, ha megérti, hogyan működik az emberi szív, jobban megérti a sajátját is.

Egy borongós novemberi délután Gerzson az állásinterjújáról tartott hazafelé. Az eső szemerkélt, az utak csúszósak voltak. Egy kereszteződéshez érve észrevett egy öreg, rozsdás autót, ami a stoptáblánál állt. Egy pillanatra találkozott a sofőr tekintetével – egy beesett arcú, fáradt szemű asszony nézett vissza rá.

A következő másodpercben az autó váratlanul elindult.

Gerzson hiába taposott a fékre, az ütközés elkerülhetetlen volt. A világ egy pillanat alatt kifordult a helyéből…

A mentők perceken belül kiértek. A roncsok közül egy középkorú nőt és egy fiatal férfit emeltek ki. A nő életveszélyes állapotban volt, de még lélegzett. A férfi azonban…

Gerzson szíve nem vert.

A kórházban órákon át próbálták újraéleszteni, de hiába. Halottnak nyilvánították.

A nő, aki a másik autóban ült, élet és halál között lebegett. Az orvosok kétségbeesetten próbáltak donort találni, mert az asszony szíve teljesen összeroncsolódott a balesetben.

Ekkor találták meg Gerzson zsebében a gyűrött papírt az igazolványa mellett:

„Ha meghalok, felajánlom a szívemet másnak.”

Az orvosok perceken belül nekiláttak a teszteknek. És ekkor döbbentek rá a döbbenetes igazságra: a nő Gerzson vér szerinti anyja volt.

Lídiának fogalma sem volt, ki volt a másik sofőr. Nem tudta, hogy a saját fiával ütközött össze.

A műtét sikeresen lezajlott. Gerzson szíve tovább dobogott az asszony mellkasában.

Amikor Lídia felébredt, először csak a mennyezetet nézte. A mellkasa fájt, érezte, hogy dobog a szíve. Egy idegen, mégis ismerős ritmus lüktetett a bordái között. Mélyet lélegzett, és akkor tört rá az érzés – mintha valaki más is ott lenne vele, benne.

Az orvos odalépett hozzá, és halkan közölte:

– Egy fiatal férfi volt a donor. Ő mentette meg magát.

Lidia csak bólintott. Valahol messziről hallotta a szavakat, de az elméje nem akarta befogadni őket. Egy élet mentette meg az övét. Egy ismeretlen, akinek már nincs lehetősége lélegezni, beszélni, érezni… És ő most ezzel a szívvel él tovább.

Ekkor egy ápolónő egy gyűrött papírdarabot tett az ágyára.

– Ezt nála találtuk.

Az asszony lassan, remegő kézzel hajtogatta ki a lapot. Ahogy elolvasta, elakadt a lélegzete.

„Ha meghalok, felajánlom a szívemet másnak.”

És alatta a név: Gerzson Kovács.

 

Lídia szemei elkerekedtek. Az ujja görcsösen szorította a papírt, mintha el akarná tüntetni a valóságot. A torka összeszorult, és a mellkasába fájdalom nyilallt – nem fizikai, hanem valami sokkal mélyebb, valami, amit még sosem érzett ekkora erővel.

– Nem… – suttogta. – Ez nem lehet igaz…

De tudta, hogy igaz. Az a szív, ami most benne dobogott, nem egy idegené volt. Hanem azé a gyermeké, akit egy esős éjszakán ott hagyott a kórház előtt. A fiáé. Azé a fiáé, akinek soha nem nézett a szemébe, akinek soha nem fogta meg a kezét, akinek soha nem mondhatta el, hogy szereti.

És most már nem is mondhatja.

Ekkor szakadt fel belőle a zokogás. Hangosan, kétségbeesetten, ahogy még soha életében nem sírt. Olyan volt, mintha a saját lelkét tépné darabokra az a szív, ami valaha a fiáé volt.

Az ápolók aggódva nézték, de nem tudtak mit tenni. A fájdalomnak ezen a mélységén nem segített sem orvosság, sem vigasztalás.

Lídia a mellkasára szorította a kezét, érezte a szívverését – az ő szívverését. Gerzson szívverését…

– Bocsáss meg… – suttogta, miközben a könnyei áztatták a papírt.

 

De a fiú, akinek a szíve most az övé lett, már nem hallhatta.