A folyosón átsuhanó tekintetek, az apró érintések, a megmagyarázhatatlan vonzalom – így kezdődött. Clara és Joe egy multinál dolgoztak, két külön osztályon, mégis, mintha valami láthatatlan erő vonzotta volna őket egymáshoz. Egy meeting után véletlenül összeért a kezük, és mindketten érezték azt a forró, lüktető bizsergést, ami a testük mélyéről fakadt.
Mindketten házasok voltak. Gyermekek, közös otthonok, megszokott életek. Mégis, ahogy telt az idő, az ellenállás egyre nehezebbé vált.
Először csak ebédszünetekben ültek egymás mellé, hosszan beszélgettek apróságokról, míg nem a beszélgetések mélyebbek lettek. Joe hamar rájött, hogy Clara nem csupán egy kolléganő. Ő volt a Nő, akire mindig is várt, akinek a nevetése felkavarta a lelkét, akinek a hangja az álmaiba kúszott.
Egy este, amikor mindketten tovább maradtak bent, az üres iroda félhomályában történt meg az első csók. Elvesztek egymásban, és onnantól nem volt visszaút.
Először lopott csókok, remegő érintések. Aztán egy hotelszoba. Egy közösen kivett apartman délutánokra. Egy parkolóban várakozó autó, ahol gyors, szenvedélyes csókokkal falták egymást. Mindent megtettek, hogy senki se tudjon róluk, mégis, a környezetük egyre gyanakvóbb lett.
– Túl sokat vagytok együtt – jegyezte meg egyszer egy kollégájuk.
Mindketten nevettek rajta, mintha a megjegyzés súlytalan lenne. De ők tudták az igazságot.
Néha Clara sírva fakadt egy-egy együtt töltött óra után.
– Miért pont most? Miért így? – kérdezte Joetól.
De egyikük sem tudott válaszolni. Csak azt tudták, hogy nem bírják egymás nélkül.
Éjszakánként, amikor családjuk mellett feküdtek az ágyban, egymásra gondoltak. Clara órákon át bámulta a plafont, próbálva elfojtani az érzést, de minden porcikája Joe után sóvárgott.
Joe ugyanígy. Nézte a feleségét, aki ott aludt mellette, s közben egy másik nő lelkében élt, egy másik nő mosolyában keresett otthont.
A sors azonban nem volt kegyes hozzájuk. Joe egy reggel szótlanul ült az irodában, tekintete mereven szegeződött a képernyőre.
– Mi történt? – kérdezte Clara halkan.
Joe lehunyta a szemét.
– Elmegyek. Áthelyeztek egy másik telephelyre.
A szavak Clara szívébe martak. Azonnal könnyek szöktek a szemébe, de igyekezett visszatartani őket.
– Meddig? – kérdezte alig hallhatóan.
– Örökre.
A nő nem szólt. Csak bólintott.
A következő hetek kínzó fájdalomban teltek. Clara nem találta a helyét. Hiába ölelte meg a férje, nem érzett semmit. Üres lett, mintha valami lényeges elveszett volna belőle.
Minden reggel abban reménykedett, hogy Joe visszatér. Hogy egyszer csak ott fog állni az iroda ajtajában, és azt mondja: „Mégsem tudok nélküled élni.” De ez soha nem történt meg.
Fizikailag is megbetegedett. Egyre soványabb lett, az étel nem csúszott le a torkán. Az orvosok csak annyit mondtak: stressz.
De Clara tudta, hogy ez nem csupán stressz. Ez Joe hiánya volt.
Joe épp egy tárgyalásra készült, amikor csörrent a telefonja. A vonal túloldalán egy közös ismerősük volt.
– Clararól van szó – mondta az illető.
Joe keze megremegett.
– Mi történt?
– Meghalt.
A világ megszűnt létezni. A szoba, a zajok, a körülötte lévő emberek mind elmosódtak.
– Hogyan? – nyögte ki végül.
– Összeomlott. A szíve… nem bírta tovább.
Joe leült. Nem tudott sírni, nem tudott beszélni. Csak ült és nézett maga elé.
Aznap este, amikor egyedül maradt, felkereste a régi üzeneteiket. Lapozgatta a közös emlékeket, a mosolygós fényképeket, a szerelmes vallomásokat.
Ekkor tört fel belőle a fájdalom. A mellkasát szaggató zokogás, a levegő után kapkodás, az a felismerés, hogy Clara soha többé nem lesz.
Már nem volt kihez visszatérnie. Nem volt kinek elmondania, hogy minden egyes nap őt szerette…
Author: Birgés-Tóth Mónika
Birgés-Tóth Mónika vagyok. 1982.május 11-én születtem Kerepestarcsán. 3 éves koromban nevelőszülőkhöz kerültem, s mindaddig velük éltem, míg el nem indultam a saját utamon. A helyi Tanítóképző Főiskolán magyar műveltségi területen szereztem meg első diplomámat, majd család és munka mellett tavaly nyáron végeztem Egerben középiskolai magyartanár szakon. Jászboldogházán dolgozok immár 11.éve, felső tagozaton tanítok, színjátszó szakkört vezetek, s szívügyem a tehetséggondozás is, ahol a gyerekeket igyekszem szavaló és prózamondó, illetve helyesíró és szövegalkotó versenyekre felkészíteni. Versírással már gyerekkorom óta foglalkozom, középiskolás koromban jelent meg első kis verseskötetem, melyben a gyermekből felnőtté válás problémáit „öltöztettem rímekbe”. A vers és novellaírás kikapcsol, érzéseimet és gondolataimat ezekben a műfajokban tudom a leginkább megmutatni. Köszönöm, ha elolvassák a műveimet! “A költészet az érzések és gondolatok titkos nyelve.” – Pablo Neruda