Hosszú hétvége

Hosszú hétvége

 

 

Ha jól emlékszem, 1999-ben történt.

Nem tudom biztosan, az évszámokkal mindig bajban vagyok. Életem egyik nagy fordulópontjáról beszélek, mégsem tudom biztosan, de nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy a házasságom válságban volt, én pedig meg akartam menteni. A feleségem a szüleinél akarta tölteni a március 15. körül kialakult hosszú hétvégét, hát oda mentünk.

Semmi kedvem nem volt hozzá, mert az őseivel nem találtam közös témát, ráadásul a két gyereket is vinni akarta, de kompromisszum készséget akartam demonstrálni, ezért mondtam mindenre igent.

A szex már régóta nem működött köztünk, arra ott volt a kolleganőm. Tudom, házi nyúlra nem lövünk. Én betartottam volna a szabályt, de Alexa olyan rámenős volt, én pedig olyan kiéhezett!

Pár hónapig még tetszett is ez a felállás. A külvilágnak ott az intelligens feleség, két szép gyerek, látszólag tökéletes családi idill. A vágyak kiélésére a fiatal, csini, de kicsit butácska Alexa, az adminisztrátor. Sajnos az utóbbi időben egyre követelőzőbb lett, többet akart, hisztizett, hogy nem bírja tovább a bujkálást. Pedig kezdetben bizonygatta, hogy nem kell félnem, kalandot keres, tőle nem tudja meg soha senki.

Legalább most pár napig nyugtom lesz tőle,- gondoltam magamban.

Csütörtök délután érkeztünk meg az isten háta mögötti faluba. Akkor már nagy pelyhekben hullott a hó. Nem  szokatlan arra felé március közepén, egy utolsót még szokott ilyenkor rúgkapálni a tél, aztán másnapra kijavul az idő, és előbújnak a hóvirágok.

Abban  az évben nem így történt.

A hó egyre sűrűbb pelyhekben szakadt, majd feltámadt a szél, viharossá fokozódott, és rövid idő alatt dombokká rakta össze a havat.

• Na, szerencsétek, hogy időben ideértetek. Nem irigylem, aki most úton van. – mondta az apósom.
• Ugyan, apuka. A Közútkezelő már nyilván útnak indította a hótolókat, nem lesz itt semmi gond.
• Te még hiszel a mesékben? A télre mindig fel vannak készülve, csak a hóra nincsenek. Ezt a falut most három napig nem közelíti meg senki. Emberfia se be, se ki. Legfeljebb a varjak.

Nem hittem el, de nem vitatkoztam. Az öreg felvágott a kis vállalkozására, tévedhetetlennek hitte magát.  –  Konstruktivitás –  mondogattam magamnak. Csak semmi vita, senkivel.

Megvacsoráztunk, közben az áram is elment.  Előkerültek a gyertyák, vacsora után megágyaztunk, lefeküdtünk. Álmomban dudált, bömbölt a szél.

Felébredtem, és tényleg dudált. Felhúztam a redőnyt, kinéztem.

Azaz hogy néztem volna, de nem láttam semmit. A külső ablakpárkányon majdnem az ablak tetejéig ért a hó, sűrű függönyt képezve. Lámpát kapcsoltam, semmi. Áram még  mindig nem volt.

A bejárati ajtóhoz botorkáltam, az apósom már ott állt, próbálta nyitni. Nem nyílt. A kukucskáló ablakig ért a hó.

• Most mi legyen? Hogy megyünk ki?
• Lapát nincs a lakásban, de ha lenne, akkor sem tudnánk kiásni magunkat, mert belülről nem férünk a hóhoz. Csak a lenti oldalon, a fürdőszoba és a spájz ablaka alatt nincs hó, de ott meg nem férünk ki az ablakon. Megyek, telefonálok az emberimnek, valakinek csak van olyan fekvésű kijárata, amelyik nem torlaszolódott el. Majd eljönnek és kiásnak bennünket.

Felvette a telefonkagylót, a füléhez tette, cifrát káromkodott. Nincs vonal – mondta.

Edit és a gyerekek is kijöttek, mind a fűtetlen előszobában vacogtunk, néztünk egymásra.

• Ez falu, előbb-utóbb eljön segíteni valaki. – szólt a párom. Ez a jó benne.
• Ha otthon lennénk, nem szorulnánk segítségre. Negyven kilométerre innen civilizáció van. Az a jó a városban. – replikáztam vissza.
• Na persze, mindig neked van igazad.

Vitánkat a gyerekek sírása szakította félbe. Követelték a tévét. Mesét akartak nézi. Nehezen fogtak fel, hogy ez most nem lehetséges.  A félhomály miatt újra gyertyát gyújtottam, eljátszottam a gyerekeknek, hogy ez jó buli. Javasoltam, reggelizzünk meg kényelmesen együtt, ahogy csak nagy ünnepeken szoktunk. Azután pedig társasozunk. Sírásból örömujjongásba váltottak át, ami legalább annyira idegesített, de lepleztem a feszültséget. Edit pedagógus, mégis nekem kellett jó ötletekkel előállni. Az apósom bezzeg ezt is leszavazta.

– Spórolni kell a gyertyával, nem tudhatjuk , mennyi ideig kell itt csücsülnünk.

– Ugye, ezt nem gondolja komolyan! Az áramszolgáltató emberei már dolgoznak a hiba elhárításán!

– Bizonyára. Csak azt nem tudjuk, mikor végeznek. Nyilván az elszakadt vezetéket is nehéz megközelíteni.

– Akkor mit csináljunk?

– Nótázzunk! Megtanítom a gyerekeknek a kedvenc dalaimat.

Nótáztak. Én meg nyeltem, ahogy mindig szoktam ebben az átkozott házban. Mikor már éppen fáradni kezdtek, megcsörrent a telefon. Csörgésnek így még nem örültem.

– Szabó lakás – kaptam fel boldogan.

– Halló, Péter! De jó, hogy te vetted fel! Már órák óta próbállak elérni!

– Kedves kollegina, mondtam már, hogy hét végén ne zavarjon! Majd hétfőn megbeszéljük a vállalati dolgokat!

– Péter, ne tedd le! Szeretlek, nem tudok nélküled élni!

– Nem érek rá. Jó napot.

A családon végigjártattam a tekintetem. Nyilván kihallatszott a lényeg a telefonból. Az a hülye liba fejhangom sipítozott. Döbbenet és düh ült az arcokon.

Ekkor vettük észre a felmentő sereget, mindkét értelemben.

Az ajtónál három ember kapirgált, suhintott, nevetgélt.

– Halló, szomszéd! Kiástuk magukat, kijöhetnek!

– Hurrá, kiabáltunk mindannyian.

– Az út már gyalogosan járható. A boltok zárva vannak, de a helyi pékséget gyalog meg lehet közelíteni, a dolgozók ott rekedtek, és sütöttek árut. Mehetnek vásárolni, jelentette Géza.

– Én a rossz lábammal nem vállalkozok rá, de majd a vő beszerzi, amit kell. Köszönöm a segítséget, fiúk. Gyertek, igyunk az ijedtségre!

Fogalmam sem volt, hol a pékség, de örültem, hogy kiszabadulok a harapófogóból. Vettem magamhoz pénzt, szatyrot,  felöltöztem jó melegen, és elindultam. Az utcán hozzácsapódtam néhány emberhez, akik éppoda tartottak. Túlzásnak bizonyult,  hogy az út járható. Kisebb-nagyobb hóbuckákat kerülgettünk, de még így is bemerült a bakancsom.  A hó pedig újra eleredt, a szél még mindig fújt egy kicsit.  Az arcom szinte borotválta a hideg. Beszereztem két napra elegendő kenyeret és péksüteményt, nehogy holnap  is meg kelljen tennem ezt a túrát a falu másik végéig.

Mikor visszaértem, az apósom félre hívott.

– Ide figyelj, te gazember! Amíg nem voltál itt, az a nő háromszor hívott. Követelte, hogy hívjunk a telefonhoz, ne tagadjunk le, mert ő mindenképpen beszélni akar veled. Hónapok óta látom, hogy a lányom boldogtalan veled. Ez így nem mehet tovább. Szedd a sátorfádat, menj ahova akarsz.

– Kinek képzeli magát?! Majd mi Edittel eldöntjük, mi legyen!

– Edit már döntött. El akar válni, az én házamban pedig nem maradhatsz egy percig sem!

– Hogy menjek el ebben az ítéletidőben? Mit mondjak a gyerekeknek?

– Az a te dolgod.

Összeszedtem a holmimat, a gyerekekkel közöltem, hogy sürgős hivatali ügyben mennem kell, Editre rá sem bírtam nézni, megpusziltam a kicsiket és távoztam. Kimentem a főútra, ott éppen elkaptam egy arra tévedt hótolót. Intettem neki, hogy álljon meg. Csodálkozott, hogy a városba akarok menni, de felvett a mellette lévő szűk ülésbe. Csonttá fagyva értem haza. Az anyámhoz költöztem.

Azóta sok év telt el, a gyerekek felnőttek, egyik nővel sincs kapcsolatom már.

Néha elmerengek, vajon ha akkor Edit nem ragaszkodik a szüleihez, hanem leadtuk volna anyámnál a kicsiket, és egy welness-szállodába megyünk, milyen lenne ma az életem? Akkor is egyedül élnék, vagy rendbe tettük volna a házasságunkat? Mi lett volna, ha……