Új arc a régi testben
Megszülettem újra, bús csodában,
Valami meghalt, s nem volt sirató,
Nem vágott kés, nem sikoltó kín ez,
Csak egy szív – nem az enyém – lüktet valahol bennem.
A tükör rám néz, de nem ismer engem,
S az emberek – ó, ezek az álmos nézők –
félreértenek, ha kérdeznek.
Mert aki voltam, eltűnt
egy vasárnapi harangszóval talán,
s nem hagyott még egy utolsó könnyet sem.
Most valaki más lépked bennem,
Régi testem csupán díszlet e vándornak,
Ki már nem kacag, nem dühöng,
csak hallgat,
mint akit megcsókolt az Isten,
vagy megütött a Sátán.
Nem gyűlölök, nem áhítok,
Csend vagyok – boros, mély csend –,
Hangom más lett, szemeimbe költözött
a halandóság szelíd gőgje.
Egykor nevettem, mint bolondok az álmokra,
Ma már csak lesek:
Mi maradt, mi ment el.
És ha valaki hozzám szól,
mosolygok –
de már nem vagyok az, ki felelt volna egykor.
Meghasadt bennem az, ami öröknek hittem,
És e törés…
Ó, ez a törés:
nem sírni való,
hanem szent,
mint a megtisztulás,
mely elhozta magamat –
úgy, ahogy csak a bánat tud szeretni.
Törékeny vagyok, de igaz.
S most élek – először.
Talán utoljára.
Author: Tóth Brigitta
Kedves Olvasók! Brigitta vagyok, egy fiatal lélek, aki az írásban és a művészetekben találja meg a világ valódi jelentését. Minden szó, minden mondat egy apró darabja annak a végtelen mozaiknak, amelyet az élet formál körülöttem. Az alkotás számomra nem csupán kifejezésmód, hanem egy utazás – egy belső táj, ahol a gondolatok szárnyalhatnak, és az érzések formát ölthetnek. Művészetemben az érzelmek finom szálait igyekszem megragadni. A vers az a tükör, amelyben a lélek színei tükröződnek, a próza pedig a világ szépségét és árnyait meséli el. A festészet titkai, a színek és formák harmóniája mindig is lenyűgöztek, és sokszor ezek a hatások köszönnek vissza az írásaimban, ahogyan a szavak is megpróbálnak egy-egy képet, egy-egy pillanatot megörökíteni. Szeretem a csendes, ámde mélyebb rétegeket keresni az életben: a törékeny, de erős emberi kapcsolatokat, az érzelmek árnyalatait, a finom, szinte észrevétlen szépséget, amit a legtöbben hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A művészetek azok a kulcsok, amelyek segítségével beléphetünk a lélek legmélyebb zugaiba, és talán egy kicsit jobban megérthetjük magunkat és másokat. Ez a blog az én kis világom, ahová meghívlak benneteket is. Itt megosztom veletek az alkotásaimat – verseimet, történeteimet, érzéseimet –, és remélem, hogy együtt egy olyan közösséget alkothatunk, ahol a művészet nem csupán...
Egy válasz
„Törékeny vagyok, de igaz.
S most élek – először.
Talán utoljára.”
Különleges, szép soraid tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita
Áldott, békés, szeretetteljes húsvéti ünnepeket kívánok!