Az utolsó tavasz

Modernre kopott óbudai flaszteren,
hol azt hinnéd semmi sem terem,
mégis, jártomban-keltemben egyszer,
vadszilvafa virágának fehérlő szirma
hullt lábam elé.
Majd édesbús illata kanyarult felém
és azóta tudom:
ilyenkor már visszavonhatatlan,
hogy ez ódon városrészben is tavasz van.

Nos, egykor még, fiatalon,
midőn egyetlen gondom volt,
mégpedig kevéske korom,
csekély figyelmet érdemelt,
hogy a szintén ifjú fácska
oly lelkesen bontja szirmát
és ontja illatát.
Míg enyém volt az egész világ
és benne minden élvezet,
mely sietteti ugyan a végzetet,
de megélni mégis mámorító!
Mit számított akkor egyetlen virág?

Majd sok éven keresztül
hordozta a szél a gyümölcsfa illatát
és az ember meg-megállt,
hogy kis reményt szippantson fel,
feledve bánatát,
midőn a langymeleg déli szélben
lekerült róla a nagykabát.

Az évek múltával görnyedt a fa,
hajlott az ember,
és egyikünk sem egyenesedik már fel,
csak marad úgy, egykedvűen,
derékba törten,
mindhiába a tavaszi ébredés.
Egy fáradt könnycsepp
oszlik el a porladó esőben,
mely az öreg fa ágain pihen.
Azután tisztul a kép,
a széttáruló napsütés
mindenütt rendet teremt.
Már harsog a vidám kikelet,
és ez számunkra mégis tán
az elmúlás ideje lehet.

Most, hogy ismét február múlik,
és a szilvafa virága mégis csak nyílik,
mindez nem jelent semmit se már.
Mint ahogy tavaszra sem jön nyár,
úgy múlik el lassan mellőlem minden.
Vad vágtába kezdtek a szűkülő évek
és szívemben rendre fogy a vágyakozás,
hogy reményt hoz a nyárelő.
Nem tudom, hogy mely hónapban élek,
csak az ismeretlentől tartok és… félek.

Budapest, 2025 februárja

Author: Primusz Tibor László

Latabár Kálmán halálának napján, 1970. január 11-én születtem, Budapesten, Óbudán. Mi, labdarúgást kedvelők sokszor fennhangon szidjuk az edzőket egy-egy elhibázott, értelmetlen cserén, amikor a mérkőzésen nagyszerűen teljesítő játékost, mesterhármast vágó csatárt lecserélik az ügyeletes botlábúra, aki ezelőtt cca. két évvel rúgott gólt, akkor is a saját kapujába. Nagyjából ilyen cserét hajtott végre a Teremtő, amikor a nagyszerű színész helyett engem küldött be az éppen az aktuális mezőnyben teljesítőkre, hogy kezdjek magammal valamit. Utólag könnyű belátni, hogy elhibázott csere voltam, de persze a Jóistenen, mint az egész világegyetem szövetségi kapitányán ezt sem lehet, szabad számon kérni. Az irodalommal, képzőművészettel, zenével egyaránt szoros kapcsolatban élek, de csak szemlélődő műélvezőként tekintek magamra, alkotóként semmiképpen sem. Létrehozok nagyritkán valamit, írok, rajzolok, festegetek, de színvonalát tekintve a létrejövő valamiket inkább mondanám kézimunkának, mintsem műalkotásnak. Bár több, kisebb-nagyobb (jó, inkább az alig észrevehetőtől a legkisebbig) díjat elnyertem már, de mindez tévedés. „Műveim” olyanok, mint egy hímzett terítő, életemben lakásomat díszíthetik, de halálomkor óhatatlanul elhajítja a hálás utókor. Jól tudom, hogy soha nem érek fel csehovi, puskini magaslatokra, nem beszélve magyar kedvenceim, Arany János, Kosztolányi Dezső költői, írói színvonalához, így nem is érdemes komolyan vennem ezt az egészet.