Húsz év

A kórházi folyosón álltam finom húslevessel a kezemben, amikor Bálint megszületett.
Hamar kiderült, hogy Ő az, mert sírásból kezdődő igazi oroszlánbömbölés pergette le a vakolatot, az amúgy tiszta szülőszoba bejáratánál.
Egy ápoló hölgy érkezett, kezében nagy, fehér csomaggal, melyből folyamatosan áradtak felém a hangok.
– Nézze csak apuka! Itt van a kisfia! – mondta, majd kissé kitakarva az apró csemetét, lassan felém nyújtotta. Egészen közel léptem. Óvatosan a mutatóujjammal megcirógattam az arcát és a tenyeréhez értem. Kitárta az ujjait, majd megfogta a kezem.
– De szép vagy Bálint! – mondtam. – Örülök Neked.
Ebben a pillanatban abbahagyta a sírást, egész testével felém fordult és figyelt.
– Ilyet még nem láttam! – álmélkodott a nővérke.
– Ilyet még én sem! – gondoltam magamban, csodálkozva.

1.

Alig múlt egy éves, amikor Zuglóban, egy első emeleti rácsos kiságyban Bálint néhány színes játékával csörgött, majd hirtelen egészen érthetően azt mondta; apa.
Sok évvel később olvastam valahol egy ehhez hasonló, mégis más történetet. Íme:
– Kisfiam! – szólt az apuka a gyereknek. Mondd szépen, hogy apa!
– Anya! – mondta a csöppség.
– Apa! – mondjad szépen, jó?
– Anya! – ismétli a gyermek.
– A fene vigyen el!
Ebben a pillanatban lépett be az anyuka az ajtón, és rögtön megszólalt:
– Megjöttem!
– A fene vigyen el! – válaszolt a kisgyerek.
– Hogy beszélsz te, kisfiam! Ki tanította ezt neked?
– Apa! – mondta bölcsen a csöppség.

2.

Bálintnak szerencsére meg volt mind a négy végtagja és mind a négy nagyszülője is.
Hogy ne keverje össze a nagyit a mamival, szüleimet Nagyanyónak és Nagyapónak hívtuk. Náluk jártunk az újpesti kertes házban, ahol a jó szimatú őr, Szultán, a megtermett juhászkutya vigyázta a rendet. Macska, veréb nem jöhetett, cinke, rigó bátran füttyöghetett gyümölcsfás kis birtokán.
Dél körül érkeztünk Bálinttal. Legeltünk egy csöppet a kert sarkában napozó, folyton érő málnából, majd visszafelé jövet a ház felé Bálintnak megtetszett Szuli folyton mozgó füle. Szultán a hasán hűsölt és érdeklődve figyelte a kétlábúak tipegését.

Bálint a kutya mellé lépegetett, majd könnyű mosollyal az arcán, amúgy indián módra szőrén ülte Szulit, mint egy barátságos, lihegő lovat. Természetesen a füleibe kapaszkodott, úgy próbálta irányítani.
Kedves kutyusunk ilyet bizony még nem tapasztalt és óvatosan felemelkedett, nyergében lovasával. Lassan, vigyázva, nehogy leessen. Ahogy Bálint csúszni kezdett az egyik oldalon, a jó kutyu alákanyarodott hosszú derekával, hogy megvédje az eséstől. Vigyorogva tűrte, hogy a vágtázni vágyó királyfi paripának nézte. Okos volt. Több volt, mint emberi. Isten nyugosztalja már, valamely macskamentes vadászmezőn.

3.

Igaz, Bálintnak már szépen nőttek a fogai, mégis imádta az édes-mézes, kakaós pempőket, mint például a jó tejbegrízt. Az egyik este épp ezt készítettem neki. Emlékszem, kopogó szemekkel vigyázta minden mozdulatom a tűzhely körül és egy kanállal a kezében türelmesen várt. Egy darabig. Pár perc után már zenekari művet adott elő a kék műanyag partedli, a kanál és a tányér segítségével az asztalon. Gyorsan megnyugtattam úgy fél kiló tejbegrízzel, rajta három púp kakaóval. A grízben vanília, a kakaóban cukor is volt, hát úgy ette Bálint, mint valami mennyei mannát. Gondoltam, veszek magamnak is egy keveset, mire a zenekar újra játszani kezdett. No, ennek fele sem tréfa, – gondoltam – és még egy adagot tettem a tányérjára. Az étel fogyott, a tányér szinte megnagyobbodott és a partedli mélyéről illatos kakaófelhő lengedezett szerteszét. Bálint szuszogott, de hősiesen szétkente az ízes pempőt a szája körül.
– Jól laktál, te kis manó? – kérdeztem.
Rám pillantott az afrikai éhezők ártatlan tekintetével és szomorúan kijelentette:
– Nem ettem sajnos semmit! – majd befalta az én adagomat is.

4.

A négy évesek már igen nagyok, szinte mindent tudnak a világról. Épp kacsákat, libákat kellett – volna – színezni az óvodában, mikor Bálint megérkezett.
– Merre jártál lelkem? – kérdezte Ági néni.
– Dolgom volt! – felelte Bálint öntudatosan, majd leült az asztal mellé. Először csak nézte, amint a többiek színeket álmodnak a madarak tollazatára. Keresett hát egy másik kitöltendő rajzot, egy kutyásat. Ki is festette, majd elégedett ábrázattal Ági néni elé tolta.
– De hát miért lila a kutya feje? – érdeklődött az óvó néni.
– Biztosan haragszik! – válaszolta bölcsen Bálint.

5.

Eljött ez a nap is. Innentől kezdve sok-sok éven át a fák lettek Bálint kedvencei.
Valahol a Lupa sziget mellett jártunk, amikor az egyik kanyargós, csalán lakta út mellett egy igazi fa-Diadalívet találtunk nagy örömünkre. Az öreg fűz az út egyik oldalán nőtt, majd jó két méter magasan, – mintha kíváncsi volna, – áthajolt az út másik oldalára, s ott letérdepelt. A középen pedig – épp az út fölött, – nyerget formázott vastag törzséből.
Oda másztunk fel és onnan néztük a Dunán fürdőző tarka faleveleket.
Később a parton kavicsokat gyűjtöttünk, kacsáztunk, célba dobtunk, örültünk a nyár végi jó melegnek, végül életünkben először együtt raktunk tüzet a szabadban. Sok száraz uszadék, kis töppedt levelek parázslottak egybe és mi néztük, miként éled és lobban el a tűz a kavicsokon. Oly sokáig néztük, addig üldögéltünk ropogós melegénél, hogy magunkkal vittük útravalónak a láng, a fény szeretetét és azóta sem fázunk útjainkon.

6.

Érdekes nevek, barátságos helyek mindenütt vannak az országban. A Csacsi rét épp ilyen Budakeszin. Hosszas keresgélés után végre sikerült egy csendes kis házat találnunk a településen. Kifestettük, csinosítgattuk, berendeztük. Ez lett az otthonunk. Évekig csupán kéthetente találkozhattunk a fiammal, mert minket nem ismerő emberek eldöntötték, hogy ez a jó nekünk. Mire Bálint hatéves lett, már felfedeztük az erdő összes arculatát. A fecsegő tavaszt, az ébredést, a forró nyarat gazdag állatvilágával, a számvető, színes őszt, és a lábnyomokkal teli telet.
A Csacsi rét közepén, a tisztás ölén egy nyitott kis faház álldogál, hűs árnyékkal oldalainál és ott egy nagy tűzrakó hely is gyakran hívogatja a kíváncsiskodókat. Több út vezet fel ide és ezek közül az egyik épp szánkózásra valóan lejtős, kissé kacskaringós, néhol huppanókkal teli. Napfényes téli délutánokon hallani lehet, mint szaladnak a kis erek a hó alatt a völgy felé.
Mi felfelé igyekeztünk. Elől Bálint, mögötte én. Ő, a felfedező gyakran hátranézett, tudom-e, hová lépek és mutatta is a léket, s a csúszós köveket. Figyelte mozdulataim és én igyekeztem pont a lába nyomába lépni.
A Virágvölgyhöz érve tanácstalannak tűnhettem. Vajon merre induljunk tovább a három út közül? Bálint hozott döntést és biztonságban felvezetett a rétre. Tüzet raktunk, fóliában sütöttük kedvenc hagymánkat, a krumplit hajában készítettük el és némi szalonnát is pirítottunk hozzá. Már délutánra járt az idő, amikor az erdőn át, a ropogós hókupacokon keresztül a Vadaspark felé indultunk. A bejárat messze volt még és már azon tanakodtunk, menjünk-e hazafelé, amikor Bálint lábnyomokat észlelt a kerítés közelében. Addig követtük a mély csizmasüppedéseket, míg az út egy megmászható kerítésszakaszhoz vezetett minket.
Három lépcső fel, – ott egy kis falap lapult csepp lépcsőfordulónak, – majd három lépcső le.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Bálint.
– Palánkbérlet! – mondtam erre én.
– Tudod, – folytattam – amikor mi voltunk gyerekek, sokszor nézhettünk focimeccseket a szüleinkkel, vagy épp Pista bácsival, a szomszédunkkal, aki igazi rajongó szurkoló volt.
De bizony akadtak olyan hetek, amikor nem volt pénzünk bérletre, vagy belépőjegyre és szégyen ide, szégyen oda, a nagy buzgóságunkban, hogy élőben lássuk a nagyokat focizni, átmásztunk a kerítésen. Ez volt a palánkbérlet. Persze ma már nem másznánk át. Nincs olyan foci.
– Nézd apu, őzetető! – mondta Bálint.
És valóban, egy magvakkal, szénával, tápokkal teli asztalt találtunk, melyet fatető védett a hóeséstől. Belemarkoltunk azokba az illatos kis hengerekbe, melyekre a boltban azt írták, hogy „Kedvenc állateledel”. Bálint a bal zsebébe tett egy jó nagy marékkal belőle.
Beljebb, a Vadaspark közepén jártunk már, amikor egy gyerekcsapatra lettünk figyelmesek. A kerítés túlsó részén pedig egy fiatal szarvas búslakodott. Néha a perecet, vagy répát kínáló ifjakra pillantott, de úgy tűnt, nem igazán törődik velük. Majd egyszer csak felpattant és felénk indult. Mi épp akkor érkeztünk a kerítéshez. A sokaság csodálkozva kettévált és a szarvas egyenesen Bálintra nézett. Elé állt, majd szimatolni kezdett és merően figyelte Bálint bal zsebét. Azután ismét az arcát. Bálint meglepődött, de nagyon örült neki. Ekkor mélyen a zsebébe nyúlt és az illatos kincseket nyitott tenyérrel felkínálta a szarvasnak. Úgy álltak ott, mint két barát. Addig maradtak így, míg a finom csemege végül elfogyott.
A gyerekek szinte áhítattal nézték őket, ahogy „beszélgetnek” és távozásunkkor tisztelettel utat engedtek nekünk. A szarvas pedig visszafeküdt a szalmára és még látta, hogy a nagy Szarvasbűvölő tovább sétál velem a hóban, Budakeszi kis házai felé.

7.

A Budakeszi ház kicsi volt. Könyvekkel, gyertyafénnyel teli, s egy jó meleg radiátor terpeszkedett piroslóan a közepén. Nem volt sok dolga. Tizenhat négyzetmétert kellett befűtenie. Kezdetben egy ágyunk volt, majd lett helyette kettő és elkészítettük fölénk a tetőt és a tetőteret. Nagyanyóéktól hozott étkekből főztünk, sokat kirándultunk és esténként meséltünk, vagy remek kisfilmeket néztünk Bálint egyre újabb számítógépén. Úgy gondoltuk, legyen erős a mi várunk és a Budakeszi fatelepről hazahoztunk két fuvar vastag, gyönyörű, szélezetlen deszkát. Nekiláttunk, bútorokat készítettünk. Erős, biztonságos várfalakat, ahol esténként jól megfért az álom a gyantaillattal. Volt egy titkos rejtekhely is, mely még ma is megvan a fák alatt, egy sarokba rejtve. Igazi kincs nem volt benne még. Az igazi kincs az volt, hogy volt.

8.

Mikor Bálint nyolcéves lett, már együtt bicikliztünk Nagyapóékhoz. Nyáron gyümölcs, télen meleg étel és illatos madártej várt minket. A gyümölcsöt szüleim kertje adta ingyen, örömmel. Emlékszel?
A kert bal sarkában éldegélt a folyton termő málna, idébb paradicsom és eper pironkodtak, majd bab, zeller, egy cinkefészek, egy nyikorgó hintaágy és vele szemben a két nagy cseresznyefa. Vödörszám ettük ropogós, édes gyümölcseit és a magokat messzire lőttük el két ujjunk közül. Azután bementünk a nagyszobába és jókat kártyáztunk. A hosszabb estéken Nagyapó a háborúról is mesélt nekünk. A háborúról és a börtönévekről. Annak a háborúnak a gyümölcse tán ma az a béke, ami az öreg kertben és gyakran bennünk is lakozik.

9.

Az este a hegy lábánál talált minket. Egy órával korábban még a nagyszüléknél kártyáztunk friss, csikorgós télidőben, de a Mátra zeg-zugos dombjai közé érve, már táncos, nagy pelyhekben hullott a hó.
Nyomtam a pedált, hogy még vacsorára a fogadóba érjünk. Az út melletti bokrok a fákhoz bújtak, a jégszakállú, hósipkás fákhoz. Alig néhány nyom látszott csak a párnás, fehér szerpentinen, mely fel, a Vörösmartyhoz vezetett.
A szokásos faház helyett, most a főépületet választottuk. Kicsi, frissen festett szoba fogadott, morgó, öreg radiátorral. Bálinté lett az ablak felőli ágy, az enyém az ajtó közelében állt. Hamar berendezkedtünk és siettünk le az étterembe.
Négyszemélyes asztalok vártak, rajtuk fagyöngyös, fenyőleveles váza, sótartó, házi kenyér. Köröttünk virágládák terpeszkedtek a szőnyegen és minden ablak alatt a fűtés fémharmonikái doromboltak. A falakon festmények, – tán egy hegy közeli alkotó munkái, – barátságosan díszelegtek. A távolabbi oldalról kíváncsi vaddisznófej nézett le ránk. Két őz és egy zergefej figyelte a történteket. Tőlük kissé távolabb, egy szarvasagancs védelméből láthatták, amint az étteremben ismerősként köszöntenek minket, étlapot kapunk és szemük sarkából észlelhették, mint ring a szoknyája annak a tűzről pattant fel s alá szolgáló lánynak, aki a pult felé igyekezett. A tarka-halas akvárium mögött kézzel készített faépítmény állt, halkan megrezzenő hűtőgépeket rejtve.
Onnan kaptuk az italokat.

A helyi borzas étkek olcsón kínálták magukat és a napi ajánlatban szereplő palacsinta feliratra Bálintnak felcsillant a szeme! Igen, olvasta a sorokat, hiszen már kilenc éves volt. A lengőajtó egyet nyikordult és a lány újra megjelent. Felénk jött. Az ajtó a helyén maradt, kissé tétován billegett, majd megpihent. Mögötte illatozott a konyha.
Innen kaptuk az ételeket.

A pirospozsgás arcú lány az asztalunkhoz lépett. Párolgó húslevest hozott. Elém tette. Bálint tejszínes baracklevest választott. Amíg térült-fordult a lány, a bejárati ajtón át érkező fázós vendégek mellett beszökött két távoli kutyaugatás.
-Tetszik a levesed! – mondtam Bálintnak. Van olyan finom, mint amilyen szép?
-Kiváló! – jelezte erre és láttam, hogy a távozó lányt figyeli.

Kicsit csörömpöltünk még cserépedényeink alján, majd vártuk a megrendelt főétket. Mátrai borzast és áfonyás szarvas filéket, vajjal áttört krumplipürével. Amíg készültek az újabb ízek, elővettem a sakktáblát és játszottunk egyet. Bálint ügyes volt már, igazi gondolkodó. Nem pusztította a gyalog-parasztot, tudta, hogy szükség van rá!
Inkább néhány tiszt feje hulljon! Őket mindig le lehet cserélni.

Ismét jött a lány. Még, hogy jött? Érkezett! Büszkén, öntudattal, csinosan. Kezében a két étel. Utólag már látom, Bálint igen okosan, asztalunk szélére tolta a sakkot, ugyan, ne legyen már útban. Erre a lány, hogy letehesse terheit, mélyen áthajolt a tábla felett, a kigombolt, feszes blúzában. Igen csinosan-díszes, egészséges, szép formájú volt mindkettő.
A borzas és a szarvas filé!
Mindent szinte egyszerre észleltem; a színeit, az illatát, a szép nagy adagot és már haraptam volna belé, mikor megláttam Bálint pillantását. Csak a blúzt nézte rendületlenül, fickós mosollyal az arcán.
A lány rápillantott, majd le magára, s újra fel Bálintra, végül egészen elpirult.
-Mit figyelsz, te nagyfiú? – kérdezte nevetve. Látom, kíváncsi vagy!
-Hát, igen. Dolgoznak a hormonok! – mondta Bálint, mire mindhárman jót nevettünk.

A palacsintát a lány már nagy örömmel hozta. Nem rakta csak úgy egyszerűen elénk, hanem szépen szervírozta. Vidáman tett-vett körülöttünk, leszedte az üres tányérokat, majd amikor távoztunk, kedvesen ránk mosolygott és barátságosan intett felénk.

10.

Már tíz is elmúlt Bálint, amikor Budakesziről átgyalogoltunk Hűvösvölgybe. Egy mini vidámparkot reklámoztak már egy hete a Nagyréten. Ahogyan közeledtünk a helyhez, egy méretes, méteres sikló keresztezte az útunkat. Szinte a lábaink alatt kanyarogva sietett a helyi mulatság felé. Mi is ezt tettük.
Sétálás közben eszembe jutott, hogy épp egy éve volt, hogy Nagyapó a régi légpuskáját Bálintnak ajándékozta születésnapjára. A Mátrában próbáltuk ki. Nagyon meglepődtem Bálint ügyességén. Ősi erőt, tehetséget örökölhetett. Öröm volt látni, hogy milyen figyelemmel, pontosan lő. Közel ötven méterről egy tízcentis körbe tízből tízszer betalált! Nagy dolog ez, kérem! Amíg ezen gondolkodtam, megérkeztünk a hűvösvölgyi búcsúba. Trombitálás, víg zeneszó fogadott minket. Volt ott mini cirkusz, póni lovagolás, céllövölde. Befizettünk pár lövésre. Bálint tíz töltényt kapott. Megtöltötte a fegyvert. Kicsit várt, majd fegyelmezetten megcélozta a pálcikákat, amin a nyeremények nyugodtak. Addig!
Bálint tíz lövésből tízszer talált. Láttam a céllövöldés csodálatát, majd bosszús fintorát, ahogy pontatlan puskáival Bálint minden pálcikát hiba nélkül ellőtt!
Büszkén néztem, ahogy átvette a nyereményét, egy bundás plüssmackót.
Utólag már magam is azt hiszem, ez tényleg a tehetség előbukkanása volt.

11.

Újabb év reppent el. Nagykovácsi felé jártunk. Bálint pont tizenegy éves volt és ekkor gondoltam, tán megnézhetnénk az ősember barlangot ott, a település szélén. Bár gyakorta kirándultunk, úgy éreztem, nem vagyunk eléggé felkészülve erre a találkozásra a természettel. Nem volt parkoló, így megálltunk a távoli erdőszélen, ahol nem zavartunk senkit. Hátizsákkal, két üveg ásványvízzel és nagy-nagy hittel vágtunk neki az ismeretlennek. Az első pillantásra egy rendezett erdő barátsága köszöntött minket, majd a második pillantásra is ugyanez történt. Úgy tűnt, valóban otthon vagyunk.
A hegygerinc felé két út vezetett. Az elsőn indultunk el balra, a távoli falu felé.
És akkor szinte el sem hittük: a keskeny gyalogösvény mindkét oldalán apró, tisztára mosott kavicsok csillogtak és kanyarulatonként kis mezei virágok karimázták utunkat. Egyre feljebb mentünk, míg a díszes út végén egy nagy barlangszájban ott állt egy párás sátor, előtte hatalmas fekete kutya, és egy érdekes kis ember.
– Farkas Ferenc vagyok! – mondta a hegylakó és bepillantást engedett sátra és a barlang mélyére. A barlang, az út és az egész erdő csikk és szemétmentes, tiszta volt. A fáradt kezű fák leesett ágai hosszában elhelyezve, a levélkupacok szépen, gúlában elrendezve pihentek a patakpart mentén. Itt élt Ferenc már évek óta. Szorgalmasan gyűjtögette az erdő kincseit az idős falubelieknek télire. A segítségért néha meleg ételt, vagy edényt, evőeszközt kapott a környékbeliektől.
– Nincs is kabátja! – mondta Bálint halkan, miközben a nagy, fekete kutya fejét simogatta.

Még egy kicsit beszélgettünk, majd elköszöntünk. Este hét körül a hazafelé úton Bálint megjegyezte;
– Adhatnánk valami meleg ruhát télire Farkaséknak!
Így is történt. Egy hét sem telt el és az addig igen fontosnak tartott téli színes, bélelt sportkabátom már új gazdára talált. Bálint kérésére Ferencnek adtuk, hogy ne fázzon a téli estéken az erdő mélyén.

Néhány nap múlva ismét arra jártunk, kirándulni. Közeledtünkre, a hegy gerince felett egy tarka égi vándor hangosan csapkodott szárnyaival.
– Nézd, apu! Megsérült az a madár?
– Meg bizony! – mondtam én és szinte már el is hittem, amikor eszembe jutottak a természetfilmek fontos intelmei.
– Bálint! Szerintem fiókái vannak és csak el akar csalni minket a fészektől.
– Nézzük meg! – mondta erre ő, mire elindultunk a hegytető felé.
A madár tőlünk úgy ötven méterre tollászkodott és közeledtünkre odébb repült megy keveset. Épp annyit, hogy még vonzzó maradjon. Amikor szinte már megérinthettük, ismét tovaröppent. Nem tudhatta, hogy csak a szépségét szeretnénk megcsodálni. Újra a bűvkörébe értünk. Amikor karnyújtásnyira voltunk tőle, hirtelen a magasba emelkedett, majd visszaszállt a fészek irányába.
– Látod, erre gondoltam. A madár okosabb, mint mi. Elcsalt a fiókáitól.
Lassan a barlang teteje felé kúsztunk, hátha meglátjuk azt a védett fészket. Bálint előttem mászott, amikor egy gömbölyű kőre léptem én, és hanyatt esve, egyre növekvő sebességgel elkezdtem csúszni a szakadék széle felé.
Bálint alig pillantott hátra, tudta, hogy baj van. Terpeszben a földre ült és várta érkezésem. Kilencven kilómmal a hátára zúdultam. Bálint a sarkaival fékezett és mi egyre csökkenő lendülettel csúsztunk a szakadék szájába, amikor Bálint páros lábbal a meredély peremén növekvő egyetlen rózsabokor tövébe akasztotta lábait.
Megmentett a leeséstől.

Még ebben az évben más tájakon is jártunk. Például a Mátrában.
Egyszer kora reggel Házáról nagy kerülővel Kékestetőre indultunk, hogy onnan hegyen-völgyön át a Siroki várhoz jussunk. Népes kirándulócsoport jött felénk az egyik hegytetőn, amikor egy kedves angol hölgy a térképét mutatva jelezte nekünk, hogy:
– Ez legalább ötven kilométeres túra!
Furcsa büszkeség szállt meg minket a hír hallatán, és tovább másztunk a tervezett útvonalon. Úgy a harmincadik kilométer felé kiértünk az országútra. Vizünk elfogyott, a lábunk fájt, a nap sütött és épp egy ritkán látható megállóhoz érkeztünk, amikor barátságosan mellénk surrant a sárga busz. Kinyílt az ajtó és a sofőr kedvesen kiszólt:
– Elvihetem magukat? Fizetni sem kell érte!
Bálintra néztem, aki szép, kerek és egész volt, mint egy fáradt aszalt szilva. Ő rámpillantott és azt mondta:
– Menjünk tovább gyalog végig, ahogy megbeszéltük!
Pontosan öt másodpercre ültünk le az út szélére, hogy mégis legyen egy kis pihenés, majd folytattuk utunkat.
Több mint egy óra telt el, amikor a várva várt Sirok feliratú útjelző táblát megláttuk. Örömünkben teli tenyérrel hatalmasat csaptunk a feliratra és a vár alá sietve kerestük a visszainduló buszok időpontjait Mátraháza felé. Természetesen öt perccel előttünk ment el az utolsó járat. Sötétedett. Még két órát meneteltünk az erdőszéleken, amikor motorzúgást hallottunk. Kifutottunk az aszfaltos útra. Egy öreg IFA teherautót stoppoltunk le. Vezetője bizonyára látta rajtunk a fáradalmakat, mert elismerő pillantása után azonnal felvett minket. Parádsasvárig ment. Ott kitett, majd elköszönt. A faluban lakott.
Az éjjelre már kerek fejjel csodálkozó lámpásunk, a Hold az állatok, növények neszeit felhangosító szerpentinen talált ránk. A túristaháztól úgy öt kilométerre járhattunk, amikor az egyetlen arra haladó autós felvett és egészen a fogadóig szállította fáradt testünket.
Kedves vendéglátóink gyertyafény mellett, kissé aggódva vártak ránk és azonnal meleg ételt tettek elénk. A leves remek volt! Többször elaludtunk kanalazása közben és Bálint félálomban még mesélt az élményeinkről, majd szinte azonnal elaludt azzal a boldog tudattal, hogy ötven kilométert gyalogoltunk a Mártában hegyen-völgyön át.
Ez volt életünk addigi leghosszabb túrája.

12.

Igen gazdag évet zártunk, amikor Bálint tizenkettő lett.
Az első élmény egy nyári szigetközi tábor volt, ahol baráti társaságban, mentőmellényben csúsztunk le egy gyors folyású mellékágon a gyaloghíd alatt, és ahol kedvenc evezős barátunk, Szepi egy kitűnő bukófordulóval kenustul, lapátostul a víz alá került. A mentés részleteit nem emelném az emlékezés szintjére, mert mint megtudtuk, tíz méter mély örvények taglalták azt a folyószakaszt, mely évente több áldozatot követelt. Adrenalinnal feltöltve eveztünk tovább Kilitibe, ahol lengőfáról ugráltunk a tiszta, meleg Dunavízbe, majd az étteremben minden pizzát megettünk, ami csak létezett. Alig egy óra telt el étkezéssel, pihenéssel a nagy kánikulában, amikor egy sosem látott, gigantikus jégeső köszöntött minket. Pingponglabda méretű jégdarabok zuhantak a hajókra, a fejünkre és a vízbe. Egészen lehűtötték az addig közel harminc fokos, csendes Duna-ágat. Ez volt Kiliti. Igazi, vad élmény! Néhány percig képet kaptunk a természet megzabolázhatatlan erejéről.
A nap, mint mindig, újra kisütött és a tábor végén Budakeszire érkezve újabb feladatokat találtunk magunknak. Most, hogy lassan közelgett Bálint születésnapja, némi számvetést tettünk kicsiny házunk tetőterében. Bálint összegyűjtötte mese CD-it, játékautóit, hogy karácsonyra majd meglepetésként szomszéd barátunknak, Zsombinak adja.
Még ebben az évben történt, hogy újra a mátrai barátainknál járva Európa leghosszabb gokart pályáján egy egész órát versenyezhettünk néha száz kilométer környéki sebességtartományban, szinte lebegve. Csodás élmény volt az éles kanyarokban a néha megcsúszó járműveket vezetni.

Volt még egy ennél is meglepőbb történetünk abban az évben, télen!
Ételosztást szerveztünk a budakeszi hajléktalanoknak, ahová a Moszkva téri egyedülállókat is szívesen vártuk.
Nagy, füstölgő, háromszáz adagos gulyáságyúban főztünk Bálinttal igazi gulyáslevest. Izgatottan készültünk erre a szép feladatra. Az ott lakó barátok közül aki csak tudott, adakozott, segített. Terepszínű katonai sátrakat hoztak, és alatta tiszta faasztalok, padok, az asztalokon tányérok, színes szalvéták, evőeszközök, egy-egy alma és fejenként egy szaloncukor várták a rászorultakat. Forralt bor is melengette a megérkező éhezőket, akik sorban álltak a gőzölgő gulyáságyú előtt. Élmény volt látni, hogy a sor vége a téli ködbe vész és az elején az emberek csillogó szemmel nyújtják kezeiket Bálint felé. Ő adogatta a tányért és a kenyeret, én adagoltam a levest. Igazából ez nekünk is ajándék volt, nem csak a szegény várakozóknak. Örömmel töltött el minket, hogy egy kis melegséget tudtunk adni néhány embernek.
Így telt el Budakeszin, Bálint tizenkettedik karácsonya.

13.

A tizenharmadik év meglepetései.
Sokáig és sokat fényképeztem a Rézpiaci Központnak, ahol barátokra lelve egy nagyszerű lehetőséget kaptunk: vitorlással, motor nélkül repülhettünk a magasba. Magam is megrettentem, amikor megláttam a termikkel működő könnyű kis repülőt. Béla mondta, hogy jó lesz, Béla mondta, hogy ne féljetek, majd mikor beültünk Béla mögé, szorongva emelkedtünk a felhők felé. A termik jó dolog. Tudják ezt a sasok is, csak mi nem voltunk tisztában ezzel. Az első stressz és ismeretlen izgalom után ötszáz méter magasságban keringve már éreztük, tudtuk, hogy valójában milyen szép a táj madártávlatból.
Ez volt a tavasz ajándéka nekünk.
A nyár már újra fent, a Szigetközben talált minket Horvátkimlén, a parti kempingben. Míg az ifjak a folyó fölé hajló lengőfáról szaltókat ugrottak az áttetszően tiszta vízbe, mi ismét elkészítettük kedvenc ételünket, a gulyáslevest bográcsban. Nagy adagot, fejenként két tányérnyit főztünk. Evezős barátaink ekkor még azt hitték, ez volt a napi étek. Az igazi meglepetés ezután következett! Amit Budakeszin hetekig gyakoroltunk, azt Kimlén előadtuk a csapatnak. Megszületett a ritkaságnak számító bográcsban sült piskóta, l házi baracklekvárral! Az esemény fő értéke, hogy Bálint volt a tűzmester mindkét fogás megalkotásánál. Mert bizony a parazsat, a kis fákat is megbecsülve, a tüzet folyton táplálni kell.
Életmód ez, nem tudomány.

14.

Mindig büszke voltam az úszótechnikámra, a nagy tüdőmre (a nagy fejemre kevésbé), de hogy a víz alatt egy levegővel úszva eltöltött 3 perc 05 mp-es rekordidőmet valaki megdöntse, azt sosem hittem.
Épp tizennégy éves lett Bálint, amikor a Mátrából, a Vörösmarthy túristaházból Siroktól még húsz kilométerrel távolabb, Egerbe ruccantunk át egy kirándulásra, fagylaltozásra, tüdőtágító úszásra. Hát nem megvert 3 perc 10-zel? De!

15.

Úgy tűnt, elkezdődött egy rekorddöntési folyamat.
Míg én ifjú koromban hetvenkétszer tudtam faágon folyamatosan húzódzkodni, addig Bálint tizenöt éves korában megnyerte az iskolák közötti egyperces vetélkedőt, száz szabályosan végrehajtott fekvőtámasszal. Próbálkoztam a guggolás rekordjaimat, majd a súlyemelési csúcsaimat is megvillogtatni Bálint előtt, de sajnálatos módon (és nagy örömömre) itt is legyőzött.
Megjegyzem, cseppet szomorúan konstatálom, hogy a húzódzkodásban kettőnk között a második helyen áll. Az viszont megnyugtató, hogy a változtatásra lesz még elég idő. Mert egy az állandó. A változás.

16.

A tél, mint mindig, hideggel kezdődött és heti négyszer súlyzózással folytatódott a konditeremben. Bálint már régóta, éjjeleken át tanulmányozta az edzések tematikáját, a táplálkozás élettant, a folyadékbevitelt. Akkoriban volt egy tanítványom, Tamás, aki válogatott evezős lett kezeim alatt. Külön hangsúlyt fektettem a téli erősítő és nyújtó mozgásokra, ahol ettől az évtől kezdve Bálint lett az erőnléti edző. A heti és havi ciklusokat együtt dolgoztuk ki és a terhelések alatt Bálint úgy figyelt a tanítványok technikájára, mint egy rutinos edző.
A téli pihenő idő alatt ismét a hegyek kegyeit kerestük és az új, magyar, hóágyúval felszerelt Mátraszentistván rövid pályáján egy óra alatt harminckétszer siklottunk le a felvonólifthez. Ezek után Bálint egy lábbal, monózva is könnyedén megtette ugyanezt a távot esés nélkül. Úgy síelt, mint egy profi az Alpokban. Esténként Parádsasváron, Imre bácsi szállásán szaunáztunk, majd vacsorát főztünk a kis házban és együtt vártuk, mit hoz a holnap.
És a holnap mindig eljött. Sosem korábban, mint holnap.
No, épp akkor indultunk Ágasvárra. Olyan turistaházba, ami egy cukorsüveg formájú, meredek csúcson épült, ahol házi készítésű marcipános csokoládék, egy-egy forró leves, erdei gombapörkölt várja a kirándulókat. Egy csodálatos, dús füvű, vadregényes terület kínálta sátrazási és távolba nézési lehetőségeit és két híresen titokzatos barlang közelsége szolgálta ki a természetjárók igényeit. Innen pár percre csobogott kedvencünk, a Csörgő-patak. Télen-nyáron, éjjel-nappal a patak kövein ugrálva, kidőlt fáin mászva ízlelgettük a Mátra titkait.

17.

Mire tizenhét éves lett, közel ezer játékfilm büszke tulajdonosának mondhatta magát. A filmeket ő válogatta, néha ajándékba kapta és mindezt remek számítógépén őrizgette, gyűjtögette, és teszi ezt máig. Fent a Mátrában mindig a 23-as faház volt a birtokunk, ahonnan új utakat, új tájakat fedeztünk fel. Mátraházán például Jóskát, a mindenhez értő ajándékboltost, a ropogós fokhagymás lángost és az elhagyott pagodát. Ebben az évben az iskolai tábor is a Mátrában telepedett le. Ekkor lett Bálint igazi túravezető. Az egész osztálya, és a tanárai is rábízták magukat, ha úszás, csúzdázás, mászás, vagy siklás volt a vágyuk.
A nyári táborozásunkat sikerült a folyóvizek és tavak imádatával született evezős csapatunkkal együtt, különleges módon eltölteni. Vízenjáró titkainkat nem árultuk el a résztvevőknek. Mindenesetre nagyon csodálkoztak, amikor kis mozdony vitt minket ismeretlen falvaktól kacskaringós utakon a hegyek mélye felé. Egyetlen kulcsosházból álló megállónál kiszálltunk és mindenki karbidlámpát kapott a kezébe a ház urától, majd a „térképszobába” lépve érdekes ismertetőt hallgattunk meg az eltévedés, az ismeretlen járatok veszélyeiről. Evezős túránkat meglepetésként az Aggteleki cseppkőbarlangban kezdtük. Mászós, csúszós, csodálatos, estig tartó nap volt, amit másnap a Bódva patakon kezdődő evezéssel folytattunk a nagy folyók felé haladva szép országunk gyönyörű vizein.
Leírásához regényre volna szükség, amit meg sem kísérlek ezen a rövid papírszakaszon megformálni. Mára, ünnepi ajándéknak szánt tizenhetedik emléklapunkra, hívószavakat, élményfoszlányokat ébresztek fel, hogy most és majd egyszer máshol, másoknak legyen miről mesélni akkor is, ha mi már külön járjuk útjainkat egymástól.

18.

Eljött egy különös évforduló: Bálint tizennyolc éves lett. Szerette az ízes étkeket és legfőképp megkedvelte a tőröket, késeket. Szép gyűjteménye volt már akkor is, amikor gondoltam egy merészet és csak neki, egy igazán a személyére szabott kést készíttettem a szakma hazai mestereivel. Valóban remek munka lett, egyéni, erős, és BB felirat gravírozása díszítette pengéjét. Épp ma néztem be régi ágya alá, ahol a gyűjtemény ősi darabjai, fakarok és műanyag tőrök sorakoztak. Igen, az igazi gyűjtő is a kezdetektől indul el.
Változatos év volt ez bizonyára, hiszen pár hónap alatt a Mátrából a Mátyás-hegy barlangászásáig jutottunk el. Új járatokat láttunk és a kezdeti néhány kilométeres szakaszból mára már az Aggtelekit meghaladó méretű karsztos járatokat bővítenek a lelkes látogatók.
Még egy remek helyre eljutottunk!
Egy hetet síeltünk igazi havon, igazi magasságokon, sok-sok pályán, Ausztriában.
Az ember már azt hinné, belefáradtunk a nagy utazásba, de nem! Megtaláltuk az „Élmények völgyét”, a Hévizi tóból kifolyó melegvizet, mely hófödte partok között gőzölög és apró virágokat hozó bokrok alatt szalad télen. Nyáridőben, mintha Tüskeváron járnánk. Nádasból nyíló, madarakkal teli kis tavak, kanyarok, elhagyatott házak uralta tájak, – igazi vadregény. Sok kedves esemény színhelye. Elmesélése helyett a következő kis történetet foglal helyet emlékeimben, amit most, hogy szavam ne felejtsem, el kell mondanom!
Ezt jegyeztük le az egyik izgalmas, néhol kerékpározós, másutt gyaloglással, mászással tarkított kirándulásunk idején a Lázbérci Tájvédelmi Körzet közepén:

Sátán Upponyban!

Mályinkán jártunk. A kicsiny település a Bükk egyik ködös-szép völgyében pihent, békés lakosokkal, tiszta házakkal, barátságos emberekkel. Kevesen jártak az utcán, így a közeli benzinkúthoz igyekeztünk jó szóért.

-Jó napot kívánok! Megmondaná, merre van a Damosa szakadék?
A kutas a betonlépcsőn üldögélt, narancslevet kortyolgatott egy kis üvegből.
Elgondolkodott, majd felkelt és azt mondta:
-Hát, bizony nem könnyű odatalálni. Szerintem menjenek át Upponyon, azután Sátán, onnan Putnok felé…
-Sátán?
-Igen! – mondta és elmosolyodott.
-Az egy kis falu. Sáta. Van is róla egy történetem. Az upponyi papot elhívták egyszer egy temetésre, Sátára. Gondosan kiírta a parókia ajtajára:
SÁTÁN VAGYOK!
A papot azóta mindenki mosolyogva köszönti.

19.

Ismét az általunk szervezett Bécs- Budapest vízi tábor éve volt! Remek időben, baráti közegben, evezős hajókkal és Bálint elmaradhatatlan kajakjával. Itt egy kis kiegészítést kell tennem. Bár magam evezősnek vallom, a víz mégis oly szépen hívogatott, hogy én is kajakot ragadtam. A szállások rendezettsége, a viharok, a félelmetes gátak, Bécs illata, hangjai, a boldogan nyújtózkodó kisvárosok színei, a vízparti táborhelyek, a felhőszakadás, úszások és merülések, mind egy-egy gyógyító évet jelent a városból kiszabaduló vízenjáró ember életében. Rettentő jól éreztük magunkat az úton és a parti főzésekkor egyaránt. Igazából, úgy harminc éve már minden júliusban összehívjuk a régi evezősöket, versenyzőket, az új barátokat és együtt töltünk el tíz-tizenkét csodás napot valamelyik víz hátán, valahol Európában.

20.

És íme, elérkeztünk a mához. Bálint ma lett húsz éves! – írtam én ezt akkor, közel tizenegy évvel ezelőtt.
Az idei evezős szezon tizenkét naposra sikeredett Passauból Bécsig. Leírni is sok lenne, mennyi gyönyörű kanyarulat, hegy, vár és táj várt ránk. Még az árvíz is utolérte a csapatot, amikor valóban előállt az a pillanat, hogy tizenhét kilométeres sebességgel haladtunk a Dunán lefelé. Beújítottunk egy ’malac pörzsölőt’ és alkalmanként tűzifa hiányában ennek segítségével készítettük el remek roston zöldségeink, csirkevarázslataink, egyéb bográcsos étkeinket esténként. Vízparti klubokban szálltunk és annyi szép helyen jártunk, hogy megbeszéltük: Jövőre velünk, ugyanitt találkozunk!

Lassan véget ért a nyár. Igazán nagy boldogság ért minket; Bálintot felvették az egyetemre! Hurrá! Nagyanyó, Nagyapó, Gabi-kedvesem és a barátok mind gratuláltak Neki. Most magam is ezt teszem, mosolyogva, örömmel.

(Amit az olvasó nem láthat, megírom pár szóval ide! Húsz kis maffint kapott Bálint. Mindben egy-egy gyertya fénylett. Mellette néhány könyvet, csokit, pólót és egy remek vihargyújtót is hozott az ünnep. Meglepetésnek pedig ezt a húsz apró történetet nyújtottuk át legépelve, bekötve. Benne évről évre, pár sorral felidézve, hogy miként is telt el ez a húsz év. És közben, csöndben átadtunk Neki egy kis csomagolatlan szeretetet.)

Bujdosó Miklós Gábor