Megdermedt a csend,
s benne fagyva én.
Olvasztva a múlt,
s fűtve új remény.
Villogó a tér,
rám vetít csodát.
Izzó kék szeme,
újra mélybe lát.
Csöpp a mozdulat,
szív a zaj maga.
Kintre szaggat át,
fájó dallama.
Kintre szaggat át,
s lüktető hadát,
ott a fókuszon,
ott segíti át.
Színre lépek én,
hangom megremeg.
Válaszolj nekem,
visszhang mit tegyek?
Öntsem el magam,
mint zúgó ár, ha már,
kisebb lett a tér?
Mondd már, mondd, beszélj!
Nem mozdul a szó,
helye képzelet.
Önző gúnykacaj,
szívja léptemet.
Author: Sáfrány János
Kaposváron születtem, 5 éves koromig ott is éltem, majd elköltöztünk Dunaújvárosba. Az általános iskolát a Vasvári Pál Általános iskolában végeztem, középiskolát a Bánki Donát Szakközépiskola középfokú gépész szakán. Katonai Műszaki Főiskolán gépjármű-üzembentartó szakon végeztem, majd felsőfokú OKJ-s környezet és hidrotechnológus lettem. Dolgoztam biztonsági vonalon és tűz és munkavédelmi vezetőként, környezetvédelmi megbízottként. Mindig szerettem a verseket. Középiskolai irodalomórákon nagy költőink verseiből, meg kellett tanulnunk egy-egy versszakot, majd el kellett mondanunk az egész verset. Nagyon sok sora eszembe vésődött a verseknek, most is tudom, és merítek belőlük a jelen eseményeire.
Egy válasz
„Nem mozdul a szó,
helye képzelet.”
Szomorú. Talán nem a visszhanghoz kellene szólni, hanem egy másik emberhez.
Szeretettel: Rita