Lelkem, üldözött vadként,
Menekül, fut
Ha vadászfegyver dörrenése
Veri fel az erdő mélyének csendjét.
Nyomában felrebbenő madársereg
Szárnyának riadt verdesése
Zúg a légen át.
Néhány pillanat, és a nap vörös korongja
Holtan hull alá
A közelgő est
horizontján.
Vetett árnyékán
Vadkacsák húznak át az ég
Országútján.
Ma még nem tudom nyughatatlan lelkem
Vajon rátalál –e régóta keresett önmagára?!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
3 Responses
„Ma még nem tudom nyughatatlan lelkem
Vajon rátalál –e régóta keresett önmagára?!”
Igen, rátalál, csak engedni kell neki. Nem kell túlgondolni az életet, mert az csak egyszer adatik meg, akkor kell megélni minden pillanatát.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita !
Köszönöm, hogy elolvasta versemet. Köszönöm a hozzászolását is. Valóban, igaza van, nem kell túlgondolni az életet!
Üdvözlettel
Antal
Kedves Antal!
Örülök, hogy egyet tud érteni a hozzászólásommal.
Szeretettel: Rita